Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-04 / 208. szám, hétfő
A régi lakásban, ahol akkoriban laktunk, apám esténként sokáig dolgozott, 8 ilyenkor nem szerette, ha za- zarjuk. Amíg a szép idő tartott, bezárkózhatott szobájába, s aránylag mi is meglehetősen nyugodtan maradhattunk a mienkben. De télen, minthogy egyetlen kályha fűtött valamennyiünknek, az ajtók nyitva maradtak az előszoba körül, nekünk pedig meghagyták, hogy csendben feküdjünk le. Közös ágyunkból, öcsém és én, odaláttunk apánkhoz. Asztala fölé görnyedt, körülötte vaskos könyvek, szótárak. Elcsodálkoztunk rajta, hogy tanár létére még mindig átvirrasztja az éjszakákat, mint a jó tanulók, anyánk pedig varr vagy olvas mellette a lámpa alatt. Minden este így aludtunk el: szüléink meghitt látványa megnyugtatott, az öreg cserépkályha hangos duruzsolása pedig álomba ringatott. Gyakran áthallatszott szobánkba beszélgetésük egy-egy foszlánya. Szüléink, abban a hitben, hogy mi már elaludtunk, a hétköznapi élet apró-cseprő eseményeiről beszélgettek: barátainkról, cselédekről, betegségeinkről, rossz feleleteinkről. Ritkán akadt valami érdekes. De ebben az évben már novembertől kezdve többször szó esett köztük valamilyen csudálatos lényről, amely félelemben tartotta apánkat, és gonoszságával már-már családi tűzhelyünk békéjét fenyegette. — Ez a Balzac, ez tesz engem tönkre! — kiáltott fel apánk egyik este —, ez az aljas Balzac! Szobánk félhomályában öcsém és én, erősen hegyeztük a fülünket, de nem tudtunk meg semmi többet. Szüléink barátai közül jól ismertük Barrat-ékat, Perrot-ékat, Lemeuréket; tudtuk, hogy papa ki nem állhatja Lescure-t, a háziurat, és egy ízben összeveszett, majdnem ősz- szeverekedett a fölöttünk lakó Raphaellel. De még sohasem hallottunk erről a furcsa nevű Balzacról. Az első naptól kezdve nyugtalansággal töltötte el lelkünket, s ez csak növekedett hétről hétre. Akkoriban sok szó esett vá rosunkban a rejtelmes gyermekrablóról, aki főleg a nagy áruházakban tevékenykedett. Szom bat délutánonként a nagy tö megben könnyűszerrel kiszemel hetett magának egy-egy kisfiút vagy kislányt, akit — ha csak egy pillanatra is — magára ha gyott az anyja; kézen fogta, kedvesen kivezette az üzletből a gyereket, aztán sohasem látták többé. A helyi lapok majdnem minden hétfőn újabb és újabb eltűnésről számoltak be, s elképesztő feltevéseket gyártottak a gyermekrablás szerencsétlen áldozatainak feltételezhető sorsáról. Az utolsó sorig mindent elolvastattunk a lánynyal. Az első gondolatom az volt, amikor Balzac nevét meghallottam, hogy ez is bizonyára afféle gyermeítgyiikos. • De nemsokára rá, egyik este, amint véletlenül éppen otthon lábatlankodtam, izgalmas beszélgetést hallgattam ki anyám és egyik barátnője közt, aki látogatóba jött hozzá. Amikor ez a hölgy apámról kérdezősködött, anyám azt felelte: — Ö, a szegény, egyre Bal- zackal küszködik. Ez a réme. Már attól tart, hogy sohasem végez vele. Amikor ezeket a szavakat öcsémnek is elmondtam, megdöbbenve néztünk egymásra. Most már szentül hittük, hogy Balzac nem lehet más, mint egyike azoknak az ártalmas szörnyeknek, amelyek minden időben rettegésben tartották az emberi nemet. Képzeletünk tele volt sárkányok, vámpírok, gonosz tündérek képével, s jól ismertük borzalmas történeteiket. Azt is tudtuk, hogy az ördög szívesen öltözik furcsa állatok alakjába, hogy véghezvigye kárhozatos művét ezen a földön. Tisztán magam elé képzeltem Balzacot: óriási fekete pók volt, afféle szörnyűséges féreg amely szabadon mászkálhat a lakásban. Valóban, szüléink hálószobájának falán, egy meglazult kapcsoló mögött öklömnyi lyukat fedeztem fel, s úgy láttam, hogy hétről hétre nagyobbodik. Nem volt nehéz elképzelnem, miféle borzalmas csatákat kell vívnia éjjelente apámnak ezzel a falevő ellenséggel. öcsém szemében viszont ördögi szalamandraként jelent meg Balzac, s a nagy családi kályhában tanyázott. — Napközben — mondta — elbújik a kéményben. Éjjel azlán lejön, átkel a lángokon, körbemászik a szőnyeg alatt, s rontást köpköd mindenfelé ... Egészen odavoltunk. Mihelyt kialudt a lámpa a szobánkban, Balzac rémítő képe nyűgözte le képzeletünket, öt láttuk, hallottuk, éreztük mindenütt és minden alakban. Ha bútor recs- csent, ha árnyék moccant a mennyezeten, rémülten riadtunk fel. A tükrös szekrény ajtaja néha kinyílt lassú nyikorgással; ilyenkor fölültünk az ágyban, sápadtan, szótlanul, Igazából reszketve, s vártuk, mikor bukkan elő iskolai blúzaink közül Balzac, még szörnyűségesebb alakban, mint amilyennek egyáltalában el mertük képzelni. Esténként, amikor láttuk, hogy szüléink még mindig fent vannak szobájukban, a lámpa alatt, suttogva figyelmeztettük egymást: — Látod — mondtuk — őrségben állnak. Nem merik eloltani a lámpát. — És álmaink csupa rémképekkel voltak tele. Végül Is egyikünknek rá kellett szánnia magát, hogy megkérdezze papát. A dolog az egyik csendes vacsorázgatás után történt meg, egy téli estén, abban a percben, amikor szobánkba készülődtünk. — Mondd, papa — fogott hozzá nagy bátran az öcsém — miféle állat az a Balzac? Szüléink aggódó tekintetet váltottak. Nem is képzelték, hogy mi tudunk erről a titokról. Apánk egy pillanatig habozott, de aztán inkább egyenest megmondta nekünk az igazat. — Hogy Balzac? Hát... medve ... óriási, tetőtől talptg fekete medve. — És hozzánk is eljön néha? — Meglehet, bizony, hogy eljön. Különösen, ha nem lesztek jók. Ez az utóbbi ijesztgetés alig tett ránk hálást. Jól tudtuk, hogy szüléink még nálunk is jobban félnek. De hogy Balzac medve, ez teljesen feldúlta a képzeletünket. Hiszen a medve, különösképpen pedig a fekete medve, az nem tud elbújni a villanykapcsolóban, de még a kályhában sem, ha még akkora is! Akkor hát ennek egészen rendkívüli szörnynek kell lennie, afféle igazi „Sátán cimborájának“, aki át tud hatolni a falakon, vagy ďgész egyszerűen csak megjelenik testet öltve a levegőben a sátán parancsára! — De mégis, mit tegyünk, ha bejön a szobánkba? — Egyszerűen azt mondjátok neki: mély tiszteletem, Balzac úr. De a mi politikánkkal nem fért össze, hogy lepaktáljunk a Sátánnal. Ágyunk fölött lógott egy cserép szenteltvíztartó; zenélő angyalok díszítették, és Szűz Mária szobra állt a tetején. Jobb fegyvert álmodni sem tudtunk volna a védelmünkre: (Könözsi felvétele) fel volt szerelve minden sátán- űző szűzi hatalommal. Nyomott is vagy egy fontot. Ügy gondoltuk, támadás esetén nem kell egyebet tennünk, belevágjuk a medve pofájába, amire a szörny majd éppen olyan gyorsan szertefoszlik a sötétben, mint amilyen gyorsan előbukkant. Azzal a megnyugtató gondolattal bújtunk tehát az ágyba, hogy mégis tudunk mivel védekezni, sőt minden bizonnyal le is tudjuk győzni félelmetes ellenségünket. Hát nem? Hát éppen ezen az éjszakán jelent meg Balzac a szobánkban. Még el sem aludtunk, amikor látjuk, hogy hirtelen felbukkan az ágyunk végénél, s rekedten dörmög. Óriásivá nőtt, amint hátsó két lábára állt, s vadul csapkodott a levegőbe elülső két mancsával. A szenteltvíztartó keresztülzúgott a szobán — de csak a tükrös szekrénynek vágódott neki. — Megkergületek, gyerekeim! — kiáltott fel erre a medve, miután éppen hogy csak kitért a lövedék újtából. A papa volt. Szellemesnek találta, hogy fordítva és visszájáról magára vegye a mama prémes bundáját, fülére húzza egy esőkabát fekete csuklyáját, s a szobánkba jöjjön Balzacot játszani. Most aztán dühös volt, hogy tréfája balul ütött ki. Majdnem agyonhajíttatta magát a fegyverünkkel, és még szemünkre hányta, hogy kivertük a szekrény tükrét. — De hát mit akarsz — védekeztünk —, azt hittük, hogy az igazi! Erre aztán közbelépett anyánk, hogy mivel az idő nagyon eljárt, maradjon a dolog annyiban ma estére. De másnap, nagy meglepetésünkre, nem esett többé róla szó. Csupán szenteltvíztartónk néhány darabja s a szekrény tükrén terpeszkedő kristályod pókháló tanúsította, hogy az eset -valóban megtörtént. Hamarosan kialakult az a meggyőződésünk, hogy a papa csak azért eszelte ki ezt az egész mókát, hogy ne féljünk attól az igazi veszedelemtől, amely valamennyiünkre leskelő- dött. így aztán még sokáig reszkettünk esténként ágyunk mélyén, s minden neszre, árnyékra figyelve, egyre vártuk a sátáni medve végzetes megjelenését. Jóval később tudtuk meg egy levélbélyeg nyomán, hogy Balzac csupán író volt, és Honoré- nak hívták. Még ma sem telik örömöm egyetlen sorában sem — annyira dühít, hogy rászedtek! LAKITS PÁL fordítása Andrzej Zbych: Mé g néhány másodperc. Le kell ütni az őrmestert és kiugrani az utcára. De sikerül-e? Nincs sok reménye, valószínűen mindkét katona lőni jog és valamelyik eltalálja. Abban a pillanatban, amikor már döntött, megpillantotta az utca közepén rohanó Nowakot. — Nowak — üvöltötte. Nowak abban a pillanatban megállt és a kapuba ugrott. Alig pihegett. — ö, istenem — suttogta katonához méltatlanul. — Már minden reményem elvesztettem. — Te aztán jól biztosítottál engem! A géppuskák kerepelése erősödött és hirtelen elnémult; gránát robbant az úttesten, fekete porral lepte be arcukat. Semmire sem volt idő. Még Nowak ösz- szeszidására sem. Az őrmester és a két katona, semmit sem értve, teljesítette a főhadnagy parancsát: Klossnak visszaadták a fegyvereket és az iratokat. Aztán Nowak megparancsolta, hogy várjanak a kapuban. A tisztek bementek a kapualjba, itt is hallani lehetett a motorok zúqá sát. — Menekülj — mondta Kloss. — En itt maradok. Jelentsd, hogy Ring dokumentumai iránt érdeklődik az amerikai kémelhárítás is. Az archívum minden valószínűség szerint a várban van, igyekszem felderíteni a pontos helyét. — Engedje meg, hogy itt maradjak — kérte Nowak. — Ostobaság. Foglalkozz az őrmesFordította Bába Mihály terrel és a két katonával. Hátra kell küldeni őket. Es ne fecsegjenek. — Parancs. — Most pedig gyorsan: hogy történt? Nowak legszívesebben részletesen elmondta volna, de erre valóban csak másodpercek maradtak. Csak reggelfelé sikerült bejutnia az ezredparancsnokhoz, együtt a város déli részét védő zászlóalj futárával. A külvárosba már betörtek a német „ferdinándok“, a telefonosok húzták a drótot, de a parancsnok és a törzsparancsnok a térkép fölé hajolva senkivel sem törődött. Végre az őrnagy észrevette: — Még itt van? — üvöltött. — A kezükbe akar kerülni? Nowak azonnal jelentette, parancsot kapott, hogy jeladatukat közölje az ezredparancsnokkal. — Korábban kellett volna — állapította meg az őrnagy. — Most már késő. Semmiről sem akarok tudni, van nekem elég bajom. Mintegy a, szavak igazolására, a törzs előtt felrobbant egy lövedék. Az ablakok kitörtek, füst és por árasztotta el a szobát, a térképek és a papírok a padlóra repültek. Az őrnagy káromkodott és mindhárman szedegetni kezdték az iratokat az ezrediroda földjéről. A törzsparancsnok egy ládába tömte. Nowak egy összegyűrt lapocskát emelt fel a padlóról. Megpillantott néhány szót németül, de mielőtt megértette volna, elolvasta: Hauptmann Hans Kloss ... Ring gyógyszertárában rejtőzködik egy német kémelhárító tiszt — Hauptmann Hans Kloss. Erezte, hogy elsápad. Az asztalnak támaszkodott. — Mi ez? — kérdezte. — Ez? Aha... — legyintett az őrnagy. — Mulatságos eset. Valaki eljuttatta ezt a hírt. A lap egy kőhöz volt kötözve. Az őr hozta be. Megparancsoltam, hogy vezessék ide ezt a Klosst... ha meg nem lesz rá idejük, akkor... Nowak elvesztette önuralmát. — Őrnagy úr — kiáltotta — ez... árulásI — Mit mondott? — az ezredparancsnok pisztolytáskáját előre rántotta. — őrnagy úr... ez a Kloss ... Az őrnagy megértette. — Az ördög vigye el magukat. Nem tudta megmondani?! Rohanjon — kiáltotta — talán még odaér... Odaért. Azonban nem szeretne még egyszer ilyen perceket átélni; a belőtt utca közepén száguldott, nem hallotta a robbanásokat, sem a golyók fütyülését. Valaki rákiáltott: „Feküdj!“ — valaki vissza akarta tartani... Amikor meghallotta a motorok dübörgését és az ágyúlövedékek süvítését, amelyek a sarki bérház falát szétrombolták, elvesztette reményét... És éppen akkor... Klosst nem érdekelte Nowak élménye. Röviden nyugtázta. — Rendben van — mondta. — Es menekülj. Csak az értesítés érdekelte. Anna-Ma- ria Elken határozottan cselekedett, elismerte, hogy a lány szemszögéből nézve — értelmesen. Arra a következtetésre kellett jutnia, hogy ha a városba visszatérnek a németek, akkor Kloss veszedelmes lesz számára. Kloss — mint Ring embere. Mosolygott. Az elkerülhetetlen mérkőzés Elken kisasszonnyal lenyűgözte. — Menekülj — ismételte meg, aztán szelidebben hozzátette: — Igyekezz kivonni magad ebből az egészből. Jobban szeretném, ha visszatérnél a törzskarhoz. — Nem a legjobban hangzott ez, de Kloss most nem talált melegebb szavakat. Tudta, hogy legalább olyan veszedelmes játék vár rá, mint a lengyel csatárlánccal északra vonulni. Megállt a kapuban és végig pillantott az utcán. Az utcán már egy lélek sem volt. Nowak és a három katona eltűnt a sarok mögött. A por- és a füstfelhőből előkúszott egy német tank. Megtörtént — gondolta Kloss és arra indult, timerről a Birodalom utolsó harcoló marsalljának gránátosai jöttek. A város már más volt; eltűntek a fehér lepedők, az ablakok szélesre voltak tárva, a piacon horogkeresztes zászló lengett. Kloss német kapitányi rendfokozatú egyenruhában lassan lépkedett az utcán, amelyen néhány órával ezelőtt a lengyel csatárlánc vonult visz* sza. A sarkon, nem messze a leomlott bér- háztól, egy asszony holtteste hevert, Látta, hogy lőttek rá. Az ezredes, akivel beszélt, röviden azt mondta: Erschossen. Nem volt ideje leszedni a fehér lepedőt. Az SS katonák megállították á teherautót és kihurcolták otthonából. — Könyörtelennek kell lennünk — mondta az ezredes — korábban nem voltunk elég kemények. Nagyon nehéz beszélgetés volt. Most, hogy lassan ment Ring gyógyszertára felé, elkerülve a tankokat és teherautókat, úgy gondolta, hogy a legrosszabb már mögötte van. A páncélos hadosztály ezredese, akihez az SS katonák vezették, nem tartozott a könnyen hívők, sem a naivak közé. Rideg, mozdulatlan porosz tiszt arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Ügy fogadta Klosst, mintha már várt volna rá. (Folytatjuk) '972. IX. 4. 4 MaimcB Ppus:
