Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-02 / 232. szám, hétfő

E

gy szekrényt kellett felvinni a harmadik emeletre. Ez volt a jeladat. A feleségem azt mondta, amit ilyenkor minden asszony mondani szokott a Tüzjöldtöl Alaszkáig: „Ezt neked kell elintézned, mégis te vagy a férfi." Azt is mondta, hogy fogadjak két vivő embert. Azok majd felhozzák a szekrényt a harmadik emeletre, de alkudjam meg velük, mert ezek képesek még egy százast ls elkérni ezért az ötperces munkáért. Körültekintően jártam el. Előbb megtanácskoztam a dolgot egy barátommal, aki egy mélyépítési vállalatnál dolgozik. Ö adott egy telefonszámot, ahol közölték velem, hogy hajlandók két vivő embert rendelkezésemre bocsátani, de az árszabás csak a helyszínen eszközölhető, mivel az a szekrény súlyától, az emeletek nagyságától és a légköri viszonyoktól függ. A vivő embereket a lépcsőház áljában fogadtam, a szekrény mellett. A legkopottabb zakómat öltöttem fel, s fejemre micisapkát tettem. Külsőmmel és egész magatartásommal az( a gondolatot igyekeztem szuggerálni, hogy itt tulajdonképpen nem bérmunkáról van szó, hanem egy szívességről, amelyet két erős proletár tesz egy gyengébb testalkatú proletár-testvérének. — Ezt a kis kasznit kéne felgurítani a harmadikra — mondtam kedélyesen, és köptem egy hegyeset. — Mit kóstál egy ilyen kis mulatság? Ä kedélyes tónus látható undorral töltötte el őket. Szó nélkül rágyújtottak a kínált cigarettákra, és némán, kétszer megkerülték a szekrényt. Magas az emelet — Ez diófa ... — mondta a magasabbik olyan hangon, mintha becsaptam volna őket. — Legalább egy mázsa... — toldotta meg a másik, egy kis zömök, szőrmók ember. — Aztán hányadikra kellene ezt felcipelni? — kérdezte ezt a magasabbik, mintha eddig erről nem lett volna szó. Amikor megmondtam, mind a ketten, anélkül, hogy egymásra néztek volna, némán tartottak a kapu felé. — Hová mennek, az istenért?! — kiáltottam utánuk,• önkéntelenül is elárulva kispolgári eredetemet. A hórihorgas visszafordult, és megvetéssel mondta: — Magas az emelet... Ezt én nem láttam be. Hoszszú vita következett, melynek során bebizonyosodott, hogy az én emeleteim a város legmagasabb emeletei, amelyekre kép(IGOR GROSSMANN FELVÉTELE) telenség felhurcolnl egy másfél mázsás szekrényt. Megszűnvén a tárgyalási alap, tompán és tanácstalanul meredtünk egymásra. Végre eszembe jutottak az anyagiak, és megtörten, egy micisapkába öltözött kapitalista lelkiismeretfurdalásávál csak ennyit kérdeztem: — Mennyi? A két vivő ember ismét körüljárta a szekrényt, majd babonás iszonyattal meredve az emeletekre, így szólt a magasabbik, a brigád esze: — Két darab százas... Megsemmisülten, lelkileg öszszeomolva, igent bólintottam, miközben lelki szemeim előtt elhessegettem feleségem méltatlankodó képét. Előkerültek a gurtnik, és megkezdődött a szakmunka. A két ember nyögve, szuszogva mesterkedte magát felfelé a lépcsőkön. Én, lelkiismeret-furdalásom alatt görnyedezve követtem őket. Végeredményben, én egy ronda kizsákmányoló vagyok, itt urizálok minden teher nélkül, miközben ezek a derék emberek inuk szakadtával cipelik az én síekrényemet... Hát lehet ezt megfizetni? A második emelet lépcsőfordulójában az emberek letették a szekrényt. Diszkrét káromkodásokat mormolva törülgették izzadó arcukat. — Ilyen munkát ezentúl még háromszázért sem vállalok... — mondta a hosszú. — Az ember megszakad belé... Az utolsó lépcsőforduló teljesen próbára tette az idegeimet. A két ember némán zihálva cipekedett, mint akinek már arra sincs erejük, hogy megmondják véleményüket. Végre, mégis helyére került a szekrény. Amikor a sötét előszobában szembe kerültem a nehezen lélegző, izzadt emberekkel, hirtelen kevésnek éreztem a kétszázat. Kétszázharminc mellett döntöttem, és így szóltam: — Itt van kétszázötven, remélem, meg vannak elégedve... A feleségem első szava természetesen az volt, hogy menynyit kértek az emberek. — Egy darab százast... — mondtam, kerülve pillantásait. — Kénytelen voltam megadni nekik. Mit csináljak? Magas az emelet. GÁDOR BÉLA KOLJU NIKOLOV: DEFEKT A fék halkan megcsikordult, az abroncsok inegszisszentek az aszfalton és a kocsi megállt az út szélén. A fiú talán, ha száz méternyire állt, egy ökör mellett. Amint a kocsi vezetője kiszállt, ő is közelebb lépdelt. — Jónapot... — köszöntötte már messziről, majd amikor odaért, megállt a kocsi mellett. — Kipukkant a gumija? — Az egyik .,. —• mondta a férfi. A nadrágja zsebéből pipát húzott elő és a fogai közé dugta. — És most kicseréli? — Muszáj... — mondta a férfi. — Segíthetek ... A férfi szippantott egyet a pipáján. — Na jó, ha nagyon akarod. A fiú a pumpával és a belsővel leszaladt a patakhoz, amely az út mellett folyt. Felfújta a gumit, majd a vízbe mártotta. A parányi lyuknál buborékok keletkeztek. Futott vissza a kocsihoz. — Itt van ... — mutatta. — Addig rágyújtok, amíg megszárad. Rettenetes dohányos vagyok! ' — Mi a foglalkozása? — Karmester vagyok ... Láttál már élő karmestert? — Láttam... Az iskolával egyszer voltunk az operában. Do csak a hátát láttam mindig ... — Akkor most láthatsz elölről is ... A fiú letisztította a gumit és ráhelyezte a foltot. — Azt hiszem, már jő... — mondta egy idő múlva a férfi. Á fiú ismét felfújtatta a gumit és ismét leszaladt vele a vízhez. — Jó! — kiáltotta. — Nem ereszt! A kereket felszerelték. — Hogy hívják? — Dzsakin... — mondta a karmester. — Már hallottam..

v — Ha egyszer az operába akarsz jönni, jelentkezz nálam. Csak mondd azt, hogy Dzsakint keresed, beengednek. Elrakta az emelőt, a kulcsokat és a ragasztót. — Már elmegy? — Elmegyünk... — felelte. — Elmegyünk...? — kérdezett be a kocsiba, ahol fiatal nő ült a hátsó ülésen és egész idő alatt egy szót sem szólt. Most is csak bólintott. — Operaénekes ... — magyarázta a karmester. — Kíméli a hangJát... Megtörölgette a kezét, majd eldobta a kócot az útmenti árokba. — Ha Amerikában lennénk, négyszáz dollár büntetést kellene fizetnem — nevetett és beült a kocsiba. — A viszontlátásra! Egyszer találkoznunk kellene, hogy megigyunk egy pohárka snapszot! Az énekesnő összecsukta a könyvet, amelyet olvasott, a férfi beült a kocsiba és amikor már messze jártak, a fiú visszament a jószághoz, amit őrzött. — Látod, megismerkedtem egy karmesterrel — mondta alig hallhatóan — és most már te is tudod, hogy Amerikában négyszáz dollár büntetést fizetnek, ha az árokba dobják a szemetet... és az operaénekesnő vigyáz a hangjára... Az ökör tovább legelt, a fiú pedig leheveredett. Az égen fehér felhők húztak barázdákat. — Még az a jó, hogy a zsebében ott lapulnak a szögek, amelyek közül időnként egyet-egyet az útra dob... — gondolta. Fordította: Antalfy István. — Otthon kell találnom az öreget! — vibrált a fejében ez a szilárd elhatározás, — Otthon kell találnom, mielőtt elutazik! Futásnak eredt. Berobbant a lépcsőházba a felvonó elé. Az ajtó már majdnem becsukódott, mikor nekirontott. Egy lány volt odabenn s kissé ijedten nézett a vágtázó fiatalemberre. — Várj még egy pillanatig I — nyögte ki két lélegzetvétel között. — Sietek. Aztán beugrott a felvonóba és berántotta az ajtót. — Szervusz — köszönt oda a lánynak. — A hetedikre. És te? A lány tágrameredt szemmel bámult az égből hullott, farmernadrágos, hoszszúhajú, energikus fiatalemberre, aztán nyelt egyet és megszólalt: — Én is a hetedikre. — Akkor mehetünk — mosolyodott el a fiú és a kapcsolótáblához lépett. Indított. A motor vontatottan felzümmögött. A felvonó nekilódult. A fiú, kezeit a háta mögé téve, nekitámaszkodott a felvonó falának és a lányra nézett. Ez ráemelte nagy, csodálkozó szemét, majd gyorsan lesütötte. A lift hirtelen nagyott zökkent és megállt. Ügy félúton lehettek, a harmadik és negyedik emelet között. Mindkettőjük arcára meghökkent kifejezés ült. — Na ez szép egérfogó — szólalt meg a lány. — Most aztán szeretném tudni, hogy Jutunk ki innét? A fiú elgondolkodva válaszolt: — Ez nem lesz valami könnyű dolog, de várj csak — s itt felemelt mutatóujjával félkört írva a levegőbe, mint akinek jó ötlete támadt — megpróbálok segítséget hívni. Csak meghallja valaki, aztán szépen kibányásznak bennünket innét. Kiáltozni kezdett, majd feszülten hallgatódzott. Semmi válasz sem jött próbálkozására. Aztán odafordult a lányhoz és megjegyezte: — Igazad van. Csakugyan jó lenne tudni, hogyan jutunk ki innét. A lány megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy kissé megijedt. Szeme mintha bepárásodott volna, aztán elmosolyodott. — Várni kell — szólalt meg. — Az most a legokosabb — tette hozzá. — Hát igen, azt hiszem mo9t ráhibáztál — válaszolt a fiú kis mosollyal a szája szögletében. — Egy ideig kénytelen leszel elviselni a jelenlétemet. Te Itt laksz ebben a házban? — kérdezte a lányra emelve a tekintetét. A lány ismét elpirult, majd válaszolt'. VITÄL ISTVÄIM: Ä FELVONÓBAN — Igen. Most jövök a suliból és szerettem volna elmenni a strandra, de amint látom ebből már semmi sem lesz, mivel itt rostokolhatunk ebben a kényszerkalitkában. Té is itt laksz? — tette hozzá érdeklődve. — Még sohasem láttalak. — Nem, én nem lakom itt — válaszólt a fiú. — Látod milyen faragatlan vagyok, be sem mutatkoztam. Ha megengeded, Laci vagyok. — Éva — mutatkozott be a lány is a kezét nyújtva. — örvendek. Tudod, a nagybácsimat jöttem meglátogatni, ha egyáltalán itthon találom. Feltéve, ha kijutunk ebből a kelepcéből. De reméíjük a legjobbakat. Ha megengeded — folytatta a padlóra mutatva —, én most helyet foglalok, és a felvonófalnak vetett háttal lecsusszant a talajra. Egyáltalán nem voltak gátlásai. Farmerjének nem ártott az ilyesmi. — Látod, — mondta a lányra emelve tekintetét — most úgy nézünk ki, mintha már évek óta ismernénk egymást, pedig csak most látlak először. — Igazad van — válaszolt a lány, miközben ő is lecsusszant a fiúval szemben, lábait magasan felhúzta, átfogta karjaival és a térdeire támasztotta állát — még csak nem is félek tőled, pedik hidd el, meg volna az okom rá. Itt huncutul rávillantotta szemét a fiúra. — Kedves vagy. — Egy ilyen hosszúhajú srácra bárki ráfogná, hogy huligán, de én tudom, hogy nem vagy az ... Várj csak, mi lesz ebből, ha megtudják a lakók, hogy együtt voltam itt veled megrekedve. — Ne törődj velük — legyintett a fiú. — Mindig akad egy szálka, amit másokba döfhetnek, miközben a sajátjukat nem veszik észre... Ne is gondolj rál Hová jársz suliba? — kérdezte aztán, másra terelve a beszélgetést. — Elsős gimnazista vagyok. — Akkor mégis haverok vagyunk — válaszolt a fiú. — Én ipariba járok. Technikus leszek. — Tudod mit? — ? ? ? — Beszélgessünk egy kicsit a Jövőnkről. Na természetesen csak feltételes módban. Jó? — Rendben van — egyezett bele a lány. — Kezd ell — Szóval — kezdte a fiú a torkát köszörülve — mi ketten most itt rekedtünk a liftben, és ebből, ahogy az már lenni szokott... — Szerelem lesz — vágott közbe a lány mosolyogva. — Igen. Aztán én állandóan szerelmes leveleket írok hozzád és égre-földre esküdözve fogok áradozni arról a nagy tűzről, ami bennem dúl. — És ezek a levelek nagyon szépek lesznek, tudod, van bennem egy kis szentimentalltás — tette hozzá a lány kicsit sóhajtva. — Mindig boldog leszek, ha majd ilyen leveleket kapok tóled. — Aztán Járni fogunk együtt és nagyon szerelmesek leszünk egymásba. Mindig virágot viszek a találkára — mint egy igazi lovag. — És sohasem felejtek el fogat mosni — tette hozzá cinkos mosollyal. — Aztán összeházasodunk. A mézesheteket valahol a Tátrában töltjük. Nagyon boldog leszek. Te viszont mindjárt az első héten megcsalsz. — Erre te fogod magad és elsétálsz egy fiatal lódoktorral az erdőbe, miközben kettőnk életéről ábrándozol. — Igen. Az első felszarvazás után Irtó aljasnak fogom magam érezni, htílott tudom, hogy te meg ezalatt egy hölgynél teszel bizalmas látogatást... — Erre aztán este összeveszünk. Nem, nem fogunk ordítozni egymásra. Szép csendesen vágunk egymás fejéhez sértéseket és szinte suttogva tiporjuk szét emberségünket egymás előtt. — Lassan kifogyunk minden gorombaságból. Már annyira ismerjük egymást, hogy nem tudunk sértésekkel dobálódzni. Én inni kezdek. — Mondjuk, az ötödik házassági évfordulónkon kis társaság lesz nálunk, persze te nem leszel otthon, és a töltött csirkémet dicsérik ... — Te tudsz töltött csirkét csinálni? — kiáltott fel a fiú csodálkozva. — Igen — válaszolt a lány. — Szereted? — Nagyon. Szóval hazajövök részegen és jelenetet rendezek. Ekkor sem ordítozunk, csak olyan szavakkal dobálódzunk, hogy a vendégek jobbnak látják elmenni. — Ekkor szépen, intelligens módra, közös megegyezéssel elhatározzuk, hogy elválunk. — Aztán mégis meggondoljuk és rászánjuk magunkat egy gyerekre, azt remélve, hogy a gyerek majd megváltoztatja az életünket. — Ekkor viszont kiderül, hogy ne* kem nem lehet gyerekem. — Mit tehetünk mást, külön fogunk élni. Kétfelé választjuk a lakásunkat és éjszakánként majd hallom, hogyan esküdözik a szerelőd, hogy örökké szeretni fog. — Én meg hallom, hogy a te szeretőd hogyan sikongat, hogy még egy férfival sem volt neki ilyen Jó. — Aztán, ha reggelenként találkozunk az előszobában, úgy teszünk, mintha semmit sem hallottunk volna. Alakoskodunk a másikkal szemben, pedig bévül valami nyugtalanítani fog. — Ha találkozunk az utcán, két régi ismerősként beszélgetünk. Esetleg megjegyzem, hogy rosszul vasalt az inged. — Legközelebb azonban már hibátlanul vasalt ingben látsz és könnyes szemmel megkérdezed: — Van valakid? — Erre én, a hangomban valami furcsa megilletődéssel válaszolok: Nem, nincsen senkim. Az anyámnál lakom. Aztán te sírva fakadsz és úgy borulsz a vállamra, mint régen, és én ugyanúgy, a hajad simogatva nyugtatlak, mint valamikor. Majd meghívlak egy kávéra. — Amit én elfogadok és olyan boldog leszek, mint egy kis csitri, aki először szerelmes, és ... A lift hirtelen nagyot rándulva folytatta útját. Mindketten felborultak ülő helyzetükből, majd felcihelődtek. A fiú a fejéhez kapott: — Nahát, erre nem is gondoltunk. Hiszen áramszünet volt. Emlékszel, a lámpa sem világított a kabinban?! Mindketten jóízűen felnevettek. A lift megállt. Kiszálltak. — Azt hiszem — szólalt meg a fiú az órájára pillantva — mindketten elkéstünk. Mondd —• tette hozzá tétovázva, — meghívhatlak egy kávéra? — Ha megvársz, míg lerakom a dolgaimat — válaszolt a lány látható örömmel — szívesen elfogadom. Jól éreztem magam veled. De tudd meg — tette hozzá kis grimasszal a száján — nagyon undok tudok lenni ilyenkor. Képzeld. Három cukorral iszom a kávét. — A fiú mosolyogva bólintott: n- Jó, megvárlak. Siess! 1972. X. 2.