Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-24 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó
A tantestületi szobában szinte szikráztak az emberi indulatok. A pedagógusok többsége frontális támadást indított a II. b osztályfőnöke ellen, öten-hatan pedig az egyik l*rokba húzódva várták, hogy mit mond majd az igazgató. Bárd Mária, akinek diplomáján még alig száradt meg a tinta, keményen és fölényesen Sktatta öregebb kollégáját: — Ezt már nem lehet szépíteni és mentegetni, kérem. Cseres Zoltán pofon ütötte az osztálytársát. Ha ez az alsó vagy a középső tagozaton törtértik, megelégszem az egyszerű fegyelmi rendszabályzással, de ez a diák nemsokára érettségizik, ez már felelős a tetteiért, kérem! A* osztályfőnök idegesen vakargat- ta deres üstökét, és valami enyhe gúnnyal nézte a prédikátori hajlamú tanítónőt. „Szép kifejezéseket tanulok ezek a képzőben“ — gondolta magában — „egyszerű fegyelmi rendszabályozás ... és felelős a tetteiért... szép kifejezések. Olyan ... olyan szabályosak. Én soha nem tudtam ilyeneket. Igaz, hogy a tanyasi iskolában más volt a stílus, meg a hegyekben a partizánok között sem beszéltünk ilyen ... ilyen szabályosan.“ Az igazgató is ideges volt. Mi történt ezzel a Cseressel? Első elemi óta az iskola legjobb diákja volt, rendszerető, fegyelmezett, kifogástalan ma- gaviseletű. Tavaly a félév után néhány nap alatt a legrosszabbak közé került. Az év végén megbukott, pótvizsgával jutott tovább. Mi történt ezzel a Cselessel? Az apja egy nagyvállalat főmérnöke, az anyja orvosnő, négyszobás lakás az egyik új lakónegyedben, kocsi, tengerparti nyaralás, jelentős zsebpénz... Tavaly évzáró előtt behivatta a szüleit, de azok sem tudták, hogy mi történt a fiukkal. Ök mindent megadnak a gyermeknek, de igazán mindent. Igaz, személyesen alig tudnak vele foglalkozni, mert nagyon elfoglalt emberek, dehát Zoli már kicsi korában is nagyon önálló, kötelességtudó em i»e*ke volt. Mi történt ezzel a Cseressel? A múlt évben, amikor olyan meredeken zuhanni kezdett, a modora is megváltozott. Valami feszültség remegett a hangjában, valami ellenséges, kemény fény szikrázott a szemében, de akkor még nem ütött meg senkit... és most a szünetben ez a vad, dühös, erős pofon ... « • •' Cseres Zoltán II. b osztályú tanuló nyitott szemekkel fekszik az ágyban. Délután, amikor hazajött az iskolából, leült a szobájában az íróasztala elé, nézte az asztali lámpa zöld selyemmel bevont ernyőjét, a falra festett finom ezüstszürke ábrákat, és tétlenül várta az estét. Most fekszik az ágyban. Aludni szeretne, de hiába várja a jótékony álmot, sírni szeretne, de csak a torkát szorongatja a keserűség. Ámyjátékot játszik. Az apja tanította rá, amikor ő még kicsi volt. Apu meggyújtotta a kis olvasólámpát, aztán a kezével árnyékot varázsolt a falra. Az árnyék kutyára, lóra, nagyorrű öregemberre hasonlított. Akkor — régen sokat játszottak, apuval is meg anyuval is. Hármasban. És nagyokat nevettek. Az nagyon szép volt. Az is nagyon szép volt, amikor két évvel ezelőtt akaratlanul meglátta anyut meg aput a nappaliban. Csókolóztak. Ö gyorsan elfordult, mert érezte, tudta, hogy ezt nem szabad meglátni, ő akkor már tudta, hogy ez a szerelem, és valami határtalan boldogságot érzett, hogy anyu és apu olyan nagyon szeretik .egymást. Ö másnap virágot vett anyunak ... A fiú képzelete az apja arcát vetíti a szemközti falra. Azt az annyira ismert és szeretett arcot. Érzi az arcán az apai csók melegségét, a kölnivíz kesernyés illatát, hallja a mély, erős hangot: „szervusz fiú, vigyázz magadra az úton!“ Milyen szép volt minden. A nagy séták apuval, a kirándulások hármasban! Milyen szép volt még a tavalyi karácsony is, amit a Nagyinál töltöttek a falun. Ott ült nagyapa az asztal körül az öt fiával, és látszott az arcán, hogy rettenetesen büszke rájuk, mert van közöttük őrnagy, bíró, ötszörösen kitüntetett vájár, szövetkezeti elnök, meg az ő apja, a főmérnök. A nagyapa meg egyszerű parasztember, és nagyon nagy boldogság az öreg szívének, hogy a fiai ennyire vitték. Borozgatott a nagyapa a fiaival, és még énekeltek is, azt hogy „Érik a, hajlik a búzakalász“, mert az a nagyapa kedvenc nótája. Nagyon, nagyon szép volt az élet, egészen februárig. A bizonyítványosztás után korábban engedték haza az iskolából. Kitüntetéssel végezte a félévet. Ott volt a bizonyítvány két itatós között a számtanfüzetében. Már előre örült a szülei örömének. Amikor kinyitotta a lakás ajtaját, elhatározta, hogy kitakarít... de az előszobában meghallotta szülei hangját. A nappaliban beszélgettek. Mi történt? — kérdezte akkor önmagától. Miért jöttek haza? Az apja beszélt: „Értsd meg Anna, szeretem azt a lányt! Szeretem. Tudom, hogy mit akarsz mondani. Én elmúltam negyven, ő pedig tizennyolc esztendős. Dehát akkor is szeretem. És boldog akarok lenni, jogom van a boldogsághoz ... Ott... akkor valami roppant benne, valami eltörött. Elszédült, és alig tudott kitámolyogni az ajtón. Délután öt óráig csavargóit. Keskeny, néptelen utcákat keresett, ahol nem járt senki, nem érezte a hideget, az éhséget, csak a szívét markolta valami rettenetes erővel. „Most, mindjárt felébredek“ — suttogta maga elé, mert nem akarta elhinni, hogy amit hallott, az valóság. Amikor hazaért, édesanyja sírástól duzzadt szemére pillantott, és tudta, hogy nem álmodott, hogy valami befejeződött, véget ért valami, ami szép volt, és ami következik, az csúnya lesz, rossz lesz, undorító lesz. Átadta a bizonyítványt, aztán elsötétült előtte minden. Később tudta meg, hogy elájult. Anyu kétheti szabadságot kért, és éjjel-nappal az ágya mellett volt, és csak olyankor sírt, amikor azt hitte, hogy ő alszik, pedig 8 nem aludt, és látta anyu perdülő könnyeit. Három hét múlva meggyógyult. A fiúk nagy ordítással fogadták, mert ö mindenkivel jó barátságban volt, de valahogy nem örült a feléje nyúló pajtáši kezeknek. „Ezeknek jó — gondolta magában —, mindegyiknek jobb, mint nekem, mert az anyukájuk meg az apukájuk megcsókolják egymást.“ Pontosan megmondták neki, hogy melyik tantárgyból hol tartanak, egymással versengve jelölték ki a könyveiben az egyes fejezeteket, de ő oda sem figyelt. Az órákon sem figyelt. Ült a padban, és az apjára gondolt. Talán éppen most... ebben a pillanatban ... megsímogatja annak a lánynak a haját, vagy ... vagy megcsókolja ... úgy mint akkor anyut... Nem! Ez lehetet- lenl Azt a lányt ő megöli. Belevág ököllel az arcába, hogy orrán-száján fröcsköljön a vére, felveszi a nehéz, megvasalt síbakancsát, és azzal fogja rugdalni a fejét. Öt majd bezárják, de apu ismét csak anyut fogja szeretni, és azért ő szívesen töltené egész életét még olyan szörnyű börtönben is, mint Monte Christo. A toronyóra a távolban mély kongassál egyet üt. Cseres Zoltán közép- iskolás fekszik az ágyában, és az apja arcát vetíti a falra. Az év végén megbukott. Megérdemelte. Nem tanult semmit. Nem tudott tanulni. Minek tanuljon? Ki örül az ő szorgalmának? A szegény, szomorú, mindig könnyes szemű édesanyja? Vagy az apja? Talán elmondja annak ... annak a másiknak, hogy neki milyen fia van? Akkor, amikor megbukott, behívták a szüleit az iskolába. Utána apu meg anyu sokszor beszélgettek vele. „Mi történt veled? Mi bajod van? Miért változtál meg? Hiszen megvan mindened!“ Persze, neki mindene megvan. Saját szobája van, fényképezőgépe, magnója, három sífelszerelése, zongorája, heti száz korona zsebpénze. Mit mondott volna nekik? Ordította volna a szemükbe, hogy semmije sincs, mert nincs apja, hogy nemsokára ő is tizennyolc éves lesz... annyi, mint most... az apja ... szeretője?! Ma délelőtt is nagyon szomorú volt. Olyan nagyon szomorú, hogy sírni szeretett volna. Aztán a 11 órás szünetben a folyosón megállította Szamai, és olyan hülyén, olyan nyálasan köpte felé a szavakat: — Tegnap láttam a fatterodat a tyúkjával! fó dög! Az arcába vágott Szamainak. Kegyetlenül, vadul. A hosszú fiúnak elrepült a szemüvege, és darabokra tört a folyosó kövezetén, és arcán vörös csíkok húzódtak. Szegény Szamai... nem kellett volna megütni nem tudta, hogy neki milyen fájdalmat okozott... senki sem tudja, hogy neki mennyire fáj... „Jaj, de rossz élni , suttogja Cseres Zoltán középiskolai tanuló, és a párnát a szájára szorítja, hogy elfojtsa hörgő, nehéz zokogását. PÉTERFI GYULA E z év júliusában kezdték meg Štúrovóban (Párkány) hazánk egyik legmodernebb kenyérgyárának építését. A volt štúrovói járás kenyérellátása körül felmerülő problémákról sok szó esett mind az illetékesek, mind a vásárlók körében. A kenyér sokszor gyengébb minőségben került e körzet fogyasztóinak asztalára, nem beszélve a péksüteményekről, melyeknél az előbb említetteken kívül még a választék is nagyon kicsi. Ezeket a fogyatékosságokat küszöböli ki majd a most épülő kenyérgyár. Erről tájékoztatott Kiss László, a Nové Zámky-i (Érsekújvár J járás péküzemei nwnzeti vállalatának igazgatója. A kenyérgyár építésének gondolata már 1966 óta foglalkoztatja az illetékeseket, hiszen a volt štúrovói járást mindössze csak három pékség látja el sütőipari termékekkel. Ezek: Štúrovo, Kamenin (Kéménd) és Gbelce (Köbölkút). Ezzel mapyarázza Kiss László, hogy sok esetben, de főleg hét végén és ünneptorlódásoknál kevés a kenyér az üzletekben. Szerinte az skHorduló minőségi hibák is a termelés mennyiségére irányuló megfeszített munka velejárói, mivel a gépek sokszor kénytelenek lerövidíteni a technológiai folyamathoz szükséges időt. A hiányt sok esetben a komárnói (komáromi). Nové Zámky-i, Šuranyi és nitrai pékségekből pótolják. A jelenlegi szűk kapacitás miatt történt az is, hogy a sütemények választékát szűkítették. Az üzletekbe való szállítás sem kielégítő. A legtávolabbi üzletbe déli 12 órakor jut el az áru, s ennek következtében a péksütemény gyakran csak 12—14 órás állás után jut el az elárusító helyekre. Mindezek a fogyatékosságok tették indokolttá egy modern kenyérgyár felépítését. A Pékségek Nitrai n. v. igazgatósága — a beruházó vállalat — már 1966-tól keresett kivitelező vállalatot a 60 millió korona ráfordítást igénylő gyár építésére. Ezután kötöttek szerződést a Budapesti Szövetkezeti Tervező. Kivitelező és Üzemszervezési Vállalattal. A kenyérgyárat 18 hónapos határidőre vállalták, amit két hónap próbaüzemeltetés követ, s ezután megindulhat a zavartalan termelés. Az építést a Nógrádmegyei Tanács Építkezési Vállalat végzi, a gépek beszerelését pedig a Budapesti ÉLGÉP Beruházási Vállalat. Rajtuk kívül még húsz kisebb vállalat kapcsolódik be a munkába. A párkányival párhuzamosan ugyanilyen kenyérgyár épül Levicén (Léván) is. Kiss László úgy véli, hogy a kenyérgyár üzemeltetésével az eddigi hibák teljes mértékben kiküszöbölődnek. A teljesen automatizált üzembe két jugoszláv kemencét építenek be 50, illetve 25 négyzet- méteres sütőterülettel. A kemencék egy órai teljesítménye 10 métermázsa kenyér és 6500 darab péksütemény. Kiss László a következőket mondta az épülő kenyérgyárról: — Az épület hatalmas vásárcsarnokhoz fog hasonlítani. Hossza 120,90, szélessége 36,74, belmagassága 6 méter, ami vasbeton, előfeszített beton- és acél- szerkezetű elemek felhasználásával kerül összeállításra. A cementet, sódert és a faanyagot a hazai ipar adja, a többi anyagot a kivitelező vállalat biztosítja. A munkát is magyarországi dolgozók végzik. A termelési részlegeken kívül az épületben helyet kapnak az elosztó- és raktárhelyiségek, irodák és itt helyeznek" el a nők részére 6. a férfiak részére pedig 4 szociális helyiséget. Az épületen kívül 7 garázst építenek. Az üzemnek túlnyomóan női alkalmazottai lesznek. Itt említem meg, hogy induláskor 40 nőt alkalmazunk. A kenyérgyárnak az indulás után 100 alkalmazottja lesz. Üzemeltetését a pékek folyamatos magyarországi bedolgoztatásával már előre biztosítjuk. Ugyanígy az üzem leendő karbantartói már a szerelési munkáknál is jelen lesznek, hogy a gépek szerkezetét folyamatosan megismerjék. Az üzem teljesen automatizált lesz, ami azt jelenti, hogy a vaj, cukor s egyéb kis mennyiségű nyersanyag adagolásán kívül mindent a gépek végeznek. A tésztához kézzel hozzá sem kell nyúlni, csak a kész árut kell elszedni a kemencéktől. Az indulás után a napi termelés 15 mázsa sütemény és 130 mázsa kenyér lesz. Ezt a mennyiséget természetesen a fogyasztásnak megfelelően fokozni is tudjuk. Az üzemet a sütéshez szükséges liszttel a helyi és a šuranyi malom látja el. Az üzem laboratóriumában a liszt minőségét állandóan ellenőrizzük majd s így az esetleges változásoknál a mesterek azonnal módosítani tudnak a termelési folyamaton. A jó minőség állandó megtartása mellett a péksütemények választékát is kiszélesítik, s újra lesz Štúrovóban és környékén zsemle. A minőség javítása és a mennyiség emelése mellett a szállításban is javulás következik be. Legkésőbb délelőtt 10 órára az utolsó elárusító hely is megkapja a friss kenyeret és a ropogós, illatos péksüteményt. Az üzembe klimatizációs berendezést szerelnek be, ami lényegében kísérleti jellegű, mert kenyérgyári viszonylatban az első lesz Közép-Európában. Ez a berendezés nemcsak a dolgozók jobb munkakörülményét biztosítja — köztudott, hogy a pékségekben a hőmérséklet magas —, hanem a minőség javítását is elősegíti, hiszen a tészták állandóan a legmegfelelőbb hőmérsékleten érhetnek. Bár az üzem teljesen automatizált lesz, mégis elsősorban szakképzett pékekre lesz szükség. A pékeknek nem lesz kovászos a kezük, a fizetésük mégis meg fogja haladni mostani keresetüket. A három jelenlegi pékségből kettőt felszámolnak, egyet pedig átállítanak kétszersült, illetve morzsa készítésére. A štúrovói és levicei kenyérgyár építése jelentős része sütőiparunk fejlődésének, és szép bizonyítéka a szomszédos Magyarországgal való kölcsönös jó kapcsolatoknak. KREMMER LÄSZLÖ 1972. IX. 24. : • \ ’. **$• '• * i I 5 '< x* ť >? ? 1 > víf'v-X- ;« \ ’ S £ í * . jj 5 í. >/.#>;< F i 'é. •; ? ; f.-; I: T i \ f | i 5 í ' I V. V 1 - A _M- W I rí jK . ßV I a
