Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-23 / 250. szám, hétfő

SZ. JOZEFIK EDIT: Élt egyszer egy asszony ANDREJ VOZNYESZEIMSZKIJ: Szavaz a Komszomol „Igen! Igen!" Tenyerek sorfala emelkedik, ragyogtatja erős tűzfényeit. Tenyér, tenyér, aceton-szagú, sérthetetlen. Bőrükön aratás, méz, vaskohók füstje, korma. Járnak betonban, csókban, hő olatt, rádiumot, kőszenet bontanak, újszülöttet emelnek és kannáikban zubogva fogják föl az erőt, a gőzölgő tejet. Verhetetlen fiatol tenyerek Mennyezetnek csattognak és lobognak, galambcsopat neki a felhőknek, az ablokoknak A fronton, az aknavetők felett, s a csilléknél, a toronydarukon nem kértek ajánlást, tudom, csak azt mondták „Mutasd a tenyered." S a tűzben, amíg kattogott a rémület a kezek megmutatták nehéz szépségüket. Szénben, koromban megkérgesedett, hónál és patyolatnál tisztább kezek, legtisztábbak, s az életnek legfontosabbak. Tenyeremre nézek. Mit mondhatok magamnak? Örökségem, ti két kemény költő-marok, mindent megtettek, amit csak tudtatok? TÖTH JUDIT fordítása ... Hogy most miért sírok? Hát nézz rám! Arcom megfakult szemem kitágult üveggolyó. Nem veszed észre, milyen más vagyok? Ha figvelsz rám, elmesélem... Olyan régen, mintha igaz sem lett volna, élt egy asszony. Különös álmodó szeme, gúnvos szája és rettegő lelke volt .., mert lelke is volt! Senki sem ismerte igazán. Mindig új arc, űi szavak. A mosolv is százféle ú- virágot bontott játékos szemén. Nem voltak különös vágyai. Élt mint minden asszony. Bocsánat. Tévedtem. Kicsit másképp. Álmodó kacér szeme fantasztikus színes álmokat látott. A gyönyör játékos fényei szivárványszínben ragyogtak üvegszemén. Várt valamit. Nyitott szívvel csodás alkonyokat ösztönök mélyén szunnyadó sajgó, elérhetetlen vágyakat. Rossz volt egyedül. Az esték kínzó vágyakkal teltek. Azelőtt nem érezte a magányt. Nem félt, mikor ő elment. Hisz fiatal volt, szép és kacér. Legalább szabadon élhetett, megkívánt csókok s forró láz ölén. S aztán egyszer megpillantotta szélcibálta fekete fürtjeit, búzavirágszínű ragyogó szemét s nem hitte el, hogy nem álmodik. Megállt a Nap az égen. A fák földig hajoltak s néma hódolattal körülölelte őket a táj. „Már régen kerestelek. Itt vagy végre?!" Varázsütésre muzsikál a napsugár, összecsillanó sugarai csellón játszott melódiák. „Régóta vártalak". „Nem tudtad, hogy egyszer eljövök?" „Vártalak, mert egyedül voltam". „Most már itt vagyok és szeretlek". „Engedd, hogy én is szeresselek". „Nem, még ne csókolj megl Nézni akarlak. Olyan vagv-e, mint kit százszor megálmodtam?!" — sóhajtja az asszony. A Nap izzóvörösen, bágyadtan nézett. Egy levél sem rezdült. Két ember áll egymással szemben, kimondhatatlan érzésekkel. „Add ide a kezed. Milyen formás, kicsi és puha." „Nagyon vártalak. Éreztem, hogy egyszer így lesz. És máris sajnálom, hogy megtörtént. Eddig vártalak, elképzeltelek s most itt vagy ..." „Ne, ne beszélj fgy... nagyon szeretlek, minden gondolatom csak a tiéd!" Lehet, hogy nem így történt Az asszony mindenesetre nagyon megszerette. Érezte, most érkezett el a hajnal. Most kel fel a Nap, az ő napja, s végre az övé lesz, amire eddig hiába vágyott. Megfogta, érintette. Itt van a karjai közt s vele marad most már mindörökre. Az üvegfal, mely körülvette s nem engedte, hogy érezzen forrón s lüktetőn, olvadni kezdett. Fellobogott a tűz s gúnyos szeme megtelt lágy, sugárzó szeretettel. A napok álomban teltek. Nem élt, csak álmpdott várva a percet, mikor újra s újra ajtót nyithat neki. Szolga lett s gőgös, rideg lelke nem érezte a szolgaságot. Mikor este lopva, halkan megérkezett, ő már remegő izgalommal várta s az ajkára tóduló kérdések a kikívánkozó égető szavak, véget nem érő csókban forrtak össze. Teste fellobogott, soha nem ismert szikrázó tűzzel s egy sóhajjal álomból álomba zuhant. Napjai egyetlen értelme e lánggal égő pár lopott óra. Különös gonddal szépítgette magát. Végtelen türelemmel várakozott a sampon illatú fodrászat előszobáiban, s minden héten hűségesen visszatért, hogy avatott uliíak készítsenek ápolt, vonzó frizurát engedelmes hajából. Mert ő is engedelmes lett. Kedves és álmodó. Igaz hittel szolgálta, a Szerelmet. Illatos kenőcsöket vásárolt, hogy bőre beszívja s úgy áraszsza magából mint saiát Illatát. Kivirult, s ha lehet még szebb lett, mint valaha. Eddig lenéző .mosollyal ment tovább a kozmetikusszalon előtt. Ám mikor egv reggel a tükörbe nézett, megiiedt a szeme alatt meghúzódó apró ráncoktól. Egész nap a tükörbeli arcát látta maga előtt, sóhajtott ... Jaj, mi lesz. ha ... — nem tudta végiggondolni, mert előre beleborzongott a lehetőségbe, hogy vége lehet. Lassan gyűlt meg benne az elhatározás, s egy nap nem ment tovább a szalon előtt. Szerencséje volt. Éppen egy nő távozott s Igv mindiárt rákerült a sor. Frissen, üdén lépett ki az ajtón. Kellemes enyhe délután volt. A Nap sugarai nem égettek. Jólesőn simogatták a sétálókat. Nem volt kedve haza menni. Sétált egyet s élvezte a nem leplezett pillantásokat. Magabiztos volt és megértő. Boldog, szerelmes asszony. A járása ringásán is meglátszott a boldogság. Ahogy egyforma ütemben aprózva, kecsesen rakta egymás mellé a lépteket, cipője sarka csilingelt a macskaköveken. Megszomjazott, s betért egy kedves cukrászdába. A teraszra ült kl s nézte lába alatt a nyüzsgő tömeget. Csokoládés és vaníliás fagylaltot rendelt. Azután kávét tejszínhabbal. Lassan, élvezettel evett. Minden mozdulata kényelmes, nyugodt volt. Belső derűt, elégedettséget árasztó. Mikor a kávéját itta, megakadt a szeme egy háttal ülő férfin. — Ez ő — gondolta — milyen régen nem láttam! Már kezd kopaszodni és ez a kabát rajta! Ogy látszik nem telik neki különbre. Szegény, olyan elhagyott: — S elmerült a férfi nézésében, kissé réveteg, szomorú szemmel. Az mintha megérezte volna, lassan hátrafordult, s mikor szemük találkozott, bólintott. Ö mosolyogva fogadta s talán egy pillanatra a szánalom fénye kigyúlt a szemén s ettől a férfi megremegett. Félrefordult lehajtott fejjel, mint kinek nehéz gondolatok húzzák tekintetét a földre. Pár percig így maradt s aztán mintha mágnes húzná vissza, úgy bámult át az aszszonyra. Az ismét elmosolyodott s várt. A férfi lassan felállt s elindult felé. Fáradt, bizonytalan léptekkel. Az asztalnál egy percre megállt, lesve az asszony arcát, s, hogy azon ismét felragyogott a mosoly, leült. „Szervusz" — mondta alázatosan. „Szervusz" — fogadta mosolyogva az asszony. t* Hogy vagy?" „Köszönöm Jól." „Régen láttalak." „Én is téged." Megakadt a szó s zavarba hozva tolakodtak az emlékek. „Szebb vagy, mint valaha — állapltja meg a férfi s élénk mozdulattal a zsebébe nyúl, cigarettát vesz elő. Szó nélkül az asszony felé nyújtja. „Köszönöm, nem dohányzom." „De hisz azelőtt..." „Igen azelőtt, de most már nem. Árt az arcbőrnek a füst." „Bocsáss meg. akkor én sem gyújtok rá." „Ö ne zavartasd magad, egész nyugodtan szívhatod." A férfi alig várta az engedélyt, rágyújtott, mohón szívni kezdte s keze enyhén remegett. „Ide jársz kávézni?" — kérdi az asszony. „Ö dehogy, csak elég meszsze lakom és nem lenne időm munka után haza menni s aztán vissza a gyerekért a bölcsődébe s így néha ide ülök be egy kávéra." „Fiú. lány?" „Kislány — feleli lassan a férfi — egy éves." Az asszonv mély hallgatásba burkolódzik s az arca egy pillanatra elborul. A férfi észreveszi s szeretne már menekülni, de az asszony szépsége még fogva tartja. „Tulajdonképpen én már ... mennék is. . . csak azért ültem ide, hogv üdvözöljelek s, hogy megmondiam. szebb vagy, mint valaha. „Nem történt semmi. Örülök, hagy találkoztunk" — mondja az asszony. „Viszontlátásra" — próbál mosolyogni, de őszinte öröme elillant észrevétlen. Kávéja közben egészen kihűlt. Gyorsan felhörpinti s fizet. Gyalog indul el. Nincs kedve buszra várni, tolakodni. Eléggé tolakodnak az emlékek. Pedig nem szokott emlékezni, nem kínozta a múlt. Számára is bizonyos fokú megkönnyebbülés volt a válás. Lehet, hogy neki nem lett volna ereje elmenni, szakítani. Nagyon megszokta már a kényelmet, a nyugalmat. Mikor férje megmondta, hogv elmegy, nem veszekedett. Tulajdonképpen nem ls tartoztak már össze. Gyerekük nem volt, s hol az egyik, hol a másik maradt ki valami oknál fogva. Sokszor napokig alig látták egymást. Egy-egy cédula a konyhaasztalon, pár sor rövid írás, tájékoztatás, a végén már majdnem külön is gazdálkodtak. — Milyen kár, hogy akármilyen szép, nemes érzés egyszer véget ér. Véget ér visszavonhatatlanul és örökre. Talán össze lehet kötni az elszakadt fonalat, de a csomó meglátszik rajta. Mikor beszélgettünk, mikor vitatkoztunk, azt hittem az a boldogság. Okos volt és Józan. Kimért és kényelmes. Jól éreztem magam vele. Csak mikor észrevettem, hogy csókunk hidegebb és megszokott, akkor kezdett bennem mocojogni olyan szemrehányás féle. S akkor döbbentem rá,... hogy már nem is szeretem — suhant át agyán valami szánalom féle, s hogy magát szánta-e jobban vagy a férfit, hirtelen nem is tudta volna megmondani. Először fordult elő, hogy mióta megismerte Öt, egy pillanatra elfeledkezett róla. Pedig a sejtjeiben élt az idegeiben lakott a tudat, hogy ö... Ö... ö a minden. A kulcs engedelmesen fordult a zárban. Elgondolkodva lépett be az ajtón. Egy kis nosztalgiával simította meg a tárgyakat s szórakozottan papucsba bújt, kigombolta blúzát, kilépett a szoknyából s kezében fogva félmeztelen lépett a szobába. „Ö, Te itt vagy? Miért nem szóltál? Nahát Ilyen meglepetést!" „Csendben ülsz és vársz az emberre? Ogy megijesztettél" — mondja hol örömmel, hol színlelt haraggal az asszony. „Nem tudtam szólni, olyan gyönyörű vagy, csak néztelek, ahogy" ... ugratja a fiú a meglepett asszonyt. „Igazán nem szép tőled, de azért örülök, hogy Itt vagy". — bújik az ölébe s ö, a fiú, várakozástól éhesen szorítja karjai közé. Később elnyúlt lustán a takaró fölött és szomorú volt. Először, mióta őt megismerte. Könnv szökött a szemébe s a tárgyak ködbe burkolődztak. A fiú elaludt. Egyenletesen, nyugodtan lélegzett. Az ablakon halkan koppant egy pár szem eső. Letörölte könnyeit, becsavarkózott a paplanba s az ablakhoz lépett s nézte az esőt. Futó nyári zápor volt csupán, ami elmossa az utca porát s utána kisüt még alkonypírban fürödve a Nap. Alit, állt az ablaknál s lassan kivirult arcán a mosoly. Szemében játékos fények égtek s a könnycsepp úgy bújt meg arcán, mint hajnalban feslő rózsabimbón a harmat. Halkan kiment, megfürdött, rendbe tette magát s nekiállt valami harapnivalót készíteni. Már éhes volt, hisz alig evett ma valamit. Tudta, hogy a fiú a másik szobában van, s nyugodtan alszik, mint egy gondtalan gyerek. Itt van vele és furcsa, mégis egyedül érzi magát. Bemehetne hozzá, felkelthetné ... ám valami visszatartja. Tudja, hogyha felébred, bekap valamit és már el is megy. S akkor végérvényesen egyedül marad. Nézheti a falakat, a tárgyakat, s nem beszélhet senkivel, csak velük. Érdekes, azelőtt nem hiányzott a társ, nem fájt az egyedüllét. Most csak azt tudja, hogy pár óráig van, s hogy azután mi van tovább? Hová megy, mit csinál, mikor jön, az rejtély. Kulcsa van, akkor jön, mikor akar. Biztosra jön. Tudja, hogy várják. De mikor elmegy, mi marad utána?. .. A csönd. A tárgyak pattogása, suttogása, az utcáról felhangzó neszek, és ismét a csönd. „Hát Te, mi van veled?" — álmélkodik a belépő fiú. „Már felébredtél?" „Igen, tudod, már el is késtem, nagyon sietek." „Kérlek maradj! — vág gyorsan szavába az asszony — kérlek — folytatja könyörgőn — maradj itt éjszakára!" „Éppen most? Mi ütött beléd? Ügy is olyan sokat vártam rád, most már tényleg mennem kell!" „De miért, nem jó nálam? Miért sietsz folyton! Kihez?" „Senkihez, Jól tudod, de a barátok meg minden ... nem ülhetek mindig nálad, nem változtathatom meg miattad az életemet!" — feleli ingerülten a fiú s fel alá járkál a konyhában. „Már értem —. mondja alig hallhatóan az asszony —. Nem változtathatod meg az életedet. Tehát az életed megváltoztathatatlan. És én nem vagyok neked annyi, hogy megváltoztasd értem az életedet." „Ugyan, ne beszélj össze annyi butaságot. Tudod, hogy szeretlek, kívánlak, olyan szép vagy, hogy reszketek, ha csak rád nézek.„

M „Csak éppen az életedet ne zavarjam, ugye? Ezt akarofl mondani." „Megint butaságokat beszélsz, én egyáltalán nem akarok ilyet mondani. Nagyon szeretlek, olyan rossz lenne nélküled, de vannak dolgok, amiket ti nők nem tudtok megérteni. Vannak dolgok, amik nekünk igazán fontosak és nem tudunk róluk lemondani. A férfi élete csak úgy teljes, ha céljaiért áldoznii is képes. „Jól van, megértem, ne részletezd ..." „De én elmagyarázom neked ..." „Ne magyarázd, amit már magyarázni kell. az nem igazság." „Miért csavarod ki a szavaimat! Nem is vitatkozom veleÉ tovább, neked is olyan női logikád van!" gúnyosan cseng® szavai percekig kalapáltak az asszony dobhártyáján. Lüktet® feljel, némán nézett a fiú után. Leült ölbe ejtett kézzel s lelkében ott rezgett a sejtés, fi megfoghatatlan szenvedés, mely egész lényét elöntötte. Miért? Talán sokat követelt? Egész embert kért szerelméért? A lángért, mely emésztette s izzófc öntötte el vágyó sejtjeit?! Most érezte csak, hogy rab lett. Egy másik ember rabja, kü uralja sajgó ösztöneit, lelke mélyén szunnyadó ismeretlen vágyait. Feláll, mély lélegzetet vett, s csípője kecses mozgással követte meztelen léptei ritmusát. Megállt a tükör előtt, szemben önmagával s a kétségbeesést új, győzedelmes érzés váltotta fel. — Szép vagyok — gondolta — az nem lehet, hogy most, mikor ennyire akarom, mikot először szeretek egész lényemmel, őszinte Izzó vágyakkal, most ne sikerüljön?! Hisz mindig erre vágytam, a lángra, a tűzre, nem a megszokott, hideg ölelésre — elmerült önmaga nézésében, bírálón, teste legapróbb pontjainál is megállva, elégedetten állapította meg — még szép vagyok, harcolni fogok!" Lefeküdt, de szemére nem jött álom. Az egyedüllét ólomsúlyként nehezedett rá. Forgolódott s kívánta, hogy bárcsak valakivel szót válthasson, bárcsak valakivel beszélgethetne. — Szörnyű így egyedül. Mi történhetett velem, hogy így elkeseredtem? — Tűnődve nézté a mennyezetről lelógó csillárt — nem szabad sírnom. Reggelre kialszom az egészet. Pihennem kell és alaposan rendbeszedni magam. — Felkelt, a sötétben tapogatózva kiment a konyhába és bevett két altatót. Röviddel azután mély álomba zuhant. Hát lám így történt, én aki szabad voltam, ura akaratomnak gondolataimnak, most rab vagyok. Sírok még s arcom megfakult, szemem kitágult üveggolyó, hideg, mosolytalan. Csak benne élek s várom, hogy ö visszatér. (Könözsi felvétele)