Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-04 / 234. szám, szerda

Belpolitikai kommentár A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TANlTÖK KÖZPONTI ÉNEKKARA BULGÁRIÁBAN SIKERES KÖRŰT A napokban érkezett vissza közel kéthetes cserelátogatásá­ról a Bolgár Népköztársaságból a CSEMADOK KB mellett műk»­dő Csehszlovákiai Magyar Taní­tók Központi Énekkara. Nyolc éve tevékenykedő élenjáró kó­rusunk történetében ez volt a hetedik külföldi hangverseny­körút: a két magyarországi, lengyelországi, NDK-beli és finnországi cserelátogatás, va­lamint a tavalyi írországi kó­rusfesztiválon való sikeres sze­replés után most a Bolgár Nép­köztársaságba látogatott, hogy az ottani Egészségügyi Minisz­térium mellett működő „Rogyi­na" énekkar tavalyi csehszlo­vákiai vendégszereplését viszo­nozza. A hosszú, kétnapos autóbusz­utazás után Vidin dunai kikötő­városban lépett Bulgária terüle­tére a kilencven tagú csoport, itt a vendéglátó kórus vezetői virágcsokrokkal köszöntötték kórusunkat, majd a Vraca vá­rosában eltöltött éjjeli szállás után másnap délben érkeztünk a fővárosba, ahol rég nem lá­tott idegenforgalmi szenzáció­nak lehettünk tanúi: közel húszezer (1), főleg a két ország határán élő görög állampolgár érkezett Szófiába, hogy a CSZKA Szófia—-Panathinaikosz Athén kupamérkőzésen biztassa kedvenc csapatát. (Különben nem sok sikerrel, mint ismere­tes, a mérkőzést a bolgár baj­nok nyerte.) Mindenesetre a görögök alaposan felkavarták Szófia viszonylagos nyugalmát, s nem kis gondot okoztak a bulgáriai szállodáknak és ven­déglátó üzemeknek. Minden bi­zonnyal ez a turista-invázió is hozzájárult ahhoz, hogy ven­déglátóink nem Szófiában, ha­nem a város fölött elterülő Vi­tosa hegy nemzeti parkjában,, a Trendafila nevezetű üdülő­központban helyezték el a kó­rust. (Az üdülőközpont külön­ben az egyik legszebb bulgáriai rózsafajtától nyerte a nevét.) Pénteken, szeptember 15-én került son az énekkar bemutat­kozására. A hangversenyt ven­déglátóink a Hadsereg Központi Házának hangversenytermében rendezték meg. (Itt Jegyzem meg, hogy az előző napon ugyanezen a helyen szerepelt sikerrel a Szlovák Tanítók Énekkara is.) A CSMTKÉ hangversenyére nagyszámú, lelkes közönség, valamint vendéglátóink fenntar­tó szerve, az egészségügyi mi­nisztérium képviselői előtt ke­rült sor. Jelen voltak hazánk szófiai nagykövetségének és a szófiai Csehszlovák Kulturális Központi intézetének képviselői is. Az egész estét betöltő, két részből álló hangversenyen Ko­dály és Bartók szerzeményei mellett Lassus, Pitoni, Suchoň, Ferenczy, Malát, Bárdos, Ud­vardy, Vass Lajos, Németh-Ša­morínsky István és Szíjjártó Je­nő szerzeményei, valamint uk­rán, lengyel, finn és német nép­dalfeldolgozások hangzottak el. Szervesen egészítette ki a mű­sort Harakályné Geisler Moni­ka és Harakály Tibor duója, akik 17. századbeli hazai mu­zsikát: a lőcsei tabulatóriumi énekeskönyvben lejegyzett négy táncot adták elő biockflőtén, lantkísérettel. A műsort a kóruskultúrát kedvelő közönség nagy rokon­szenve és tapsa kísérte végig. Az egyes számok közül külö­nösen Lassus: Visszhang, Bar­tók: Négy szlovák népdal, Fe­renczy: Verbunk és Szíjjártó: Esti hangulat Zsérén című kó­rusművei arattak osztatlan si­kert, nemkülönben a női kar előadásában sorra kerülő íror­szági „győztes műsorszámok": Kodály: Isten kovácsa és Bár­dos: Magos a rutafa című mű­vei. A kórust Janda Iván, Ág Tibor és Harakály Tibor vezé­nyelte. A hangverseny végén a Rodna peszen című bolgár himnikus dalt a lelkes közön­ség felállva együtt énekelte az énekkarral. Másnap jó hangulatban uta­zott az énekkar további állo­máshelyére, a bolgár tenger­partra, Kitenbe. Kiten alig hat- ^ száz lakosú község Bulgária délkeleti csücskében, de lako­sainak száma a nyári hónapok alatt a helybeliek szerint néha a húszezret is meghaladja. Itt van néhány szófial üzem üdülő­központja, így az egészség­ügyi minisztérium nyaralóhelye is, amelynek öt napon át vol­tak vendégei a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Ének­karanák tagjai. A kórus másik fellépésére a Kitenhez négy kilométernyire levő Primorszkoban került sor. Primorszko hatalmas ifjúsági tábor; bár már a turistaszezon a vége felé közeledik, ma is több száz külföldi fiatal talál­ható itt. A hangversenyre sza­badtéri színpadon került sor, s úgy hiszem, már maga az a tény, hogy nyolcszáz-ezer beat­zenei hangversenyekhez szokott fiatal végighallgat egy másfél órás énekkari hangversenyt, nem lebecsülendő eredmény. Bár a „komoly" kórusszámok itt is tetszést arattak, ennek a hangversenynek a legsikere­sebb számait az egyes népdal­feldolgozások képezték. A len­gyel fiatalok népes csoportja — az ifjúsági tábor jellegzetes hangulatához méltóan hangos csatakiáltásokkal üdvözölte a műsorunkban felhangzó lengyel altatődalt, de nem maradtak adósak a tapssal és az üdvri­valgással néhány perccel ké­sőbb a németek sem. Befejezé­sül — immár szinte természete­sen — itt ls a Rodna peszen hangzott el. A cserelátogatásról írott be­számolóm akkor lenne teljes, ha részletezhetném mindazt a sok élményt, amelyben a kórus tagjai részesültek: a Fekete­tenger szépségeit, a szeptembe­ri nyár varázsát, a régi korok szellemét idéző görög települé­sű városkát, Szozopolt, a nagy­városi életet élő forgalmas ten­gerparti városokat, Burgaszt és a Hunyadi János emlékét őrző Várnát, a Napfényes partokat és az Aranyhomokot, a tenger­part üdülőközpontjait, a szál­lodák modern építészeti stílu­sát, a kiteni búcsúestet, Sumen városát, ahol a bulgárok ke­gyelettel őrzik Kossuth emlékét: azt a házat, ahol Kossuth 1849­ben lakott, emlékmúzeummá nyilválnították, a határmenti Russzét, Bulgária negyedik legnagyobb városát, ahova a Rogyina kórus vezetői elkísér­ték énekkarunkat, a hazafelé vezető út szépségeit, a bukares­ti és a kolozsvári éjszakát, de mindenekelőtt bolgár barátaink közvetlenségét, rokonszenvét és őszinte vendégszeretét. Talán mindennél többet mond az a tény, hogy a két kórus vezetői abban állapodtak meg, misze­rint két-három év múlva a köl­csönös cserelátogatást újból megrendezik s a két kórus- kö­zötti baráti kapcsolatot addig is fenntartják. A Csehszlovákiai Magyar Ta­nítók Központi Énekkara bulgá­riai útjával újabb fejezetet zárt le rövid, de annál eredménye­sebb fejlődésében. Bízunk ben­ne, hogy ez az út is jelentős mértékben hozzájárul az újabb feladatok vállalásához, új mű­vészi sikerek eléréséhez. KULCSÁR TIBOR A SZISZ a párt hűséges seyíultársa A SZISZ országos kongresz­szusának négy napig tartó vi­tája minden kétséget kizáróan a fiatalok optimizmusát, kezde­ményezését és a problémáik megoldására irányuló törekvé­seket tükrözte. Ennyi lelkese­dés, ennyi igyekezet, segíteni akarás és elkötelezettség — no­ha ifjúsági szövetségünk meg­alakulása óta mindössze rövid két esztendő telt el — nem maradhatott eredménytelen. Ezt záróbeszédében Juraj Varholik, a SZISZ KB-nak elnöke is le­szögezte. Hangsúlyozta, hogy a kongresszussal, mely határkö­vet jelent az ifjúsági szövetség életében — eddigi munkájának csupán egy szakasza zárult le, ami azt jelenti, hogy az elért eredmények nem tekinthetők véglegeseknek. „Céljaink sok­kal igényesebbek — mondotta — csupán a feltételeket terem­tettük meg az eddiginél lénye­gesen felelősségteljesebb tevé­kenység folytatásához. Az ifjúság munkája tehát csak most kezdődik igazán. Ám az eddigi gyakorlati tapaszta­latok alapján kétségtelen, hogy a fiatalok beváltják ígéretüket és a jövőben még nagyobb oda­adással, még lelkesebben halad­nak tovább a megkezdett úton. Mert a fiúk és lányok megér­tették, mivel tartoznak szocia­lista hazánknak az irántuk ta­núsított nagyfokú gondoskodá­sért, tisztában vannak azzal, ho­gyan róhatják le hálájukat és hogyan bizonyíthatják be, hogy szívükön viselik népeink sorsát, elsősorban a saját jövőjüket. Ám tegyük félre a rózsaszínű szemüveget. A sikerek felméré­se, a szocialista verseny és a brigádmunka eredményeiről, a kötelezettségvállalások teljesí­téséről szóló jelentések csupán az érem egyik oldala. A tárgyi­lagosság megkívánja, hogy az ifjúság tevékenységében mutat­kozó fogyatékosságokat is meg­lássuk. Nem vitás ugyanis, hogy maguk a fiatalok is tudják, hol szorít a cipő. Ezzel magyaráz­ható, hogy vitafelszólalásaikban oly gyakran esett szó égető problémáikról, melyeknek egyi­ke a szabad idő megfelelő, cél­szerű kihasználása, vagyis az aktív pihenés. Ennek az érdek­tevékenységnek a megalapozá­sa természetesen az alapszerve­zetek feladata. Körültekintő munkájuk nemcsak a fiatalok egyéniségének a kialakulását befolyásolhatja, hanem szerve­zetük jó nevét is biztosíthatja. Ez a lehetőség pedig cseppet sem elvetendő, ha meggondol­jak, hogy az ifjúsági szövetség egyik legfőbb célja, hogy akció­képes tömegszervezetté váljon — nem csak tagjai és alapszer­vezetei számát, hanem főleg a még kívülálló fiatalokra tett hatását is tekintve. Ezért oly fontos, hogy az alapszerveze­tek és a pionírosztagok tevé­kenysége sokoldalú, érdekes és vonzó legyen, melyben nem kényszerből, hanem önként és örömmel vesznek részt a gyer­mekek. Ám ahhoz, hogy ez si­kerüljön, sokkal több politikai­lag érett, öntudatos, tekintéllyel rendelkező fiatal szervezőre van szükség. A fiatalok a kongresszuson a pionírszervezetek kiépítésével és fejlesztésével kapcsolatos problémákról sem feledkeztek meg. Az ezzel kapcsolatos vitá­ból kitűnt, hogy a gyermekek gazdag tevékenységét feltételez­hető, igényes célkitűzések csak az idősebbek segítségével, vagyis csak akkor valósíthatók meg, ha a SZISZ szervek és szervezetek a jövőben többet foglalkoznak a pionírokkal. A kongresszus ifjúsági szö­vetségünknek a nemzetközi if­júsági mozgalomban betöltött pozíciójára is rávilágított. A tő­késországok küldöttei összeha­sonlították a saját ifjúságuk nehéz sorsát a szocialista or­szágok fiataljainak a kommu­nista párt és a munkásosztály által korlátlan lehetőségeket biztosító gondtalan életével. De arra is rámutatott a kongresz­szus, milyen sikeresen harcol a SZISZ a többi szocialista or­szág ifjúsági szövetségével együtt a világbékéért és a ha­ladásért. Ezt a szoros együtt­működést bizonyítják a szövet­ségek közt nemrégiben létrejött szerződések is. Üj korszak kezdődik a SZISZ életében, melyben — Husák elv­társ szavai szerint — továbbra is számíthat a pártra, annak a pártnak a támogatására, mely mellett ifjú nemzedékünk több­sége szilárdan kitart. Ennek a ténynek nem egy bizonyítékát adták a kongresszusi tanácsko­zások, és ezt juttatta kifejezés­re a küldötteknek a CSKP KB­hez intézett levele is. Megkö­szönik benne a nagyfokú gon­doskodást és ígéretet tesznek, hogy ezentúl is elkötelezetten kiveszik részüket a párt prog­ramjának teljesítéséből. KARDOS MÁRTA FALUJÁRÁS Z emianská Olča (Nemes­ócsa) egyike a komárnól (Komárom) járás úgyne­vezett központi fekvésű közsé­geinek. Ezt a meghatározást egészítsük ki azzal is, hogy egyike a járás leggyorsabban fejlődő helységeinek. A falu eredete a messzi kö­zépkorba nyúlik vissza. A köz­ség krónikája megemlíti, hogy Végh Adorján nevű helybeli la­kos a kertjében kőeszközöket és bronzmarkolatú kardot lelt — egyikét a Csallóközben talált négy ősrégi kardnak —, amely arra mutat, hogy már a tizedik században lakták a falu terüle­tét. 1260—1270 körül Oncha né ven említik. IV. Béla király 1268-ban kiállított oklevele két ilyen nevű községről emlékezik meg. 1550-ben a falut a Gyulai család birtokolja,* lakosainak többsége nemesi jobbágy volt. Nemesócsa az évszázadok során sok vihart megélt, nemcsak a Duna gyakori áradása, hanem a törökdúlás is pusztította, majd a labancok elől kellett menekül­nie a kurucok mellé pártolt la­kosságnak. Református templo­ma 1786-ban épült. Valószínűnek tartják, hogy a mostani lakosok ősei nagyrészt Füsről települtek át a vallásüldözés elől. A nemesócsaiak kivették a ré szűket a felszabadulás előtti év­tizedek mezőgazdasági munká­sainak harcaiból is. A községi krónika számos sztrájkról tesz említést, amely a mezőgazdasá­gi munkások egyetlen fegyvere volt a nagybirtokosok ellen. A Hosszú-udvar néhány nád­fedeles háza még képet ad a látogatónak a falu egykori arcáról. Tulajdonkép­pen nem is udvar ez, hanem in­kább utcaféle, két oldalán vá lyogból emelt, alacsony nádfe­deles házakkal. Ma már nem sok van belőlük, a meglevő né­hány is nemsokára helyet en­ged az új utcának, amely az új lakóházakból álló utcasorokat köti majd össze. Bakos Imre, a helyi nemzeti bizottság elnöke és Beke Ká­roly, a hnb titkára társaságában mentem végig a Hosszú-udvaron. Éppen megdicsértem a legbelső, hófehérre meszelt falú, nádtetős ház gazdáját, milyen takaros rendben tartja a portáját, ami­kor nyílott az ház ajtaja, idős bácsi jött felénk és szíves szó­val befelé invitált: „Ha itt jár­nak, ne kerüljék el az otthonun­kat". A gazdasszony térül-for­dul, vörös borral teli palack, szalonna, töpörtyű kerül az asz­talra, és nemsokára a csésze feketekávé is ott illatozik a ven­dég előtt. Számomra tipikus, régi, nép­rajzi múzeumba kínálkozó ér­dekesség a nyitott kéményű ház, hosszú mestergerendával, földes padlójával, melyet faltól falig vastag szőnyeg borít. Nagy Ist­ván meg a felesége számára pe­dig a meleg otthont jelenti, amellyel sok évtizeden keresztül összeszoktak. „Hatvankilenc év­vel ezelőtt vette meg apám a házat" — meséli Nagyné. — „Kétéves voltam akkor. Abban az időben sem volt már új a vá­lyogház, de még most is jól bír­ja. Igaz, néha már tatarozásra szorul, de megcsinálják a gye­rekek." A „gyerekek" közül a legfia­talabb, István is jóval túl van már a hammadik ikszen. Két fiú meg két lány állt a saját lábára a nádfedeles házacskából. „Min­dennap itt van hol az egyik, hol a másik. Ki ezt hoz, ki azt, pe­dig tudják, hogy nincs ls rá szükségünk" — említi a gyere­keit a háziasszony. A két öreg megmutatja a hátsó kiskertet, ahol az őszi nap érleli az otel­ló szőlő nagy fürtjeit. Az udvar is tükörtiszta, á fészerben, kam­rában mindennek megvan a ma­ga helye. „Mindent bekészítet­tünk télire, jöhet a hideg" — jelenti ki bizakodóan Nagy bá­csi. Békés, nyugodt öregkort él­nek, csak az egészség szolgálna jobban. Az asszony a „cukorra" panaszkodik, ami nemcsak dié­tára kényszeríti, hanem még lá­tásában is zavarja. Nagy bácsi meg fájós lábát említi, amely a „mások földjén való kínlódás­ban" roggyant meg. A z újonnan, meg a nemré­gen épült és átalakított házakból álló utcasorokat járva az elnök egymásután mu­tat rá a Nagy-fiúk és lányok családi házára. A legfiatalabb fiú négyszögletes, nagy házán már csak a „cokii", vagyis a fal legalsó része vár még a kőmű­ves kanalára. A férfiak nem vol­tak otthon, délután azonban a földművesszövetkezet telepét járva találkoztunk velük. Gyula, az idősebhik negyvenöt éves, hu­szonegy tehenet gondoz, sok a munka velük, de megéri a fá­radságot. Mindent összeszámít­va havonta megvan a háromezer korona. Legnagyobb fia most szerelt le, felesége meg a lánya a cipőgyárban dolgozik, a leg­kisebb „család" — ahogy Csal­lóközben a gyereket nevezik — nyolc éves. „A hajszárítótól kezdve minden megvan a ház­ban" — jellemzi Nagy Gyula la­kása berendezését. Testvére, István sertésgondo­ző. Négyszáznyolcvan röfögő jó­szág ellátását bízták rá. Elé­gedett a munkájával — három év kivételével, melyet az állami gazdaságban dolgozott — a szövetkezet a munkahelye. A számítását megtalálta, ta­valy 1020 munkaegysége volt, ezt negyvenkilenc koronával megszorozva könnyen kiszámít­ható az évi keresete. Igaz, hogy az állatokat el kell látni vasár­és ünnepnap is, de megéri. Van hová tenni a pénzt, a házépítés nagy költséggel jár. Hatvan­négyben ásták ki az alapokat még a nagy árvíz előtt, s most ígérgeti a kőműves, hogy elvég­zi a házon az utolsó munkát. C sémy József, a szövetkezet elnöke 1969 óta áll a kö­zös gazdaság élén. Nem­csak az elnöki tisztségben fiatal, hanem a valóságban is. Gyer­mekkori emlékei közé tartozik az 1960-ben alakult szövetkezet indulásának nehézségei, a kez­det rengeteg gondja-baja. A ne­héz indulást ígéretteljes folyta­tás követte, s a két évtized alatt izmos, erős közös gazdaság épült ki, amely jó megélhetést biztosít több száz embernek, és derekasan kiveszi a részét a társadalom iránti kötelezettsé­gek teljesítéséből. Beszélgetésünk folyamán az elnök sok mindent elmondott az 1800 hektáros efsz életéről, ter­veiről. Megtudom, hogy a nö­vénytermesztés főképpen a ve­tőmagszaporításra irányul, az ál­lattenyésztésben pedig szarvas­marha-, sertés- és baromfite­nyésztéssel foglalkoznak. As utolsó öt évet tekintve kiderül, hogy a Járási átlagnál nagyobb eredményeket érnek el. Búzából például az utóbbi évek átlagos hozama 40—45 mázsa volt. A búzatermesztés a szövetkezet egyik fő feladata. Kiváló felté­telekkel rendelkeznek a nagy hozamú szovjet búzafajták al­kalmazására. Az idén négyszáz hektáron Auróra és Kaukaz faj­tákat vetnek. Negyvenöt mázsán felüli hektárhozamokra számí­tanak, és 1975-ig előrelátható­lag hektáronként elérik a negy­vennyolc mázsa átlagos termést. A gazdaság egyik jelentős bevé­teli forrása a harminc hektáron termesztett paprika, amely hek­táronként harmincöt—negyven­ötezer korona értékű termést ad. összehasonlításul említsük meg, hogy a búzából hektáron­ként nyolc—tízezer korona ér­téket érnek el. Tejtermesztésben az egymilliókétszázezer literes eladási tervet a tagság szocia­lista kötelezettségvállalásban ötvenezer literrel megtetézte, és az eddigi eredmények alapján ígéretüket becsülettel teljesíte­ni fogják. A sertéstenyésztésben jelentős változást jelent majd a tíz szövetkezet összefogásával megvalósuló tízezres sertésfarm. A Jövőre induló vállalkozás egyik részvevője lesz a nemes­ócsal szövetkezet. A fejlődés to­vábbi állomását Jelenti majd az agrokémiai központ felépítése a vegyszerekkel végzett mun­kák elvégzésére. Sok mindenről kellene még szólni a szövetkezet életével kapcsolatban, a nagy hasznot 1972. X. 4.

Next

/
Thumbnails
Contents