Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-03 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

Az alábbi írásban a válságos 1938-as esztendő eseményeire emlékezve a csehszlovákiai magyar dolgozók bátor; antifasiszta helytállását elevenítjük fel.

E

zerkilencszázharmincnyolcban, a részleges májusi mozgósítás Csehszlovákiában fegyelmezetten ment végbe. A hatás bent az országban és külföldön is megmutatkozott. A községi választások során Prágában több mint 40 000 szavazatot nyert a kommunista párt, és Franciaországban a párizsi kom- mün évfordulóján a munkások Csehszlovákia megsegítése mellett tüntettek. A CSKP abban az esztendőben országszerte hatalmas békemanifesztációkat rendezett.

Steiner Gábor felkészülten, alapos körültekintéssel látott akkor hozzá a tornóci békemanifesztáció megszervezéséhez. Bár az ünnepséget az aratás utáni napokra, augusztus közepére tervezték, Steiner már május végén, közvetlenül a részleges mozgósítás után megkezdte a szervezést. Amikor július végén Tor- nóc vidékén az állatok közt elterjedt a száj- és körömfájás és az egészségügyi zárlat miatt szeptember elejére kellett halasztani az ünnepséget, a Horthy-Ma- gyarország rádiója Tornócra kígyót-békát kiáltott csak azért, hogy a magyar tömegeket távol tartsa a készülő nagy békeünneptől. Ez azonban nem használt, a hetek, hónapok óta folyó munkának megvolt az eredménye. A kommunista párt részéről felállított ellenőrző bizottság kitűnően működött.

A bizottság tagjai Steiner, Major, Moskovics, Ďuriš, Lőrincz és Betlen Oszkár voltak. A bizottságot Steiner Gábor Irányította. Az ő kezébe futottak össze a szervezésnek és a kulturális program kidolgozásának szálai. Bratislavában és környékén már nagyban folytak a tárgyalások a magyar és a szlovák kulturális szervezetek között, hogy méltó keretet kapjon a nagy békeünnep. . .

Nem volt véletlen, hogy Steiner Cábor éppen Tor- nócot választotta az ünnep színhelyéül. A falu párt- szervezetének akkoriban nem kevesebb, mint 138 tagja volt. Ide tartoztak több major földmunkásai, akik közt igen szép számban voltak szlovák kom- menciós cselédek is. A pártszervezetben a szlovákok és magyarok között kifogástalan egyetértés uralkodott. Az egyetértést számos aratósztrájknál tanúsított összefogás érlelte meg. Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a község kommunista bírája, Poszpis József, Steiner jó barátja és kiváló harcostársa volt. Érthető, hogy Steiner, aki a Csallóköz, a Mátyusföld és a Vág mente falvainak életét úgy ismerte, mint a tenyerét, éppen ezt a falut választotta a béke ünnepének, a népeket, nemzeteket összefogó ünnep színhelyéül.

Steiner Gábor javasolta Poszpisnak, hogy. legalább harminctagú kulturális bizottságot alakítson a faluban az ünnep előkészítésére, a konkrét feladatok elvégzésére. Ily módon sikerült az egész falut mozgósítani. Társadalmi munkában kaszálták le a Vág- parli rétet, ahol szabadtéri előadást akartak tartani, és ugyancsak a falu népe állította fel a villanyoszlopokat a Vág felé vezető úton, és építette fel a hatalmas szabadtéri színpadot, amelyet azután Háber Zoltán rendezői utasításai szerint reflektorokkal is elláttak. Persze, az óriási színpadhoz szükséges öt vagon faanyag megszerzése elég nehéz volt, de hát Poszpis azért volt kommunista bíró, hogy ezt a feladatot is közmegelégedésre oldja meg.

Háber Zoltán, az egykori lévai szabólegény, aki öl- tögetés közben álmodta meg Arany Toldijának a színre vitelét, ezekben a hetekben félretette szerszámait, a tűt, cérnát, ollót meg a gyűszűt, és nekilátott, hogy az évek óta dédelgetett álmát Tornócon valóra váltsa. Bejárta a délvidéket. Mindenütt akadt dolga, szervezett, ellenőrzött, tanácsot adott, mert hiszen a Toldi színre vitele hatalmas kórust igényelt. A sok jelentkező közül a legjobbakat kellett kiválogatnia, betanítania. Mindez kitartó munkát követelt, de a vé- konydongájú Háber bírta az Iramot, öt falu és város ifjúságából sikerült létrehoznia a százharminc tagú kórust, a diószegi PTE kiváló színjátszó csoportja pedig elvállalta a színművé átdolgozott Toldi elő adását. így valósult meg a szabólegény álma, amelyef nemcsak fiatalos lelkesedése, hanem a falu népének cselédeknek és napszámosoknak étele és itala táplált mert a pártnak nagyon kevés pénz állt rendelkezésére az ünnepi rendezvényre.

Végre elérkezett a nagy ünnep napja. 1938. szép tember negyedikén ragyogó hajnalra ébredt a falu Felhőtlen, tiszta kék égbolt fogadta a délvidék külön böző falvaiból és városaiból érkező együtteseket éi vendégeket. Ezen a hajnalon valóságos népvándorlás indult meg Tornóc felé. Különvonatok érkeztek Bra- tislavából, Levicéből és Komárnóból, egy különhajó pedig a gútaiakat és szimőieket hozta. Feldíszített szekerek, kocsik, autóbuszok tömege szállította a népet Tornóc felé. Ezt a népvándorlást a vörös krepp- papírral bevont kerékpárok százai tarkították. Az

utasítás értelmében mindenki az állomás felé tartott, ahol lovasbandérium és fúvószenekar fogadta az érkezőket.

A zsúfolt különvonat Bratislavából reggel kilenc tájban érkezett meg. Ekkor a nagy torlódásban Poszpis a sporttelepre irányította a hatalmas vendégsereget, innen pedig fegyelmezett sorokban megindult a végeláthatatlan menet a község Vendég tere felé. Soha még Tornóc népe ilyen felvonulást nem látott. A lovasbandériúm elől, utána hatos sorokban a vörös kerékpárosok százai következtek, majd a fúvószenekar, végül a zászlókat lobogtató, hatalmas transzparenseket vivő vendégsereg jött, és a népviseleti csoportoktól tarkálló menet végeláthatatlan sorokban hullámzott, áradt, hömpölygött a tér felé. A menetben magyar, szlovák és német dalok hangzottak fel. A falu népe az út két oldalán sorakozott, és lelkes tapssal, vidám kiáltásokkal üdvözölte a dalolva felvonuló vendégeket. A bratislavai munkások között, akik bambuszrudakon vitték a nemzeti- és vörös színű lobogókat, feltűntek a Műhely kékinges tagjai, őket német ifjak követték, majd pattogó kórusban a trnavai fiatalok felkiáltásai hallatszottak. .

Gyári munkások, tisztviselők, újra magyar népvise- letes csoportok jönnek, magyar forradalmi dalok hangzanak fel. Dalol, zeng már az egész tér. A magyar, szlovák és német dalok összecsengve beleolvadnak a napfényes békeünnep ragyogó derűjébe. A téren felállított emelvényen egyszerre megjelennek az ünnepi szónokok. Amikor a hatalmas néptömeg a tribünön meglátja régi ismerőseit, Major Istvánt és Steiner Gábort, viharos éljenzésben tör ki.

Zsúfolt a tér, zsúfoltak már a környező utcák is, a tömeg azonban állandó mozgásban van, mert egyre újabb és újabb vendégek érkeznek, a tömeg egyre nő, sokasodik. Tíz óra tájban Poszpis bíró a mikrofon elé lép, meg akarja nyitni az ünnepet. A várakozó tömeg egyszerre elcsendesül, hallani akarja a szónok szavát, Poszpis körülnéz, nagy lélegzetet vesz, fátyolos tekintetét körülhordozza, s arra gondol: összejöttünk, tízezren lehetünk, de lehet, hogy még többen; jó így együtt lenni... Ezt szeretné elmondani, egyszerűen, úgy, ahogy a szavak a szívéből az ajkára tolulnak. De nem bír megszólalni. Amott a Vág felől

Lőrincz Gyula: „SOHA TÖBBÉ HÄBORÜT!“ 1946

újabb menet érkezik sok zászlóval. És Poszpis már tudja, a gútaiak és a szímőiek jöttek meg a hajóval. Poszpis erre néhány percce1 elhalasztja a beszédét, arra gondol, hadd legyenek azok is jelen az ünnep megnyitásán.

Érdemes, volt várnia, az újonnan érkezettek két gyönyörűen elkészített aranvszínű aratókoszorút hoztak a békeünnep tiszteletére. Egy ifjú pár utat tört magának a tömegben, majd fürgén az emelvényre lépett, és az ünnepi csendben tízezer ember szeme láttára átadta Major Istvánnak és Steiner Gábornak az ajándékot. Az aratókoszo. úk vörös szalagján a következő szavak aranylottak „Guta munkásnépe a munkásnép fiának“. A szalag szélén a két tántoríthatatlan harcos neve ragyogott.

E meghitt jelenet után PosEpis végre megnyitotta a békeünnepet, utána Clementis beszélt az egybegyűltekhez. Az egység, az összefogás mellett szállt síkra a demokrácia, a haza védelmében, a közös ellenség, a fasizmus ellen. Clementisnek nem kellett nagyon erőlködnie, hogy bizonyítsa az összefogás erejét és jelentőségét, hisz ott állt a közelében Major István, a kosúti vádlott, akiről a tízezres tömeg tudta, hogy Clementis védte egy ellenséges hatalom rágalmai ellen. Beszédére viharos taps volt a válasz, majd Major István következett. A beállt csendben Major méltatta az ünnep jelentőségét. Világos érveléssel megmagyarázta, hogy a csehszlovákiai magyarság léte, jövője attól függ, megérti-e az idő parancsát, amely a köztársaság többi népével való összefogást sürgeti. Hangsúlyozta, hogy a köztársaság leigázása nemcsak a cseh és szlovák nép leigázását jelentené, hanem Szlovákia magyar népét is a legdurvább gazdasági és nemzeti elnyomásba taszítaná. Végül rámutatott, hogy Magyarország függetlenségét, önállóságát ugyanaz az ellenség akarja eltiporni, amely a Csehszlovák Köztársaságot fenyegeti.

Ezután Mikulíček szenátor szólalt fel csehül, a cseh nép üdvözletét tolmácsolva, Kreibich az antifasiszta németek nevében németül mondott beszédet, végül a művészek és az írók képviseletében Ján Poni- čan és Lőrincz Gyula beszólt a tömeghez. Poničan szlovák felszólalásában a hallgatóság figyelmét felhívta arra, hogy'a költészet, az irodalom fejlődésének békére van szüksége. Ezt pedig csak a népek, nemzetek megbonthatatlan összefogásával teremthetjük meg. Lőrincz felszólalását egy gyermekkorából ismert dal idézésével kezdte. A dal a magyarokról szólt, és így hangzott:

...mert itt a népek nem tudják, mit ér, hogy olyan jó, mint egy falat kenyér, hogy nem szokott senkit sem bántani, s lassú dallal szeretne szántani...

A téren oly áhitatos csend uralkodott — amikor a dal szövege elhangzott —, akárcsak a templomban.

E csendben olvasta fel Lőrincz a tornóci határozatot is, amelyet az egybegyűlt hatalmas néptömeg egyhangúlag, lelkes éljenzéssel elfogadott. A tömören megszövegezett határozat legszebb sorai a következők:

„ ... védve a köztársaságot, nem valami idegen érdekekért hozunk áldozatot, hanem védjük ezzel a békét a háborús gyújtogatok ellen, védjük otthonunkat, kultúránkat és nyelvünket, védjük eddig kivívott demokratikus jogainkat, védjük Magyarország önállóságát, függetlenségét, az egész magyarság jövőjét“.

A határozat elfogadása után a hatalmas tömeg spontánul rázendített az Internacionáléra, és noha különböző nyelveken énekeltek, a cseh, szlovák és német szavak szívhez szóló dalia-óban egybeolvadtak a magyarral: a dalt zengő tömeg a békét, a népek összefogását hirdette. Utána lassan megmozdult a nép, és hatalmas áradatban elindult a töltés, a Vág partja felé, ahol a délutáni órákban megtartották a kulturális programot. Megkapó képet nyújtott a napfényben vonuló színes menet. Noha most már rendezetlen sorokban hullámzott a tömeg, mégis összhang uralkodott véget nem érő áradatában.

A Vág partján a szabadtéri színpad szomszédságában a terebélyes fák árnyékában sátrak, bódék sorakoztak, széles tepsikben sült a hús, a hurka. A cigánypecsenyétől a halászléig és halpaprikásig mindent lehetett itt kapni. Az ünnepi manifesztáció után mindenki hozzálátott az evéshez. A szabadtéri nézőtéren helyet foglalt a nép, és jó étvággyal fogyasztotta az ebédjét.

A kulturális programot a szlovák és magyar ifjúság részéről Jožo Opavský és Keleti Ferenc nyitotta meg. Opavský felszólalását magyarul, a következő szavakkal fejezte be: „Éljen a szlovák és a magyar ifjúság egysége!“

Szavalatok, dalok, kórusszámok és sportmutatványok következtek. A komárnói munkásdalárda kitűnően előadott magyar népdalait a trnavai Ifjúság kozáktánca követte. A leviceiek kínai mozgókórusát a bratislavai német ifjúság tiroli tánca váltotta fel. Ezután a komárnói Alkotás együttese hatásosan elszavalta Illyés Gyula verses feldolgozásában Dózsa ceglédi beszédét. Igen szép volt, és nagy sikert aratott a tornóci magyar ruhás fiatalok aratójelenete.

Amikor bealkonyodott, következett az ünnep fénypontja, a Toldi szabadtéri előadása. Noha az emberek már kissé elfáradtak az egész nap eseményeitől, abban a pillanatban, amikor a reflektorok kigyúltak, s megvilágították a szabadtéri színpadot és gyönyörű természetes hátterét, a nézők között egyszerre élénkség támadt. Mindenki látni és hallani akarta az előadást, minden szem csodaváró tekintettel a fény- özönben fürdő óriási színpad felé fordult. Noha sok ezer nézőnek épültek az ülőhelyek, nem bizonyultak elégnek, rengeteg vendégnek állva kellett végignéznie az ünnepi színjátékot.

Háber Zoltán, a sovány szabólegény ott állt félrevonulva a színpad közelében, és izgatottan, szorongó szívvel nézte, mint bontakozik ki, mint elevenedik meg színes, gyönyörű álma. Szíve hálával telt meg a diószegi együttes iránt, úgy érezte, senki szebben nem játszhatná el a Toldit, mint a lelkes munkás-paraszt ifjúság kollektívája. Poszpis csillogó szemmel, elragadtatással nézte a hatalmas kórus felvonulását. Ott voltak köztük a tornóci fiatalok is, szólamukat túláradó szívvel hallgatta. így hallgatták a többiek is, magyarok és szlovákok, mind, mind, akik éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy ezrek tüntessenek a béke mellett. A kórus áradó hangjával, szavával telt meg a festői táj, több mint tízezren hallották a kórus tolmácsolásában Arany magasztos szavait:

Változik a világ: gyengül, ami erős,

Es erős lesz, ami gyenge volt ezelőtt.