Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-24 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
gor! — hallatszik a . díványról. — Nem alszol? — Nem, — válaszoltam gyorsan. — Aludj! — mondja csendesen, alig hallhatóan Zina. — Ne nyugtalankodj! De én nyugtalan vagyok, és nem alszom. Zokniban fekszem a heverőn. A cipőm, nadrágom, kabátom itt van mellettem. (Sok mindent megtanul az em bér katonakorában.) Várok. Most éjjeli három óra van. Tizenegy órakoT mondta először: „Ügy érzem, kezdő dik.". — Igor! Nem alszol? — Nem. Hiszen tudod. — Miért haragszol? — Dehogy haragszom, de véleményem szerint itt az ideje hívni a mentőkocsit. — Te haragszol — mondja halkan. — Már egy héttel ezelőtt el akartál vitetni. — Jól van! — mondtam beleegyezve mindenbe. Különben is, ő jobban tudja. A heverő nyikörog, oldalra fordulok. — Igor! — Nem alszom. — Igor! — sóhajtja fájdalmasan. — Igor, már nem bírom tovább! A takaróm abban a pillanatban a padlón volt. A heverőről egyenesen a cipőmbe ugortam. Ujjaimmal, mint valami zongorán, végigfutottam a nadrág és kabát gombjain. Egy másodperc, már az előszobában vagyok, már a lépcsőházban, már az utcán ... Rohanok az üzlet irányába, a telefonfülkébe. Körülbelül 100 méterre lehet A világcsúcs ezen a távon tíz másodperc. A zsebemben csörögnek az előkészített kétkopejkás tantuszok. — Mentőszolgálat — hallom a telefonban, három végtelenül hosszú csöngetés után. — Mikluho-Makláj utca tizennégy, hetes számú lakás! — ordítom a készülékbe. — Jöjjenek azonnal! — Miféle Makláj? — kérdezi az in gerült női hang. — Miről van szó? — Mi-klu-ho-Mak-láj-ut-ca-ti-zen- négy — he-tes-la-kás! Ez egy híres utazó neve — mondom'a lehető legnagyobb nyugalommal. — Ja, az egy utazó volt? Szóval, miről van szó? — A feleségemnél megkezdődött... tudja, szülni fog. Nagyon kérem, jöjjenek azonnal! — Ja, szülés? ... — Csend. — Amint lesz autó, megyünk. Néhány másodpercig még hallgattam a telefon jelzését, aztán mérgesen felakasztottam a hallgatót. A házunk melletti műterem ajtajában ül egy idős néniké, az éjjeliőr, báránybundájának gallérja egész a feje fölé van hajtva, alul csak a bocs- korok látszanak ki. Mint egy jégtáblán álló pingvin. — Na, mi van? — kérdezte Zina, amikor beléptem a szobába. Már fel volt öltözve, összegörnyedve ült az asztalnál, gyapjú kendője a vállára csúszott.. . Nagyon szeretem őt. — Mindjárt jönnek — mondtam, és lerogytam a legközelebbi székre. Mit mondhatnék még? Bámulom az asztalterítőre festett, lehetetlenül nagv rózsákat. — Te, nem állt meg a mi óránk? — kérdi Zina. — De. biztosan megállt — válaszoltam én, és nyomban felhúztam a kabátom ujját, egész könyökig. — Négy lesz öt perc múlva. Csengettek. Az ajtóban egy magas, fiatal, fehérköpenyes legény állt. — Innét jelentették a szülést? — Igen. A legény minden felesleges beszéd nélkül félretolt az útból, és besietett a szobába. Én meg utána. — Készüljenek. A mentőkocsi lent vár. Ö pedig nyugodtan leült az- asztalhoz, elővett egy könyvet, és olvasni kezdett. A könyv kopott borítójáról ítélve, valami fantasztikus regény lehetett. Illett hozzá. Felsegítettem Zinára a kabátot. Sehogy sem tudott beletalálni a bal kabátujjba. Nagyon magasra tartottam. Végre! — Ne felejtsék el a személyazonossági igazolványt és a „kismamakönyvet“ — szólalt meg az ápoló, de fel sem nézett könyvéből. — Hát ezt hamarabb is mondhatta volna! — gondoltam, s rohantam az íróasztalhoz. Végre abbahagyta az olvasást. Könyvjelző helyett egy gyufaszálat tett a könyvbe, és becsukta. — Siessenek utánam! Indulás előtt még akarok egy kicsit olvasni. Most kimondottan utálom őt. Lassan, óvatosan megyünk le a lépcsőn. Az ápoló előttünk ugrál kettesével szedve a lépcsőket. Nagy nehezen besegítettem Zinát a mentőkocsiba. Az ápoló becsapta az ajtót, és leült a szemben lévő ülésre. A vezetőfülkéből halkan megjegyezte valaki: — Két lépésre sem tudnak elmenni gyalog ... Csak feleslegesen hajtani a kocsit! „Két lépés? Akkor miért megyünk olyan sokáig?“ — gondoltam — Hogy vagy? — ölelem magamhoz szorosan Zinát. — Sokára érünk oda? — kéVdi alig hallhatóan. — Mindjárt, mindjárt ott leszünk. Már csak két lépés. Végre csikorognak a fékek. — Megérkeztünk! — kiabál az ápoló, és Zina belém kapaszkodik. Elsőnek az ápoló ugrik ki, és segít Zinának kiszállni. Én csak állok mögöttük, mint egy tehetetlen. Ügy látszik, csak a moziban van úgy, hogy a férj a karjaiban viszi be feleségét a szülészetre. A nehéz ajtó felett halványan világít egy égő. Becsöngetünk. A mentőkocsiból kiszállt a doktornő is. Dideregve húzza be nyakát a szőrmegallérba. GYEREKEK (Tóthpál Gyula felvétele) — Ne félj, jó lesz minden! — súgom Zina fülébe. Jelentéktelen, semmitmondó szavak. Mégis . .. — Durmol, mint mindig a vén, kopasz ördög! — dühöng az ápoló. Aztán megcsörrennek a kulcsok, és kinyílik az ajtó. A „vén, kopasz ördög“ — egy alacsony, sima, gömbölyű fejű férfi, kedvesen mosolyog. Ez az első kedves mosoly. S ez is csak félálomban. — Jöjjön utánam! — mondja Zinának a doktornő, és előresiet. — A férje maradjon itt! — szól még vissza. Zina rám nézett nagy, kékesszürke szemével (most még nagyobbak, mint máskor) — aztán eltűnt az ajtó mögött. A fehér, reményt keltő tábla mögött, amelyen „felvételi szoba" felirat van. Elfordultam. A falnál oxigénpalackok állnak. Fölöttük a Medrabotnyik folyóirat egy száma. Bal felső sarkában az ismert kehely, a körécsavarodott kígyóval. Jaj, mit csinálnak veled, Zinocs- kám?! Hogy érezheted magad? Én biztos nem is vagyok jő és szerető férj. Hallgatózom. Az ajtó mögött hangosan nevet valaki. De nem Zina Biztosan a doktornő, aki a meleg szobában már felvidult. Vagy valami szolgálatos nővér, akinek jó kedve lehet a meleg, központi fűtéses szobában. Bennem már forr minden. Megpillantom a faliórát. Mindkét mutatója a tizenkettesen van, az ingája mozdulatlanul lóg. — Tudja, mennyibe kerül ez az aranyóra? — kérdi a portás. Inkább aludna! — gondoltam. — Igor! A fölig nyitott ajtóban Zina áll. Az én Zinocskám. Sötétzöld flanellkö- penyben, mezítlábra húzott papucsban, kezében a ruhái. — Mi van veled? — kérdi ő, de nem hallom, csak szája mozgásából értem meg. Odafutok hozzá, elkapom kezéből a ruháit, s ügyetlenül, esetlenül csókolgatom ezt a — most olyan aranyos kicsinek tűnő asszonykát. — Azt mondják, hogy csak este tíz óra felé lesz meg — suttogja a keblemre borulva. Mögötte látom a doktornőt és azt a másikat. Szó nélkül figyelnek. — Csak ne sokáig! — szól a doktornő. — Nem szabad itt állnia. Maga, fiatalember, nyugodtan menjen haza, és aludjon még egyet. Jobb kézzel még szorosabban magamhoz ölelem Zinocskát, a balban ügyetlenül tartom ruháit, melyek most fölöslegesek. — Jó lesz minden, ne félj! — duruzsolom a fülébe. — De majd gyere ell Eljösz? — Persze! Hogy tudsz ilyet kérdezni!? Aztán gyorsan lehúzva a fejemet, megcsókol, és gyengéden eltol magától. Becsukja az ajtót, s én magamra maradok a ruhákkal. A mentőkocsi türelmesen várja a doktornőt. A kabinban kényelmesen elhelyezkedve, a halvány fényben olvassa fantasztikus regényét az ápoló. Ballagok a sötét, néptelen úton. Viszem Zinocska kabátjába becsomagolva a ruháit. A műterem bejáratánál összehúzódva ül a „pingvinéjjeliőr“, s mintha egy 1972. IX. 24. . ‘ t'Í CV -,V* v
