Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-24 / 251. szám, kedd

• •EQDOODODDDDDDID - U J FILMEK• D C •••••••••••••ED ÁTUTAZÓBAN MOSZKVÁBAN (szovjet) Szabálytalan, sőt szinte szokatlan Hja Gurin rendező új filmje. Formai megoldása ugyan hagyományosnak mondható — hiszen a külön-külön megírt s a filmben egybefűzött elbeszélések, helyesebben karcolatok filmre alkalmazása nem éppen újszerű — a feldolgozás módja azonban rendkívül egyéni. A novellákban (Germán Drobka, históriája kedves. Sajátos hangulat, derű szövi át a négy novellát, mely ugyan nem indít el a nézőben mélyebb gondolatsort, de a rendező nem is erre törekedett; filmjét az ízléses síórakoztatás igénye ihlette. Különösen derűs és szellemes a negyedik történet, mely egy idős türkmén pásztor Az Átutazóban Moszkvában című szovjet film egyik kockája Borisz Lobkov, Ludviga Zakrzsevszkaja és Anna Pajtik munkája) nem a cselekmény, hanem a hangulat, a környezet dominál. A történeteket csupán az köti össze, hogy valamennyi Moszkvában játszódik, főszereplői nem moszkvai lakosok, csak arra járnak, átutaznak a fővároson, bár a film igazi fő szereplője maga Moszkva. Ilja Gurin — Jevgenyij Dávidov operatőr közreműködésével — szemmel láthatóan különös szeretettel fényképezteti a világváros nagy, modern épületeit, forgalmi gócpontjait, impozáns tereit. A film alapötlete remek, a négy vidéki utas moszkvai útjáról szól. Az öreg az unokaöccsét szándékozik meglátogatni a fővárosban, s minthogy a címét sem tudja, a járókelőktől érdeklődik, nem iátták-e valahol a fickót... Az öreg pásztort Hodzsom Ovezge linov kelti életre, igen meggyőzően és hitelesen alakítva a szerepet. Az átutazóban Moszkvában a gyengébb részletektől eltekint ve szórakoztató film. Kerüli a konfliktusokat, az élményekre épít és derűs, vidám képsorokban mutatja be a történetek színhelyét, a soknyelvű Szov jetunió fővárosát. A LOVAKAT LELÖVIK, UGYE? (amerikai) A ló fut, amíg bír, de ha kiadta erejét s halálra futotta magát, lelövik. Egy ilyen kimerült lovat lőnek le az amerikai Sydney Pollack filmjének elején is. Szimbolikus képsor, mely csak a film végén nyer mély értelmet, amikor Glória, a történet főszereplője kimerítve energiájának utolsó cseppjét, „kiszáll a körhintából", feladja a harcot és pontot tesz élete mögé. A filmben tulajdonképpen nincs is más, csak egy maratoni táncverseny. Táncverseny — milyen ártatlanul hangzik!, ám ez esetben mennyi embertelenség, könyörtelenség és kegyetlenség jelképe, egy életforma, egész Amerika szimbóluma. A harmincas évek elején vagyunk, a gazdasági világválság legsúlyosabb esztendejében. Az elképesztő munkanélküliség és nyomor sújtotta Amerikában különös társaság gyülekezik Kalifornia napsütötte tengerpartján: egy minden eddigit felülmúló maratoni táncverseny résztvevői. Ki bírja tovább? A tét ezerötszáz dollár. Ez az összeg a győztes párnak, a legtovább táncolóknak nemcsak az álmok álmát, de az egyetlen pénzszerzési lehetőséget jelenti. Megkezdődik a tánc. „Minden idők legnagyobb szabású maratoni táncversenye". Elkeseredett, éhező párok, mindenre elszánt szegények, derékba tört egzisztenciák, a kitörni vágyó és mindenáron feltűnni akaró sztár-jelöltek ropják, támolyogják, vánszorogják a táncot — heteken, hónapokon át. Van, aki beleőrül, van, akivel a szíve végez, de akik bírják, ott tántorognak a porondon, egymásra dőlve, egymást vonszolva. Ebben a kíméletlen versenyben az emberek dehumanizálődnak, nem törődnek egymással, csak a maguk érdekére ügyelnek. Mindez derűsen kezdődik, kellemesnek ígérkezik a játék, de egyre keservesebb, brutálisabb, tragikusabb lesz. Ebben a megfeszített küzdelemben, az imbolygó táncosok között van Glória, a film hősnője, a kemény, céltudatos, határozott amerikai lány is, aki véletlenül idevetődött partne révei táncol, szükségszerűen be következett tragédiájáig. Glória vad elszántsággal veti magát a harcba, kíméletlenül tör a cél felé, mindaddig, míg meg nem tudja, hogy hiába küzdött, hiába alázkodott meg, hiába volt minden erőfeszítés és megalku vás — és ekkor feladja a harcot, nemcsak a táncparketten hanem az élet szabadversenyében is. Sydney Pollack bravúros mesterségbeli tudással fokozza az eseményekben egyhangúnak tűnő cselekmény belső izgal mát. A verseny őrületében elhatárolódnak a különböző típusok, emberi jellemek, társadalmilag, lélektanilag egyaránt remek portrék rajzolódnak ki. A kimerítő küzdelemből fakadó konfliktusok révén a rendezőnek sikerült érzékeltetnie a társadalmi rend szellemét, kíméletlenségét, a manipuláció módszereit, melyek 1932 óta nem igen változtak, legfeljebb korszerűsödtek. Ezért a film a kapitalizmus, a liberális szabadverseny társadalmi lényegének a leleplezése, az amerikai életforma hű tükre. Megrázó és keserű, ám rendkívül őszinte és nagyszerű Sydney Pollack filmje. Azt a sokat emlegetett könyörtelen amerikai életformát szimbolizálja, mely az erőseké és a céltudatosaké. A zárójelenet magának a társadalmi formának a létjogosultságát kérdőjelezi meg. A színészek közül a két főszereplő: Jane Fonda (Glória szerepében) és Michael Sarrazin rokonszenves egyszerűsége feledhetetlen. J. Fondát a hazai közönség eddig még nem igen láthatta filmvásznon, inkább emberi magatartása, a vietnami háború, vagy a faji megkülönböztetés elleni bátor fellépése tette ismertté a nevét. A Iforace McCoy regénye alapján készült film további szereplői: Red Button, Susannah York, Gig Young. A felvételek Philip H. Lathrop operatőr munkáját dicsérik. —ym — TUDDMnHV_ ®T A MESTERSÉGES TÉLI ÁLOM 1940-ben egy francia tengerészorvos, Laborit doktor Dunkerquenél teljesített szolgálatot egy torpedórombolón. Innen előbb Angliába, majd Észak-Afrikába ment. Sebész létére sok sebesült került a keze alá. Ezek közül igen sok életerős, egészséges embert látott meghalni, akik a legtöbb esetben azért pusztultak el, mert a vérveszteségtől az operáció alatt sokkot kaptak, egy bizonyos idegroham-félét, amelynek tüneteit és ellenszereit az orvostudomány még kevéssé ismeri. A Iegéleterősebb emberek is néhány perc alatt halnak mag a sokkban. Az általános eljárás akkor az volt, hogy a sebesülteknek vérátömlesztést és erősítő szereket adtak, hogy átvészeljék a sokkot. Laborit doktor azonban arról győződött meg, hogy e módszerekre a szervezet még erősebb visszahatással reagál, és éppen ez öli meg a betegeket. Csökkenteni kell tehát a betegek reakcióképességét — gondolta. Ebből az ötletből származott az a gyógy_ mód, amelyet hibernációnak, vagy „mesterséges téli álomnak" nevezhetünk. Laborit doktor hoszszas levelezésbe kezdett doktor Huguenard-ral, az érzéstelenítés egy fiatal párizsi specialistájával, és e két fiatal orvos munkájából jött létre az emberélet meghosszabbításának új módszere. Az eljárás lényege az, hogy a szervezetet lehűtik és az idegtevékenységet gátló gyógyszereket adnak a betegnek. A beteg szervezete ennek hatására olyan állapotba jut, mint a téli álmát alvó állaté. Ebben az állapotban olyan műtéteket végezhetnek el sikeresen, amelyek egyébként teljesen reménytelenek volnának. A két orvos már sok állaton kipróbálta e módszert, amikor 1951-ben Párizsban a Vaugirard kórházban egy húszéves leány esetében emberen is megkockáztatták. A leánynak hashártyagulladása volt. Láza 40 fokon felül, a pulzusa alig vert és a teste már szinte megkékült az elégtelen vérkeringés miatt. Az életmentő műtét lehetetlennek látszott, mert a beteg nem élte volna túl. Ekkor Huguenard doktor mindenekelőtt olyan orvosságkeveréket adott ba neki injekció formájában, amely a fiatal leány idegrendszerének ingerlékneységét csökkentette. Ezután jégzacskókat raktak a teste köré, és ezzel a beteg hőmérsékletét néhány óra alatt 40 fokról 28 fokra csökkentették. Ekkor már meg merték kísérelni az operációt és az sikerült is! Három nappal később a beteg már rámosolygott a hozzátartozóira és egy héttel később talpraállt. Az eset óriási port vert fel. A következő hónapokban az operálhatatlannak minősített rákbetegek egész tömege rohanta meg a két orvost, és kérte, próbálják meg módszerükkel megmenteni az életüket. Ma, bár az egész világon eredményesen alkalmazzák ezt a módszert, még mindig szenvedélyesen vitatkoznak felette. Annyi azonban tény, hogy a francia orvostudományi akadémia adatai szerint az új módszerrel operált betegek 75 százaléka egyébként menthetetlen lett volna, viszont a megoperált betegek 65 százaléka életben maradt. Ez azt jelenti, hogy a reményte. len esetek halálozási arányszáma 75 százalékkal csökkent. E módszer úttörői azt vallják, hogy a legtöbb betegség annak következménye, hogy a szervezet rendkívül erősen reagál valamilyen külső hatásra. Ha csökkentjük a reakciót, ezzel magát a betegséget is gyógyítjuk. A hibernáció alkalmazásával az az orvosok célja, hogy gyengítsék az idegrendszer reakcióját. A két francia orvos eljárása egyre jobban elterjed. A Szovjetunióban is — különösen szíves agyoperációknál — alkalmazzák a hütéses eljárást, és a Kirov katonaorvosi akadémia orvosai igen sok kísérletet hajtottak végre ezzel kapcsolatban. A szív. és agyoperációk ugyanis azért jelentenek különösen súlyos problémát, mert ha a vérkeringést csak néhány percre is megakasztjuk, az agyban és az erekben olyan elváltozások következnek be, amelyek a beteg halálát okozzák. Az agy oxigénellátását például normális körülmények között csak igen rövid ideig lehet felfüggeszteni. Az agyban ugyanis állandóan folyik a magas energiatartalmú foszforvegyületek lebomlása és újra felépülése, és ha az oxigénellátás elégtelen, a lebomlási tendencia válik uralkodóvá, ami súlyos elváltozásokat idéz elő. Az agyba a friss oxigént pedig a vér viszi. Hasonló problémákat kell megoldani a szívműtéteknél is. Laborit doktor elmélete szerint a hűtéses eljárás azért alkalmazható, mert ha a test hőmérséklete megfelelően csökken, a sejtekben az égési folyamat is majdnem teljesen megszűnik, tehát nincs szükség oxigénre, a vérellátás kikapcsolása tehát nem okoz károkat a szervezetnek. Való igaz, hogy 25 fokos hőmérsékletnél az emberi szívműködés megszűnik, s ha még néhány fokkal csökkentjük a hőmérsékletet, az ember tetszhalottá válik, de még visszahozható az életbe. 25—26 fokos hőmérsékleten a szív néhány percre kiüríthető, és a műtét elvégezhető. 20 fokon aluli hőmérsékletre még senki sem mert embert lehűteni. Patkányokat azonban már 10 fokra is lehűtöttek, s 45 perc alatt sikerült feléleszteni őket. Kutyákat és majmokat is hűtöttek le 20 fok alá, s vérkeringésüket több mint negyedórára leállították anélkül, hogy az álla toknak bármi bajuk esett volna. Általában azonban a műtéteket 26—28 fokos hőmérsékleten vég. zik. A hibernáció úttörőinek nagy érdeme, hogy újra felébresztették az érdeklődést a hűtés sebészeti és orvosi alkalmazása Iránt. Néhány régebbi kísérletről ugyanis tud az orvostudomány. 1907-ben egy francia orvos, dr. André Nepveti hal-, nyúl. és madárszemet hűtött le mínusz 12 fokra és megfigyelte, hoev 36 órával ezután, amikor ezek ismét felmel | :dtek, a világosságra normálisan reagáltak. Azt is megfigyelték, hogy a megfagyasztott pisztrángok, amint átmeieged nek, úszni kezdenek. Maga az ember is nagyon alacsony hőmérsékletet ,tud elviselni. Fernand Lot francia író „A hideg birodalma" című könyvében egy érdekes történetet mond el. Egy embert 1917-ben vélet lenül bezártak egy hűtőházba. Amikor onnan kihozták, a szó köznapi értelmében halott volt. Teste teljesen megfagyott, semmire sem reagált, szívverése nem volt hallható, pulzusa nem volt érezhető. Kiterítették a ravatalra, de másnapra feléledt, mintha mi sem történt volna. 1950-ben az Egyesült Államokban történt hasonló eset. Egy részeg nő a szabadban töltötte az éjszakát és amikor kórházba szállították, a teste már egészen keményre fagyott, a szemei üvegesek voltak. Testhőmérséklete 15 fokkal volt kevesebb a normálisnál, s mégis minden várakozás ellenéra életben maradt. Az ilyen érdekes esetek hallatára felmerül az emberben az a kérdés, vajon lehet-e a hűtést még különösebb módon is alkalmazni. Néhány biológus egészen fantasztikus következtetésekre jutott. Tudjuk, hogy manapság zöldséget, gyümölcsöt, húst stb. hűtéssel konzerválnak. Miért ne lehetne így konzerválni embereket is? Vannak még fantasztikusabb ötletek is. Egy amerikai lelkész, R. P. Luyet, például arra gondol, hogy kiváló emberek termékenyítő magját kellene hűtéssel megőrizni, hogy késő unokáink ezzel vigyék tovább az emberi szellemet, ha majd az emberiség hanyatlásnak indul. Ilyen alapon egyesek már arról is beszélnek, hogy hűtéssel az embert halhatatlanná lehet tenni. Mindezek az elképzelések nem egyebek, mint a valóságos eredmények ködös visszfényei. Az orvostudomány eredményei a valóságban is elég csodálatosak, és ha a halhatatlanságot nem is biztosítják az embernek, de kétségtelenül meghosszabbítják az életet. POLIMERIZÁLT VÍZ Ügy látszik, hogy a víz, ez a Földünkön hatalmas mennyiségben előforduló, alapjában egyszerű kémiai összetételű, és az évszázadok alatt minden szempontból kikutatott vegyület még mindig tartogat meglepetéseket a tudomány számára. A szovjet és amerikai tudósok ugyanis a közelmúltban több ízben is hírt adtak arról, hogy sajátságos tulajdonságokkal rendelkező vizet fedeztek fel. Ez a víz mínusz 40 C foknál fagy, a szobahőmérsékleten pépszerű, és 200 C foknál kezd el forrni. Ez az anyag kémiailag teljes mértékben megegyezik a közönséges vízzel, molekulái két atom hidrogént és egy atom oxigént tartalmaznak. A közönséges vízzel szemben eltérő tulajdonsága anyagszerkezetiig az, hogy a polimerizált vízben a molekulaszerkezet összetartó erőin kívül még más kötőerők is hatnak. E sajátságos vízfajta molekulái a műanyagokéhoz hasonlóan láncszerűen, térhálősítva, illetve csavarodva kapcsolódnak össze. Ma még nem tisztázott kérdés, hogyan keletkezik a polimerizált víz. Anélkül, hogy a pontos okozati összefüggéseket Ismernénk, tapasztalati úton megállapították, hogy ha közönséges vizet vákuumkamrában elpárologtatnak és az így keletkezett gőzt kvarcból vagy tűzálló üvegből készült kapilláris csövekben kondenzáltatják, akkor egyik-másik csövecskében — de távolról sem valamennyiben — mintegy 18 óra elteltével a kondenzált víz polimerizált vízzé alakul át. Bár ily módon rendkívül csekély mennyiséget állítottak elő, mégis a tudósok már foglalkoznak a technikai felhasználás lehetőségeivel. Igy például szóba jöhet a polimerizált víz felhasználása motorok kenőanyagaként, fémfelületek korrózió elleni védelmében stb. Egyesek véleménye szerint bizonyos atomreaktor típusokban a polimerizált nehézvíz megfelelőbb fékező folyadék, mint a „közönséges" nehézvíz. Felmerült az az elgondolás is, hogy miután a polimerizált vízben a sók nehezebben oldódnak, ennek az anyagnak fontos szerepe lehet a tengervíz sótalanításában. TÜ HELYETT VILLANYÁRAM Még napjainkban is a varrótű és a cérna a szabómesterség jelképe. Pedig, ha a legújabb, pók. hálóvé'kony műszálszövetből készül a ruha, olyan cérnára lenne szükség varráshoz, amely mellett vastag kötélnek látszik még az emberi hajszál is. Ilyenfajta cérnával, persze, nehéz tartós varrást kialakítani. Szerencsére, a legtöbb műszál termoplasztikus, vagyis hőre lágyuló. Ezt a tulajdonságot már régóta szeretnék a mérnökök a gyakorlatban is hasznosítani, méghozzá a ruhagyárakban, a ruha egyes elemeinek egyesítésére. Egy leningrádi tudományos intézetben legújabban érdekes módszert találtak a szövetek hővel való egyesítésére. A kiszabott ruhaelemeket fém asztallapra fektetik — ez az egyik elektród. A másik elektród alakja a szükséges varrat formáját követi. Nagyfrekvenciás áramimpulzus rövid időre felhevíti a felső elektródot, a varrat helyén a műanyag szövet megolvad és a kiszabott ruhaelemek azonnal egyesülnek. «U)