Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-03 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
— Mi történt, az Isten szerelmére? — kérdezte halálos rémülettel Mergeldickné, aki nagyon félt a kísértetektől. Ebben a pillanatban is a legrosszabbra gondolt. — Beköltözött odafent! — magyarázta izgatottan Krämné. — És mindjárt föl is vitt egy pasastl — egészítette ki a tényállást Mikarrné. — Egy óra hosszat maradtak odafönt! — szólt közbe elfúló lélegzettel Kuhmilchné asszony. — Ki tudja, mit művelhettek ezekl Micsoda botrány! — És még azt mondta, hogy majd újra meglátogatja! — szakította félbe Mikarrné a beszédözönt. — Igen, szó szerint ezt mondta, nem 'gaz? Talán nem ezt mondta? — De bizony eztl — Miután ez a nőszemély felszólította, hogy látogassa meg újra! — hangsúlyozta felháborodva Kräm- né. — És méghozzá milyen hangon mondta! — Kräm- né összecsapta a kezét a hasa fölött, és szemét áj- tatosan az égre vetette. — A lakáshivataltól kaptam az írást, hogy joga van beköltözni — magyarázkodott Mergeldickné —, de ha egyszer így áll a dolog, hát én ebben a szempillantásban elmegyek a hatóságokhozl — A tiszteletes úrtól kérjünk tanácsot, ha a hatóság nem lakoltatja kil — javasolta Kuhmilchné, mialatt Krámné még mindig az égboltot kutatta tekintetével, pedig közben már el is oszlottak a viharfelhők ... Mergeldickné feljelentette a „szemérmetlen nőszemélyt“ az illetékes lakásügyi hatóságnál. Azután a papnak is tudtára adta a történteket, a tiszteletes úr azonban, mint gondos lelkipásztor, nem nyilvánított elítélő véleményt, hanem megnyugtatta Mergeldick- nét, és megígérte, hogy személyesen -néz utána, hogyan is álí a dolog ezzel az Idegen asszonnyal. így történt, hogy a pap néhány nap múlva kopogtatott az idegen asszony ajtaján, és amikor belülről elhangzott a „szabad“, belépett a ferde falú konyhába. — Nem ismer még, ugye, kedves asszonyom? — kezdte bizonytalan hangon, és kíváncsian körülnézett. — A lelki pásztor vagyok. — Akkor eltévesztette az ajtót, tiszteletes úr — mondta Pfefferné, mert így hívták az ismeretlen asz- szonyt. — A báránykái egy emelettel lejjebb iaknakl — A pap elsápadt, nagyokat nyelt, majd tétovázva kérdezte: — Magát a lakáshivatal helyezte ide? — Az hát — felelte Pfefferné —, tudja, nem vehetek villát a munkanélküli-segélybőll — Maga iz... — a pap torkát köszörülte, majd így folytatta: — Maga katolikus? — Hogyisne, arra se időm, se pénzem — mondta vidáman Pfefferné. — De asszonyoml — Tudja, kiiratkoztam — mondta Pfefferné, és nevetve nézett a lelkipásztor rémült szemébe, — No de hát hogyan? — Ej, hát nagyon könnyenl — felelte az asszony. ■— Könnyebben, mintsem gondolná a tiszteletes úr. A kiiratkozás olcsóbb, mint az egyházi adó. — Az asszony harsányan felnevetett, majd folytatta: — Tudja, azokat a meséket a túlvilágl örömökről csak olyanoknak lehet beadni, akik nem járnak munkanélkülisegélyért, és nem néhány rongyos márkából élnek! — De, asszonyom, gondolja meg, mit beszél! — szólt megütközve a pap. Ekkor Pfefferné, még mindig nevetve, eléje lépett, összecsapta a kezét a pap gömbölyű hasa előtt, amely mint valami léggömb, feszült a mellény alatt. — Beszéljünk csak okosan egymással, tisztelendő úr — mondta. — Maga talán azt hiszi, hogy ez a micspda itt a jámborságtól meg a munkanélküli-segélytől lett ilyen gömbölyű? Hagyjon engem békén a tisztelendő úr. A porig sújtott pap még a lépcsőházban is hallotta az asszony vidám nevetését. Gyors léptekkel osont ki a házból, és senkinek nem merte elmondani, hogyan zajlott ie látogatása az idegen asszonynál. Néhány hét múlva azonban történt valami, ami még sokkal jobban felizgatta a jámbor siepenstrassei asz- szonyságokat, mint az előző események. Egy napon az idegen asszony már kora reggel elment, és később egy idegen férfival tért vissza, aki felment vele a lakásába. Az asszonyok pillanatok alatt öszefutottak. — Hol van az ember? — kérdezték egymástól, és meredt szemmel bámultak a lépcső felé. — Miféle pasas volt? — Valami csavargóféle lehet, gallér nélkül, piszkos cipőben! — Azonnal értesíteni az erkölcsrendészetet! — kiáltotta remegve Pohlné. — Előbb meg kell tudnunk, mi történik odafenn! — mondta Mergeldickné, mert féltette a háza jó hírét; irtózott minden botránytól. — Akkor valakinek fel kell menni, de ki legyen az? — Majd én fölmegyek — nyomakodott előre Kuhmilchné —, egyszer úgy is meg kell tudnunk, mit művel az a személy odafenn. — Egy percig se maradok tovább ezzel a nősze- méllyel egy fedél alatti — sopánkodott Krámné, és Kuhmilchné után sietett. A kíváncsiság a többieket is utánuk hajtotta. Mikarrné azonban nem tudta kivárni, amíg kiderül, mi történik odafenn; elindult az erkölcsrendészeti hivatal felé. Kuhmilchné lábujjhegyen közeledett az ajtóhoz, s a legmélyebb hallgatás jeléül szája elé tette mutatóujját, majd halkan továbbosont a folyosón, a többiek utána. Az ajtónál megállt és előrehajolt. Hallotta, hogy Pfefferné egy férfival beszélget odabenn, s a férfi, kellemesen csengő hangon, többször felnevet beszélgetés közben. Kuhmilchnét elsodorta az ajtótól a mérhetetlenül felajzott jámbor asszonyságok ereje, valamennyien reszkettek várakozásukban, annyira kíváncsiak voltak a fejleményekre. Krämné megpróbált Kuhmilchné elé nyomulni, éspedig sikerrel, mivel mozgékonyabb volt a többieknél. Most hát Krämné lesett be lélegzetét visszafojtva a kulcslyukon; de tüstént vissza is hőkölt, mint akit arcul csaptak, és kétségbeesett felháborodással meredt a többiekre. — Mi történt? — kérdezték egész testükben reszketve a többiek. Pohlné félretolta a megnémult asszonyt, és maga leselkedett befelé. Most ugyanaz történt, amint az Imént: mint akit kígyó mart meg, úgy ugrott vissza Pohlné, fogai vacogva verődtek össze. — No, mondd már, mi történt? — sziszegte Salzné, s az arca fehér volt, akár a fal. — Engedj! — mondta és előrenyomult. Közben Krämné is magához tért rémületéből. — Lehúzta a nadrágját! — Úgy van, lehúzta! Ott álltak egy kupacban, szinte megkövültén. — Lehúzta a nadrágját! Uramisten, micsoda szerencsétlenség! Ebben a házban, ahol Krämné lakik, egy községi jegyző neje, továbbá Kuhmilch földmérő, Pohl orgonista és Mikarr főpostamester felesége, ebben a házban egy idegen ember szemérmetlenül lehúzza a nadrágját! Krämné a kis tetőablakon keresztül az eget kémlelte. Az ég vidáman nevetett. Sehol egyetlen apró viharfelhő. Közben Mikarrné is megjelent az erkölcsrendészeti hivatal emberével. — Mit csinál? — kérdezte az öregasszony lihegve. — Lehúzta a nadrágját! — Miiii? — Lehúzta a nadrágját! — nyöszörgött Krämné, aki a kulcslyukon keresztül újabb pillantást vetett a szobába. A tisztviselő erélyesen kopogott az ajtón. — Na, mi az? — hangzott belülről. — Nyissa kil Pfefferné megjelent az ajtóban, alsószoknyában. — No? Amint a reszkető asszonyokat megpillantotta, mindjárt sejtette, mi történt. Hangos nevetésre fakadt. — Miféle cirkuszt rendeznek itt az ajtóm előtt? — Idegen férfit vitt fel a lakásába? — kérdezte hivatalos hangon a tisztviselő. — Idegen férfi? — tört ki Pfeffernébői újból a felháborodás. — Hogy kerülne hozzám egy idegen férfi? — Hol van most az az ember? — kérdezte durván a tisztviselő. — Mit rontják itt nekem a levegőt! — mordult rá dühösen az asszony. — Mit akarnak tőle? Az ágyban van, ha éppen tudni akarja. — Az ágyban... — sopánkodtak egyszerre valamennyien: — Hogy képzel ilyet? — kérdezte a tisztviselő. — Hogyhogy hogy képzelem? Semmi köze hozzál Azt csinálok az urammal, ami jólesik! — A férje — mondta a tisztviselő zavartan. — Az uraaa,...! nyöszörögték csalódottan a jámbor asszonyok. — Persze hogy az uram, most jött ki a dutyiból. Azért csukták le, mert elagyabugyált egy felügyelőt, aki levont a béréből. > — Oúúgyl — Ogy bizony — bólintott erélyesen Pfefferné. A jámbor asszonyságok azóta messziről elkerülik a padlásszoba lakóit. Egyvalaki jár csak gyakran hozzájuk: a' bányász, aki az asszonynak a költözködésnél segített, ö is kommunista, akárcsak Pfeffe- rék. összebarátkozott a házaspárral, és gyakran még a cimboráit is magával hozza. GERGELY ERZSÉBET fordítása rmmmrn N •"9 s* e n lapszerkesztő korában, Petőfi. És a hatvanas és hetvenes években, midőn a költők, írók és egyéb szerkesztők a Csigában vigadtak, névnapokon vagy más alkalmakkor rendesen fel• köszöntötték a régi köpönyeget. Az öreg Rácz cigány pedig elmuzsikálta a köpenynek Bihari kesergőjét, mert Balázs Sándor író úr száz pengőért eladta regényét. így élt, éldegélt a százgalléros köpönyeg Pesten, a hatvatett volna feltűnést — kár, hogy Bartakovicsnak sohasem jutott eszébe közelebbről megismerkedni kedves írótvall A sápadt képű Ifjú a sarokban foglalt helyet, és nem sokat törődött sem írókkal, sem a szerkesztőkkel, akik pedig az est előrehaladott órájában gyakran mondtak olyasmit a hosszú asztalnál, amivel a szomorú ifjú figyelmét magukra terelhették volna. K. bácsi oroszlánsörényét borzolta, a szép Benedek A szép Benedek Aladár halkan felsóhajtott: — Mellbeteg koromban minden leány velem álmodott Pest- Budán ... Kár, hogy elmúlt a szép Idő. Később a boldogtalan ifjú felállott helyéről, és színészi állásba helyezkedett a söntésben foglalatoskodó Kurz Fánni előtt. — Drága hölgy, az én nevem Petőfi Zoltán, kölcsönkérem az apám köpönyegét. A hosszú asztalnál a süket KRÚDY GyjJLA: ^ 1972. IX. 3. nas és hetvenes években költőkkel aludt, velük álmodozott, és Kurz Fánnl vigyázott rá, mint a pesti burger asszony ok abban az Időben még mindenre vigyáztak, ami a házi vagyonhoz tartozott. Egy napon sápadt képű, búskomoly szemű és szomorú mo- solygású ifjú jelentkezett a Csigában, aki a földkerekség minden más részén megjelelő feltűnést keltett volna, részvétet vagy rokonérzést — de a Csigában a vendégek maguk is mindnyájan szomorú mosolygású és sápadt képű emberek voltak, ugyanezért nem sokat törődtek a jövevénnyel. A Csigában csupán egy megyéspüspök keltheAladár új hódításairól szürcsölgetve regélt, a Budapesti Bazár tekintélyes szerkesztője, oroszlán módra kiáltott fel: — Friss, új talentumot keresekI Ti már nem tudtok semmitI A bús ifjú minderre nem mozdult helyén, pedig költőféle lehetett, mert gyanús papirosdarabok kandikáltak elő vékonyka kabátja zsebéből. Olykor halkan és fájdalmasan köhécselt, mint az érzelgős regények hősei, éjfél táján vércsepp bugy- gyant ki ajkán, a henteskülsejű regényíró irigykedve nézte a hosszú asztaltól kicseppenö vérét. Buzárovics kiadó hallotta meg előszór a söntésben elmondott szavakat, mert a süketek néha csodálatos módon hallanak. — A Petőfi fia? — mondta, és talpra állott. Az írók felugrottak helyükről, és a söntésbe tódultak. — Mit keresel te Pesten? — kiáltotta a szigorú Kertbeny, aki sokszor dicsekedett Petőfi barátságával. — Neked Debrecenben van a helyed. Persze, hogy 0 az ... A Zol- tánka. Mindjárt Ismerős voltl — szólt közbe Erdélyi Gyula. — Csak a szeme nőtt meg, mióta kalapot vettünk neki az öreg Szendrey úrral a Vád utcában. Kis pörge pántlikás kalapot... Emlékszel, Zoltán? — No, már erre IszunkI — lelkesedett fel Tóth Pál, foglalkozására nézve jogász, akit az írók tartottak a Csigában. Kurz Fánni az általános örömben és lelkesedésben megfeledkezett a mindennapi porcióról, amelyet a hosszú asztalnak hitelezhet atyja felhatalmazására, és teli üvegekkel rakta meg az asztalt, ahol máskor ilyen időben már csupán a Buzárovics kiadó úr poharában szokott bor lenni. (A többiek nem kaptak f. A sápadt ifjú egy darabig szótlanul ült a nekivtdámodott írók között. — jó barátom volt az apád! — hangzott jobbról-bálról. Tóth Pál átkarolta Zoltánt nagyrabecsülése jeléül, és K. bácsi állandóan hosszú hajában marko- lászott a két kezével. — Uram, teremtőm, hogy múlik az Idői Tegnap még az apád ült ezen a helyenl — mormogta fejcsóválva, mintha mind ez ideig hamisan kártyázott volna vele a kalendáriumcsináló, az asztál alá dobta az éveket, hónapokat. A bakter kopogott a Csiga ajtaján, megkapta fél meszely borát. — Hazafeléi — kiáltotta Fánni a söntésből. — Kié a köpönyeg? — A Zoltánkáél — felelt egyhangúlag az asztaltársaság, pedig ott volt egy férfiú a társaságba^, aki Kemnitzer-kávéházban lakott, csupán egy márványasztalon, és titkon reménykedett a köpönyegben. Fánni ünnepélyesen fogta a százgallérost, mint minden este, de most nem dobta a kivá- lasztott mellé a székre, hanem elkomolyodott arccal, kissé nedves szemmel borította a tizenhat éves ifjú vállára. — Aztán visszahozza! — mondta anyáskodó hangon. — Mert, csak úgy kapja meg máskor, ha pontosan elhozza. Gyerünk már, tekintetes uram. Az írók felcihelődtek, a borokat kiitták, Tóth Pál az elmaradt toaszt miatt veszekedett K. bácsival. — Ti is mindenkit felköszönt- tök, kutyát, macskát, faliórát, csak a Petőfi fiát nemI... A pipákat kiverték, és Buzárovics úr hárászkendőt kötött a nyakára. Az utcán éji csendben szakadt a hó, az írók károgva vagy némán ballagtak a házfalak mellett a bokáig érő hóban. Az ifjú megszólalt: — Csak valami olvasnivaló volna, mindjárt rövidebb volna az éjszaka. A százgallérosban kotorászni kezdett. A zsebeket megtapogatta, a rongyos bélést kifordította ... Egyszerre megcsörrent valami a köpönyeg zsebében. — Pénz! — kiáltotta Tóth Pál. Három ezüsthúszast vett ki Petőfi Zoltán a köpönyeg zsebéből, amelyet a koldusok és költők viseltek. Az Aranykéz utca sarkán, a lámpás alatt megállóit a társaság, és mint valami csodát bámulták a húszasokat. A hó, szakadt, a Duna felől dermesztő hideg áramlott. — Kié a pénz? — kérdezte Zoltán. Először senki sem felelt. Aztán a Romantikus K. bácsi szólalt meg: — A tiéd a pénz. Bizonyosan az apád hagyta benne, hogy legyen ma éjszakára szállásod. De K. bácst rendesen sokat Ivott, és csupán évek múlva hitték el ezt a dolgot, amikor már se köpönyeg nem volt többé, se Zoltán. (1912)
