Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-17 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

Az utóbbi időben több szaklap is foglalkozik a gépkocsive­zetők közúti viselkedésének, magatartásának kérdésével. Álta­lában az a vélemény, hogy elméleti tréninggel úgy elő lehet készíteni reflexeinket, hogy veszélyhelyzetben automatikusan helyesen cselekszünk. A nyugatnémet autóklub lapja a kérdés­sel kapcsolatban többek között ezeket írta: Idézet a közleke­dési szabályzat 12. paragrafusából: A járművezetőnek csak akkor szabad előznie — ha a biz tonságos előzéshez szükséges kilátása ^iyfosítva van ... agy László I vétele) Egy általános gépkocsivezető a veszélyhelyzetekben mindig arra törekszik, hogy az úton maradjon, és ösztönösen a fék­re lép. Megfontolás nélkül, au­tomatikusan. És ezt teszi akkor is, ha ez teljesen hibás. Ennek nem kell így lenni. Gondolatban, elméletileg edződ­ni lehet a veszélyhelyzetre, és úgy felkészülni, hogy ha a hely­zet komolyra fordul, helyesen cselekdjünk. Meg kell tanul­nunk, hogy bizonyos reflexein­ket ellenőrzés alatt tartsuk. Ez a tréning abból áll, hogy útközben meghatározott ve­szélyhelyzeteket újból és újból gondolatban végigjátszunk, azo­kat magunk elé képzeljük, és képzeletben a legjobb megol­dást alkalmazzuk. Ezt mindad­dig gyakorolni kell, amíg a he­lyes reflexek mint egy kompú- terbe betáplálódnak és tudat alatt mindenkor rendelkezésre állnak. Néhány szabály ehhez hozzá­segíthet: VEZETÉS KÖZBEN KONCENTRÁLTUNK! A helyes reakciók előfelté­tele, hogy a gépkocsi vezetője minden pillanatban teljes figye­lemmel és koncentráltsággal vezessen. Hogy még az „unal­mas“ útszakaszon is akcióképes legyen. Ahhoz, hogy váratlan balese­ti helyzeteket le tudjunk küz­deni, mindkét kezünket állan­dóan a kormányon kell tarta­nunk. Állandóan! Vezetés köz­ben koncentrálni és váratlan baleseti helyzetekre felkészülni egyben azt is jelenti, hogy sem enni, sem intenzív beszélgetést folytatni a kormánykerék mel­lett nem szabad! Az elmélyült beszélgetés nagyon eltereli a figyelmet. A vezetést meg lehel tanulni ISMERJÜK FEL A VESZÉLYT! Annak, hogy egy balesetet el­kerüljünk, vagy legalábbis ép­ségben megússzunk, előfeltéte­le, hogy idejekorán felismerjük a veszélyt. Ha egy forgalmi dugóba be­ékelődve állunk, vagy lassan haladunk, figyeljük meg a kör­nyezetünket. Milyen vezetők vesznek körül, elől, hátul, ol­dalt? Idegesek, szétszórt figyel- műek, olyanok, akik minden rést kihasználnak, hogy elő­nyösebb helyzetbe kerüljenek, vagy térközt se tartanak? Tart­sunk akkor mi nagyobb köve­tési távolságot; és mindenkép­pen engedjünk akkor is, ha az előny a miénk lenne. NEM FELTÉTLENÜL A FÉKEZÉS A HELYES Gondoljunk bele, mit is ten­nénk, ha 100 km-es sebesség­gel egyszerre csak kidurranna a gumink. Esetleg utasunkat is megkérhetjük, hogy várat­lanul tapsoljon egyet. És abban a pillanatban arra kell gondol­ni, hogy: Nem fékezni! NEM FÉKEZNI! Kormánykereket erő­sen tartani! KORMÁNYKERE­KET ERŐSEN TARTANI! A ko­csit nyugodtan hagyjuk kigu­rulni! Ezt kell mindaddig gyakorol­ni, amíg már biztosan tudjuk: ha egyszer valóban durran, nem fékezek, hanem erősen tartom a kormánykereket. KORMÁNYZÁSSAL A VESZÉLYBŐL! Az abroncsok szerencsére ritkán durrannak szét. De ve­gyünk egy gyakoribb esetet: megcsúszás a jeges úton. Mindannyian tudjuk, hogy a hóban és jégen fékezéskor a kocsi megcsúszik, és ezért a legtöbb vezető csak finoman fékez. Ennek ellenére minden télen tapasztaljuk, hogy szám­talan gépkocsi összecsúszik le­blokkolt kerekekkel. Miért? Mert az ösztön, hogy „veszély­nél fékezni, nagy veszélynél még jobban fékezni“ olyan erős, hogy a gépkocsivezető annak láttára, hogy az előtte haladó gépkocsi egyre közelebb került hozzá — nem tudja a lábát le­venni a gázpedálról. Ezekben az esetekben is se­gít, ha lelkileg felkészülünk. Képzeljük el, hogy egy csúszós úton ötven méterre előttünk váratlan akadály bukkan elő. Ebben a pillanatban mondjuk azt: Ha most a kocsim a féke­zésnél megcsúszik — azonnal elveszem a lábam a fékről. Nem fékezni, hanem kormá­nyozni! NEM FÉKEZNI, HANEM KORMÁNYOZNI! CSAK FRONTÁLISAN NE ÜTKÖZZÜNK! Tulajdonképpen a kormány­kerékben sokkal több a lehető­ség arra, hogy veszélyhelyzet­ből kivigyen bennünket, mint a fékben. Balesetek százait ismerjük, melyek minden fékezés ellené­re elkerülhetetlenül bekövet­keztek, vagy amelyek éppen a fékezés miatt következtek be, — de pusztán kormányzással elkerülhetők lettek volna. A legfontosabb szabály: so­hase frontális ütközést! Ha árokba hajtunk vagy fel­borulunk, nem jár olyan súlyos következményekkel, mintha szemtől szembe összeütközünk egy gépkocsival, vagy ha vil­lanypóznának hajtunk. Mégis, valahogy éppen ezek a tárgyak gyakorolnak egyes vezetőkre mágneses vonzóerőt. Meredten nézik a bekövetkező szerencsétlenséget, lábuk gör­csösen nyomja a fékpedált anélkül, hogy a legcsekélyebb kísérletet tennék a baleset kormányzással való elkerülé­sére. A LEGTÖBB ESETBŐL VAN „VÉSZKIJÁRAT“! Az első leckétől kezdve azt tanultuk, hogy mindig a jobb oldalon hajtsunk, és szükség esetén, amennyire csak lehet jobbra“, de biztos, hogy soha­sem balra. Vannak azonban veszélyhelyzetek, amelyekből sértetlenül csak akkor kerü­lünk ki, hogy erőt veszünk ref­lexeinken, és tudatosan balra hajtunk. Kényszeresük magunkat min­den lehetséges forgalmi szituá­cióban annak átgondolására: ha most veszélybe kerülnék — vajon hol lenne a „vészkijá­ratom“? SZÜKSÉG ESETÉN — LE AZ ÜTRÖL! Lejtős úton történt. Nyílegye­nes szakaszon egyszerre csak feltűnt egy teherautó, melynek pótkocsija a vontató gépkocsit szinte megelőzve az út teljes szélességét betöltve keresztbe­csúszott. A szembe jövő gépko­csi vezetőjének a legközelebb álló megoldás lett volna: fé­kezni. De felötlött benne: „Kor­mányozni jobb, mint fékezni!44 És fékezés helyett — ami úgy­sem használt volna semmit — . gázt adott, és jobbra letérve az útról, a szántóföldön kötött ki. Ehhez hasonló eset minden nap történhet. Fel vagyunk rá készülve? Betápláltuk a helyes programot? Országúton haladva képzel­jük el, hogy egy mellékútról váratlanul traktor vág elénk. Erősen gondoljunk arra: „Fron­tálisan nem szabad ütköznöm! Kormányozni!“ Mindegy most, hogy elméletben merre kormá­nyozunk — bele az árokba vagy a szántóföldre (csak fá­nak ne!). Mindegyik megoldás jobb, mint az acél kolosszussal való találkozás. Feltétlenül meg kell szaba­dulnunk a belénk rögződött képzeletünktől, hogy minden helyzetben feltétlenül az úton kell maradnunk. Keresnünk kell kiutat a veszélyből az út mellett Is. És treníroznunk kell magunkat gondolatban mindad­dig, míg tudatossá nem válik ez a megoldás is. Egyébként a kormányzási ma­nőverek a valóságban lényege­sen könnyebbek, ha felcsatol­juk a biztonsági övét. A sérü­lés veszélye is sokkal kisebb. Vezessünk mindig úgy, mint­ha a következő pillanatban va­lami történne. Ez esetben an­nak a valószínűsége a legna­gyobb, hogy — nem történik semmi. 1972 IX. 17 17 KÖSZÖNET VLADIMÍR SAMEC TÁBORI LAKOS LEVELE Szerkesztőségünk a napokban kapta az alábbi le- velet — cseh nyelven. Ügy véljük, nem kell hozzá kommentár — valamennyi olvasónk megérti. Gyakran töltjük szabadságunkat felerSgem szüleinél — Bu­dapesten. Ebben nincs semmi különös, de az idei utunk örök­ké emlékezetes marad számunkra. Az történt ugyanis, hogy az öreg Tatra 57-es felmondta a szolgálatot, s csak nagy nehezen kocogtunk be vele Komárnó- ba. A kocsit a helybeli autójavítóban kellett hagynunk. Felesé­gem testvére jött értünk l határra — s így jutottunk el Buda­pestre. Bár nagyon kellemesen éreztük magunkat — állan­dóan a visszaútra gondoltunk ... Fiam két nappal hazatérésünk előtt Komárnóba utazott, hogy segítsen a kocsi javításában. Teljesen rendbehozni azonban nem sikerült. Három hengerrel indultunk el haza, Tábor felé . . . Természetesen kíméltük a kocsit, s már Komárno után meg­kértük a DS 09-27 rendszámú kocsi vezetőjét, hogy lenne szíves vontatni bennünket. Nagyon készségesen segített Hroboňovoig lAlistál). Innen nem tudtunk tovább menni, rmrt közben kide­rült, hogy kimerült az akkumulátor. Többen is a segítségünkre siettek, végül Jiky Mihály lakásán kötöttünk ki, akinek a veje autószerelő. S higyjék el, leírhatatlan az a vendégszeretet, amelyben részesültünk. Hallottam már néhányszor, hogy Szlo­vákiában nem szeretik a cseheket. Ki kell jelentenem, hogy ez nem igaz! Sőt az ellenkezőjét állíthatom. 21 órát töltöttünk ven­déglátóinknál, fürdőszobás szállással és terített asztallal fogad­tak bennünket. Ez történt. Jiky Mihály családját sohasem ismertük, sohasem találkoztunk. Ennek ellenére mint rokont befogadtak. (Szívük van ezeknek az embereknek, s ezek a szívek a helyén vannak.) A vő még este gondoskodott az akkumulátor feltöltéséről, a haj­nalban kelt, hogy megjavítsa a kocsit. Kiváló munkát végzett — szerencsésen hazaértünk — Táborba. Felejthetetlen az ott töltött éjszaka! Azóta barátok vagyunk, levelezünk s várjuk azt a kellemes, megható pillanatot, amikor eleget tesznek meghívásunknak és kibővülhet családunk, itt a huszitái Táborban. Négykerekű, motoros jármű, úgynevezett kis­autó a VELOREX 104, melyet hazánkban első­sorban a rokkantak számára gyártanak. A ve­zető egyéni szükséglete szerint átépíthető kézi Irányításra, és a pedálok is áthelyezhetők. Rok­kantak számára a VD Velorex árusítja ezeket a járműveket. Címe: Praha 6, Belehradská 42, telefon 35-71-04. A Velorex 104 megvásárlásához a rokkantak kölcsönt is kaphatnak. Az Állami Takarékpénztárak számára kiadott rendelkezé­sek értelmében 10 000 koronáig terjedő, 3,5 százalékos, öt év alatt visszafizetendő kölcsönt, ha a vásárló tagja a Rokkantak Szövetségének (FCSI). Erre vnotkozólag részletes ismretetéssel szolgál az Állami Takarékpántzárak számára kiadott rendelkezések gyűjteményének 13. sza­kasza. 7740. számú pontja. A Velorex kocsik javítóműhelyének új címe: Praha 6, Veleslavínská 3. Szemben a Vétrník étteremmel, az autómosó mellett. Megközelíthető az 1-es, 20-as trolej- busszal. haj. A gépjárművek műszaki ellenőrzése szorosan összefUgg a biztonságos közúti közlekedéssel. MoToRoSoK Velorex 104

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents