Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-10 / 239. szám, kedd

Emberségből kitűnőre vizsgázott — Na valaki megérdemli, hogy írjanak róla, méltassák a vöröskeresztben, hosszú évek óta végzett jó munkáját, akkor az Sterk István —- mondotta a komárnói (komáromi) hajógyár egészségügyi központjának vezető főorvosa, dr. Skuta Kálmán. Hatvanhat éve -ellenére ma is a vöröskereszt járási bizottsága elnökségének tagja és az üzemi csoportok irányításával foglalkozó bizottság elnöke. Sterk István kézsögesen beszélt vöröskeresztes pályafutásáról, az eredményekről, buktatókról, úgy, olyan szavakkal ecsetelte eddigi tevékenységét, mintha az teljesen magától értetődő lenne, hogy valaki szabadidejének nagy részét egy rendkívül humánus, de anyagi ellenszolgáltatást nem adó szervezetben tölti el, méghozzá felelősségteljes és nem is kis fáradsággal járó munkával. Míg arról beszél, hogy a komáromi traktorállomáson, később a Bálványi Állami Gazdaságban a gyakori munkabalesetek elkerülése céljából néhány megértő munkatárssal közel 20 évvel ezelőtt megalakította a vöröskereszt helyi csoportját, melynek keretében a 80. születésnapját most ünneplő dr. Polőnyl Bélával előadásokat tartottak a balesetek megelőzésének fontosságáról, az elsősegélynyújtásról s ennek alapján csökkentek a munkabalesetek, szavaiból érezni, hogy vérbeli vöröskeresztes, olyan ember, akit soha nem a haszonlesés, hanem a mások baján való segítőszándék vezérelt. Szép és nemes •emberi tulajdonság ez. Útja nem volt zökkenőmentes. Önkéntes szervezetről lévén szó, problémát okozott a tagsági alap bővítése, a szervezet működéséhez szükséges minimális anyagiak biztosítása. Főleg a hajógyár bizonyult nehéz „diónak". Az ott eltöltött évek kezdetére így emlékezik vissza. — Sokan azt mondták, ebben az üzemben egyszerűen nem lehet semmit tenni. Kelletlenek az emberek, a közvetlen termelőmunkán kívül semmilyen többletet nem vállalnak. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, fellendítem a vöröskeresztes tevékenységet. Nagy szükség volt erre ebben a gyárban ... Sterk István jól gondolta a dolgokat. A hajógyár ugyanis balesetveszélyes üzem. Az emberek nagy, nehéz és éles pléhekkel, óriási táblaollókkal, villanyárammal, gázzal dolgoznak. Sokan nagy magasságokban végzik munkájukat, nem is szólva a hajók gépházáról, melynek szerelése nem „lányálom". Az aránylag szűk térséget egyszerre „szállják meg" a motorszerelők, hegesztők, villanyszerelők, géplakatosok, csőszerelők. Elég, ha valaki a magasban leejt egy munkaeszközt vagy vaslemezt, az a motorszerelőkre zuhanhat. Sok a hajókon a nyitott rés. A szabályok X'aof Grossmonn felv.) szerint mindent le kellene takarni, dehát más az elmélet és megint más a gyakorlat. Balesetekre kerülhet sor az anyagmozgatásnál; a szerelőcsarnokokban sok a vashulladék ... Sterk Istvánt, aki ekkor már a vöröskereszt járási vezetősége mellett működő, az üzemekkel foglalkozó bizottság tagja volt, kinevezték a Steiner Gábor Hajógyárban létesített vöröskeresztes alapszervezet ügyvezető elnökének. Azonnal munkához látott. A szakszervezet műhelybizottságainak és a vöröskereszt vezetőségi tagjaival együtt megjelent a tízperceseken, s beszélt az embereknek a vöröskeresztes tevékenység fontosságáról. — Egymásra utalva dolgozunk — mondotta. Ma engem érhet baleset és te segítesz rajtam, lehet hogy holnap ez fordítva történik. Minden dolgozónak el kell sajátítania az elsősegélynyújtással kapcsolatos ismereteket, m?g kell ismernie az életfontosságú munkabiztonsági szabályokat és be Is kell tartania azokat. Kétszáz tagja volt akkor mindössze a hajógyári alapszervezetnek. A tagtoborzásba --bekapcsolódott a vállalatvezetőség, segítettek az üzemi orvosok és a tömegszervezetek. Különösen gyümölcsöző volt a vöröskereszt üzemi szervezetének és a munkabiztonsági osztálynak az együttműködése. Közösen szerkesztettek felhívásokat a dolgozókhoz, melyeket az üzemi rádióban is felolvastak. — Szerveztünk egy tisztasági és baleset-megelőzési versenyt az üzemrészlegek között. A munkabiztonsági osztályon nyílt egy kiállítás, melyet minden üzemrészleg kollektívája közösen tekintett meg. Ezen a kiállításon balesetvédelemmel, a vöröskeresztes munka fontosságával kapcsolatos előadásokat is rendeztünk. Többen jelentkeztek elsősegélynyújtás! tanfolyamra. S az eredmény? A 200 tagból rövidesen ezer lett. A hajógyárban végzett vöröskeresztes munka eredményeként vezették be a második és harmadik műszakban dolgozók egészsége felett őrködő egészségügyi szolgálatot, mely egy egészségügyi nővérből és két vöröskeresztes tagból állt. Nem feledkeztek meg a véradás megszervezéséről sem. Sterk István ezzel kapcsolatban a következőket mondotta: — Az üzemben régebben is adtak vért, de nem olyan mennyiségben, ahogyan szükség lett volna rá. Eőleg a térítésmentes véradók számának szaporítására törekedtünk. Megmagyaráztuk az embereknek, hogy a véradást nem üzletszerűen kell értelmezni. A vér életet ment, aki vért ad, életet ad. Kellő előkészítés után szerveztünk egy véradási akciót, melynek keretében 50-en adtak vért. Kezdetnek ez jó volt, mi azonban az önkéntes véradók számának további gyarapítására törekedtünk. Munkánkat siker koronázta, mert nem sokkal később Svec Ferencnek, a hajógyárban métg ma is dolgozó vöröskeresztes tagnak az aktív segítségével a véradók számát 200-ra növeltük. A vöröskereszt hajógyári szervezete még ezzel sem elégedett meg. Minden önkéntes véradó vércsoportját is megállapították s ha a kórháznak vérre volt szüksége, elég volt telefonálni a hajógyárba s máris mentek a véradók. — Tevékenységünket messzemenően támogatták az üzem vezetői is — mondja Sterk István. — Törtőnt pedig egyszer, hogy égési sebekkel szállítottak kórházba egy munkást, ugyanakkor egy szülő nőnek is vért kellett kapnia. Megtudtuk, milyen vércsoportra van szüksége a kórháznak és perceken belül előteremtettük a két vöradót. Tanakodtunk az üzem portáján, hogyan juthatna el a két ember minél gyorsabban a kórházba, amikor egy személyautó közeledett. Azonnal leállítottam a kocsit és akkor láttam, hogy a vállalati igazgató ül benne a nehézgépipari minisztérium dolgozóival. Néhány STERK ISTVÁN szóval elmondtam, mire k.ell a kocsi és az elvtársak szó nélkül kiszálltak, átadták az autót és gyalog folytatták útjukat. 1968-ban olyan utasítás érkezett, hogy fel kell számolni a vöröskereszt üzemi csoportjait. Nagy veszteség érte akkor a mozgalmat. Bár az üzemekben meghagytak egy bizalmit, aki szerény lehetőségeihez mérten kapcsolatot tartott a tagsággal, de az egykori ezer tagú csoport 250-re forgácsolódott szét. A vöröskereszt üzemi csoportjainak tagjait ugyan átjelentették a lakóhelyük szerint illetékes városkerülethez, ennek ellenére sem a véradásban, sem a szervezeti munkában nem éttek el olyan eredményeket, mint az előző években. — Az idén egy egészséges határozat értelmében ismét hozzákezdtünk az üzemi csoportok újjászervezéséihez, de messze vagyunk még a régi eredményektől. 1968-ig 38 üzemi csoport működött a járásban, most 10 csoportot tartunk nyilván. Az év végére szeretnénk 12-re növelni ezt a számot, nem tudom azonban, sikerül-e?! Sterk István még hozzátette: A Bálványi Állami Gazdaságban, Gyulamajoron már jól működnek az üzemi csoportok. Külön kiemelte Vrbovát, (Vápftízes) ezt a megközelítőleg 400 lakosú települést, ahol az 50 tagból 24-en jelentkeztek térítésmentes véradásra. Míg beszélgettünk éte az asztalra rakott sok-sok kitüntetését nézegettem, arra gondoltam, mi lehet a magyarázata annak, hogy egy ember az életének nagy részét önként vállalt, anyagi haszonnal nem járó, de ugyanakkor fáradságos tevékenységgel tölti? Ezzel kapcsolatos kérdésemre így válaszolt: — A Csehszlovák Vöröskereszt végtelenül humánus szervezet. Segít a bajba jutott embereken Ss másokon segíteni nagyon szép, nemes cselekedet. Azért léptem be a vöröskeresztbe, hogy ebből a munkából kivehessem részemet. KOMLŐSI LAJOS B e I p o I i t i k a i ^k o m m en t á r Hatékonyabban a korrupció ellen Az utóbbi időben sajtónk egy része kipellengérezte a korrupciót. E bírálatok különösen azért voltak értékesek, mert konkrét személyek nevét és foglalkozását tartalmazták, olyanokét, akik becstelenül és kíméletlen önzéssel ellenszolgáltatást követeltek polgártársaiktól a munkakörükből eredő kötelességük teljesítéséért. A veszteség (a korrupció) kétségtelenül az egyik leggyakrabban birált negatív jelenség. Sajnos, azt is meg kell mondani, hogy ez a bírálat többnyire vagy nagyon általánosító, tehát megelégszik azzal a globális megállapítással, hogy itt, vagy ott „kenni" kell, vagy pedig — ha konkrét személyre, vagy személyekre vonatkozik — a szembesítést, a következményeket már nem vállalja, és a károsult, ha köz9i is valakivel, hogy mennyit és kinek adott, többnyire hozzáfűzi, hogy „de ezt csak neked mondom!" Azokból, akik így harcolnak a korrupció ellen, valóban kevés hasznunk van, és közléseik — az igazat megvallva — nem sok bizalmat ébresztenek. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak időszakok, amikor egyegy kampány keretében, egyegy akció kapcsán többet foglalkozunk a korrupció kérdésével. Ilyen volt például a közelmúltban a középiskolai és a főiskolai felvételi vizsgák időszaka. Akadtak, akik négyszámjegyű összegeket emlegettek felvételi „díjként". A szlovákiai főiskolák nappali tagozatára több mint tízezer jelentkezőt vettek lel. Szeretnénk egyértelműen megállapítani, hogy az SZSZK Oktatásügyi Minisztériumába egyetlen olyan aláírt panasz sem érkezett, amely azzal vádolta volnak az oktatásügy valamelyik konkrét dolgozóját, hogy anyagi ellenszolgáltatásért megszervezte volna valamelyik jelentkező protekciós felvételét. Érkezett ugyan néhány panasz a szerkesztőségbe is, de az elutasított diákok szülei az állították, hogy fiukat vagy lányukat azért nem vették fel, „mert nem volt pénzük a vesztegetésre"; de hogyan lehet ilyen „bejelentés" alapján bizonyítani a vesztegetés bűntettét? Sokan hasonlóképpen képzelik el a korrupció elleni harcot az egészségügy, a közigazgatás és egyéb területeken is. Kialakult az a vélemény, hogy ezeket a visszaéléseket a hatósági szervek kötelesek leleplezni. De hogyan? Hiszen ezektől a „hatósági szervektől" senki nem követelt anyagi ellenszolgáltatást, azok viszont, akik tudnak a korrupcióról, vagy annak szenvedő alanyai — hall. gatnak. A vesztegetés elleni hatékony küzdelem mindenekellőtt állampolgári becsületességet követel, a korrupt személy leleplezését, mert csak így léphetünk fel az ilyen jelenség ellen következetes eréllyel, csak igy akadályozhatjuk meg a fertőzés terjedését. Azok, akik csak nagy általánosságban harcolnak a kor. rupció ellen, gyakran azzal mentegetik passzív magatartásukat, hogy nem leplezhetik le a vétkes személyeket, mert a BTK normái szerint nálunk nemcsak a vesztegetett, hanem a vesztegető személyt is büntetik. Mi az igazság ezen a téren? A BTK 160. §-ának 1. bekezdése szerint, aki közérdekű ügyek eldöntésére vagy végrehajtására adott vagy ígért előnyért vállalkozik, két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő az, aki az idézett törvény 1. bekezdésében taeg. határozott körülmények között anyagi előnyt követel (2. bekezdés), és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, ha az 1. és 2. bekezdésben meghatározott visszaélést hivatalos személy követi el. Igaz, hogy a törvény azt is bünteti, aki valakit igért vagy adott előnnyel hivatali kötelességének megszegésére indít, vagy indítani törekszik. Büntetendő az is, aki azért, hogy valódi vagy színlelt befolyását hivatalos személynél érvényesítse, előnyt követel, kér vagy elfogad. Azonban a korrupció elleni harc hatékonyságát fokozandó, a törvény büntetlenséget biztosít annak, aki jogtalan előnyt adott vagy ígért, mert ezt tőle megkövetelték, de ezt a tényt önként és haladéktalanul jelentette az ügyészség nek, vagy a rendőrségnek. A törvény tehát valóban lehetőséget nyújt arra, hogy következetesen harcolhassunk a korrupció ellen és nem kell büntetőjogi következményektől tartania annak, aki hozzájárul a bűncselekmények leleplezéséhez. A korrupció aláássa az ál lampolgárok bizalmát, csökkenti az állami és a gazdasági szervek tekintélyét, árnyékot vet e szervek becsüle tes dolgozóinak jó hírére. Azonban ez ellen nem harcolhatunk sem mendemondákkal sem anekdotákkal, vagy általánosító megállapításokkal, ha nem csak a konkrét adatok feltárásával úgy, ahogyan azt az állampolgári becsület meg követeli. JAROSLAV MEŠKO A hibák elhallgatásával önmagunknak ártunk - Az egyik prágai kirakatban szép barna cipőre lettem figyelmes, pontosan olyanra, amilyet kerestem. Csak az árát találtam kissé borsosnak, arra gondolva, hogy a 380 koronánál olcsóbb lábbeli is teljesíti küldetését. Némi tépelődés után azonban, a közmondás alapján, amely szerint olcsó húsnak híg a leve, mégis leszurkoltam a cipőért járó összeget. Mindöszsze egy hétig örülhettem legújabb szerzeményemnek, mert a nyolcadik napon zivatar áldozata lettem az új cipőmmel együtt. Nem is maradtak el a következmények: a náthámtól sikerült ugyan néhány napon belül megszabadulnom, de a cipőm sorsa megpecsételtetett: a nagy esőben levált a talpa és két cipész szakvéleményét is kikértem, míg végre elhittem, hogy a legokosabb, ha a lábbelit haladéktalanul törlöm leltáramból. Hasonló bosszantó esetek nálunk, sajnos, még mindig nem mennek ritkaságszámba, akár a közszükségleti cikkekre, akár az élelmiszerek vagy a szolgáltatások minőségére gondolunk, bár a fogyasztó joggal megkövetelheti, hogy a pénzéért jó minőségi árut kapjon. Csakhogy még mindig akadnak termelővállalatok, melyek nincsenek tekintettel az egyre fokozódó igényekre. Visszaélnek a helyzettel, abban a reményben, hogy továbbra is ők irányítják a keresletet és a fogyasztást. A vevő pedig — más lehetőség hiányában — gyakran kényszerhelyzetbe kerül, és akarva, akaratlanul megveszi a piacon levő egyetlen árufajtát. Ezért válik le a cipő talpa, ezért nem gyullad meg, 111. robban fel kezünkben a gyufaszál, ezért töltünk annyi időt azzal, hogy megtisztítsuk a rizst a kavicstól és egyéb tisztátalanságoktól. Vagy talán ritkán fordul elő, hogy első kategóriába sorolt lakásunkban néhány héten keresztül nem folyik a meleg víz, hogy az elsőrendű áruként forgalomba hozott sertéshús közé az elárusító nagy darab faggyút csempészett? És így folytathatnánk a kisebb-nagyobb visszaélések és csalások felsorolását. Ugyanakkor szögezzük le a tényt, hogy állami ellenőrző szervekben nincs hiány. Lelkismeretesen teljesítik feladataikat, de mindenütt éts mindig ők sem lehetnek jelen. Hogyan előzhetők meg tehát az említett káros jelenségek? Elsősorban . tudatosítanunk kell, hogyha nem is vagyunk mindnyájan termelők, valamennyien, tehát a termelők is fogyasztók, s azzal, hogy elhanyagolják az általuk termelt áru minőségét, melyet ők is vásárolnak, saját magukat is becsapják. Ha tehát csak jó minőségű árura és szolgáltatásokra akarjuk költeni pénzünket — és kétségtelenül ez a lakosság érdeke —, akkor nem lehetünk elnézők a rendellenességekkel és a hibákkal szemben. Míg a minőségi normák, a technológia; előírások pontos megtartása a termelővállalatok elsőrendű kötelesséige, az árak és a minőség ellenőrzése a fogyasztók feladata is, akik indokolt kifogásaik és panaszaik esetén megbízható és hathatós védelemben részesülnek. A bosszankodással vagy az észlelt hibák elhallgatásával tehát csak önmagunknak ártunk. Csakis ennek az elvnek a szem előtt tartásával szüntethetők x meg az életünket feleslegesen megkeserítő problémák. . KARDOS MÁRTA