Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-17 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
sofőr teljes gázt adott, az autó éles, ijesztő zúgással nekivágott a meredek hegyoldalnak. ’ Minthogy hátul ült, a sofőr nyakszirtjét nézegette. A khakiszínű ing gallérjának széle kissé rojtos volt, ámde sajátja volt ez az ing, a maga pénzén vette. Érdekes lenne tudni, mennyit keres a sofőr. Kilencven dollár körül havonta. Na, esetleg százat... Rápillantott saját fehér, keményített ingének kézelőjére, gondosan vasalt fehér nadrágjára, fényesre tisztogatott félcipőjére. Mindez csak kirakat volt, homlokzat, s elfeledte a keserű szégyenkezést meg a szenvedést, amelyet apjának megalázó jóindulata, sértő bocsánata rótt rá. Minden, amit felvett, minden, amije van: az apjáé. Még a puszta léte is az apjától függ. Ajkát beharapva nézett ki az ablakon. Az utat szegélyező fák mögött épületek fehérlettek, de ő csak a tetejüket látta. Aztán kibukkant néhány cégtábla: „A RÄDIÚ MÜSOROSZTÄLYA“ — „SZAKSZERVEZETI TANÁCSADÓ HIVATAL“ — „HELYI TELEPÍTÉSI IGAZGATÓSÁG“. A rádió mfisorosztályán volt egy barátja, de már réges-rég nem látták már egymást, lehet vagy három éve. Talán még jobb is, hogy elkerüli a barátait: nem engedheti meg magának, hogy egy csésze kávéval megkínálja őket, időnként színházba, hangversenyre menjen velük, hogy apró ajándékokat vegyen nekik, születésnapjukra, karácsonyra, ahogyan ez barátok között szokásos. Az autó olyan hangosan berregett, mintha fel akarna robbanni a motor. Visszafojtotta a lélegezetét. Most már Patrick Ng Ka Onn: függés érzése, annak az elérhetetlensége, hogy a maga lábára álljon, kegyetlenül gyötörte. Lelkét kínzó kételyek marták: hátha igazi „én“-jét adta el, amikor lemondott a festésről? Kétségbeesésében « minap levelet írt a kormányhivatalok személyzeti osztályának, hogy alkalmazzák hivatalnoknak. Hivatalnoknak! Szája szöglete keserűen megrándult. Kinyitotta művészi díszítésű irattartóját, mely mellette feküdt, az ülésen, és még egyszer átvizsgálta az iratait. Bizonyítvány a Szent János-kolostor iskolájának elvégzéséről (magatartás: példás; érdeklődést mutat a vitatkozás, hangversenyek, képzőművészeti kiállítások iránt; sport: kihúzva), anyakönyvi kivonat (decemberben tölti be huszonharmadik életévét, életének egyharnxada odavan már), értesítés arról, hogy ma lesz a beszélgetés az alkalmazási bizottsággal. Felemelte a tekintetét — éppen idejében, hogy észrevegye a mellette elfutó „Kormányhivatalok Személyzeti Osztálya“ feliratot és az alája húzott piros nyilat. Az első ülés támláján áthajolva, megveregette a sofőr vállát. A kocsi lassan gurult a szűk, kanyargó úttesten, amelynek mindkét oldalán faházacskák álltak betoncülöpökön. Furcsa kombináció. Mondhatnék: olyan furcsa, mint ő. Remetéskedése idején beiratkozott a Kuala Lumpur-i könyvklubba, s elolvasta a mai szerzők majd minden művét, amelyet ott megkaphatott. Eliot. Graham Greene, William Sansom, Anouilh, Mauriac, Duhamel... Mélyet sóhajtott. Igen, most már ennek is vége. A könyvektől búcsút kell vennie, elérhetetlen fényűzés az neki. Lehetetlen, hogy hótán kinyitottak valamilyen nagy könyvet, és figyelmesen kezdték tanulmányozni az első rovatban levő feljegyzéseket. — Ön tehát azért jött ide ... — szólalt meg kérdő hangon az idős úr. — Hogy hivatalnokként alkalmazzanak. — Neve? Megmondta a nevét. — Ahá, kilences szám. Tudom már. — Az idősebb segített a kövérnek kikeresni a megfelelő rubrikát a nagy könyvben. — Itt vannak az iratai? Kinyitotta az irattartóját, átadta az iratait és a beszélgetésre szóló meghívást. Az idős úr, fel sem nézve az iratokból, megkérdezte: — Hány éves? — Decemberben leszek huszonhárom. — Hol született? — Kuala Lumpurban. — A tanulmányai? — A Szent János-kolostor iskolájában. — Ö, szóval szerzeteseknél — moso- lyodott el az idős úr. — Bizonyítványt kapott? — Igen. ötvenegyben fejeztem be az iskolát. — ötvenegyben? — Igen. Miért nem néz az iratokba, ott fekszenek az orra előtt! — Van valamilyen igazolása az iskolai bizonyítványon kívül más tanintézetek elvégzéséről? Tanulmányi fokozatok? Diplomák? — Nincsenek. — Csudát jönne ide, — Huszonhárom — micsoda? — kérdezett bele az idős úr — Hogy van malájul, hogy „év“? Év ... hogy is van ... Görcsösen nekiszorította a nyelvét a fogsorának. Hogy van az „év“ malájul? — Azt... azt... nem tudom. — Ugyan, ugyan már! Biztosan tudja! No, hogy van a „nap“? „Hét?" „Hónap?“ Akkor most mondja, mit jelent az „év“! — Tachum! — kiáltott. A kövér újra elmosolyodott. — Jól van. Ismételje az egész mondatot elölről. Elismételte. — No jó. Hány fivére, hány nővére van? — vette át újból a szót az idős úr. Fivér, nővér... Jó ég, hát ez meg hogy van ... Lassan válaszolt, keservesen keresgélve a szavakat: — Nekem ... három nővérem... van meg ... két fivérem. A bizottság tagjai összedugták a fejüket, gyorsan néhány szót váltottak malájul, suttogásig tompítva a hangjukat. Aztán az idős ember beírt valamit a könyvbe, s újra hozzáfordult: — Szóval, rajzol. A gyorsírást nem ismeri, gépelni nem tud, ami pedig a maláj nyelvet illeti, csak a bazárzsargont érti Hát. sporttal foglalkozik? — Sajnos, nem. Semmiféle sportot nem űzök. — Badmintont sem? — Badmintont sem. — És mit csinál, amikor belefárad a a festésbe, vagy megunja? — Hát, néha olvasok. 1972. IX. 17. biztosan csökkenti a gázt De a kocsi csak kapaszkodott felfelé tovább, a motor egyre fülsiketítőbben berregett. No, most van a tetőfokán... Most... Nem, most... Aztán vége lesz ... Le kellett mondania az egzisztencialista művész gondtalan életének ábrándjáról. Nem harcolhat egy szál ember az egész világ ellen. Hogy hitt, hogy tele volt reménnyel négy éve, mikor nekivágott a sorsának! Művész lesz, idegborzoló képeket fog festeni, azokról beszél majd az egész világ. Ám egy év sem telt el, alig harmadára zsugorodott a bankszámlája. Ennek igazán észre kellett volna térítenie. De nem. „Eladom néhány vásznamat, és behozom rajta, amit elköltöttem“ — gondolta. Egy apróság azonban áthúzta a számítását: senkit nem érdekeltek a képei, s ha valaki meg is nézte őket, azt sem tudta megállapítani, hogy tulajdonképpen mit akar kifejezni velük a művész. Remeteként élt, elvesztette minden barátját. Nem is volt ez élet, hanem értelmetlen kínlódás. Koplalt. A képei színtelenre sikerültek, részben, mert olcsó festékekkel kellett dolgoznia, de főleg azért, mert beteg volt. Ez a művészi élet végül is kimerítette. Amikor a folyószámláján egy dollár kilencvenhárom cent maradt, visszament a családjához. Az apja eléggé megbocsátó lélekkel fogadtß — ahhoz mérten, hogy amikor a művészet birodalmának meghódítására indult, az apai tilalom ellenére hagyta el a szülői házat. — A régi szobádban lakhatsz. Kapsz ennivalót, ruhát és mindent, amire szükséged van. De pénzt egy garast sem. Ha venni akarsz valamit, szólj nekem, majd én fogom meghatározni, hogy mi kell neked, mi nem. Egyet pedig jól jegyezz meg! Semmiféle pingá- lást, festékvásárlást nem engedélyezek. Ne is fáradj azzal, hogy ilyesmiért gyere hozzám. Most aztán megint jóllakott, a ruháján nem tarkállnak festékfoltok, haja, amely nemrégen még a gallérjáig nőtt, gondosan megnyírva. Testileg összehasonlíthatatlanul jobban érzi magát, mint azokban a napokban, amikor csak kenyeret meg szardíniát evett. De a napról hónapra pénzt kunyeráljon a tagdíjra az apjától. Otthagyta hát a klubot. A sofőr fékezett, s a kocsi kezdett lassan felfelé haladni a lejtőn. Az út tágas térre torkollott, amelyet három oldalról világos színűre festett, modern tervezésű, tökéletesen típus-jellegű, kis finn panelházak fogtak közre. Talán ilyen a kormányhivatalok személyzeti osztálya is? Ö mindig úgy képzelte, hogy a kormányhivatalokat régi, időbarnította, tiszteletet parancsoló épületekben kell elhelyezni.. , Kiszállt a kocsiból, és odament a rácsos ablakú házhoz, amelynek a falánál egy angol állt, szájában pipával, hóna alatt iratcsomóval. — Beszélgetésre jött? — kérdezte az angol, kihúzva szájából a pipát, és oldalba bökve a csibukkal. — Igen. — Akkor jöjjön utánam, kérem. Kis ideig várt a fogadóhelyiségben, majd az indiai hivatalnok bevezette egy szobába, amelyben háttal az ablaknak kövér ember ült. Mellette egy másik, idősebb, figyelmesen hallgatva és a ceruzáját rágva. — Üljön le, üljön le — mondta az idősebb, és megint a kövérhez fordult. Miután elhelyezkedett a széken háttal az ajtó felé, azt latolgatta: illik-e az irattartót meg az iratokat az asztalra tenni. A bizottság tagjai előtt hivatali könyvek és akták hevertek rendetlenül, oldalt két muzulmán bársonysapka. Bátorságát összeszedve, mégis rászánta magát, hogy az asztalra tegye a maga iratait is. Eddigre az idős embernek sikerült leraknia a ceruzáját, s most már csontszipkába dugott cigarettáját szívta. A kövér egyre beszélt neki valamit, de hogy mit, azt nem lehetett megérteni. Malájul beszélt, nagyon gyorsan. Az idős időről időre válaszolt neki. ugyancsak malájul. Mindketten mosolyogtak, és a tomporukat ütögették. Végül az, amelyik szemlátomást idősebb volt. köhin- tett és angolul mondtad — Nos, kezdhetjük a beszélgetésünket. Felnézett. A bizottság tagjai rendbe rakták az előttük heverő iratokat. Azha tanulmányi fokozatai és diplomái lennének. Még meg is kérdezik ... — Régen befejezte az iskolát. Mivel foglalkozik azóta? — Én... én művész vagyok. — Művész? És melyik műfajban? — Mindenféle kis méretű festmény: olaj, tempera, pasztell... Azok az ijesztő absztrakt vásznak, amelyeket a fal felé fordított... Apja azt mondta: „Vidd a szobádba a má- zolmányaidat. Nem engedem elcsúfítani a hallt.“ — Kiállították valahol a képeit? — Nem. Három egymást követő esztendőben elküldte képeit a maláj művészek évi kiállítására, de egyetlen egyet el nem fogadtak. — No jó. Hát akkor folytassuk a beszélgetést. Miért fordult a közalkalmazottak személyzeti osztályához? — Mint látják, nincs semmiféle szak- képzettségem, s úgy gondolom, a hivatalnoki munkához tudnék legkönnyebben hozzákezdeni. — Tehát szakítani akar a festészettel? Szótlanul bólintott. Mintha azon múlna a dolog, hogy akar vagy nem akarl Egyszerűen nincs más választása. — Ért a gyorsíráshoz? Tud gépelni? — Nem. — Malájul beszél? — Nem. Malájt szakszerűen sohasem tanultam, így csak a bazárzsargont ismerem. — Annak, aki hivatalban dolgozik, jól kell tudnia malájul. Az iskolában nem tanították rá? — Nem. — És nem látogatta a felnőttek részére szervezett maláj nyelvtanfolyamokat? — Nem ... nem. — A pénzre gondolt, amelyet apjától kellene kunyerálnia. A kövér elmosolyodott. Az idősebb hivatalnok lepöccintette a hamut a cigarettájáról, nyugodt lélekkel a padlóra, majd, magasra húzva a szemöldökét, malájul kérdezte: — Hány éves? — £n huszonhárom ... — Mit olvas? Folyóiratokat? — Nem, a folyóiratok nem érdekelnek. Jobban szeretem a — Hirtelen elhallgatott. Mit mondhatna nekik? Mire jók az olyan dolgok, mint Sartre Tisztességtudó utcalány-a vagy Orfeusz pokolra száll, Tennesse Williams műve? Ajkát összeharapva figyelte a bizottság tagjait, látta, hogy az idős úr a körmeit nézegeti elmerülten, a kövér meg izzadó homlokát törölgeti. — No, ezt befejeztük — mondta az idős úr, és rácsavarta a kupakot a töltőtollára. — Menjen, kérem, a várószobába, ahol az előbb volt, és küldje be a következőt. Mondja meg neki, hogy csak akkor lépjen be, ha a csengőt hallja, ön aztán elmehet. A döntésünkről később értesítjük. Felállt. Hát valóban vége az egésznek? — Elvihetem az irataimat? — Ó, bocsásson meg, tessék — mond. ta az öregebbik. — Ja, igen, el ne árulja a többieknek, hogy mit kérdeztünk öntől. Minden jelöltről pontos képet akarunk kapni. — Magától értetődik. — Berakta az iratokat az irattartóba, tétovázott, aztán halkan, angolul mondta: — Minden jót. A bizottság tagjai hallgattak; szemlátomást várták, hogy végre elhagyja a szobát. — Béke veletek — tette hozzá hangosan malájul. Értetlenül néztek rá. Gyorsan kiment a helyiségből, és becsukta az ajtót. Még eljutott a füléhez a két ember hangja, hadarva tárgyaltak valamit malájul. Vége volt hát a beszélgetésnek. A Young Road sarkára érve. balra fordult, s nekivágott a Djalan-Radjá-nak, a Kuala Lumpur legszebb sugárútjának. Gépkocsik robogtak sűrű áradatban. Egy mellette elhúzó teherautó forró bűzt fröccsentett rá. Fintorgatott, majd elfordult. Az utca felett keresztben hatalmas vászonlap függött, piros felirattal: „Maláj művészek kiállítása“. Ó, hát persze, már reggel olvasott róla odahaza, az újságban. „A belépés díjtalan.“ Nos, ide be kell néznie, mielőtt hazatér (BÁN ERVIN fordítása)
