Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-13 / 216. szám, szerda
A pekingi vezetőség mai poiitikájának taktikai sajátosságai A moszkvai Pravda közölte Ivan Alexandrov cikkét a pekingi vezetőség mai politikájának egyes taktikai sajátosságairól. Mivel rendkívül jelentős anyagról van szó, bő kivonatban ismertetjük olvasóinkkal. 1972. IX. 13. Az élet meggyőzően bizonyítja a nemzetközi helyzet marxista—leninista elemzésének helyességét az SZKP XXIV. kongresszusán és a testvérpártok kongresszusain, a szocialista országok békeszerető külpolitikájának hatékonyságát, és az SZKP XXIV. kongresszusán jóváhagyott békeprogram nagy nemzetközi jelentőségét. A nemzetközi események fejlődése azt mutatta, hogy a szocialista országok és a marxista —leninista pártok egysége egyre hatékonyabbá válik, és a szocializmus nemzetközi pozíciói egyre szilárdabbak. A testvéri szocialista államok megszilárdításához jelentős mértékben hozzájárult a szocialista közösség kommunista és munkáspártjai vezetőinek legutóbbi krími találkozója. A nemzetközi erőviszonyok továbbra is a szocializmus, a demokrácia és a béke javára változnak. A szocialista országok újabb sikereket érnek el. A sikerek alapja politikájuk tudományos jellege, a társadalom fejlődése objektív szükségleteinek egybehan- goltsága, és a szocialista rendszer előnyeinek ésszerű kihasználása. Az imperializmus annak ellenére nem tudja megállítani a történelmi folyamatot, hogy minden eszközzel erre törekszik. Többek között a kínai vezetőség egységbontó tevékenységét, szocialistaellenes és szovjetellenes politikáját is saját érdekében próbálja felhasználni. A maoista taktika holtpontja Kína életében az utóbbi időszakot bonyolult folyamatok jellemezték. A kínai vezetőség bi zonyos mértékig korrigálta kül- és belpolitikáját. Ezt elsősorban azért tette, mert előző politiká. }a holtpontra jutott. A maoistákra nagy hatást gyakoroltak a Szovjetunió és a többi szocialista ország óriási sikerei. Bizonyos feltételek közepette a politika konstruktív módosítása nagy hasznot jelentene a kínai népnek. Sajnálattal állapítjuk meg azonban, hogy ezek a változások egyelőre azt a célt szolgálják, hogy Peking változatlan nacionalista irányvonala hatékonyabb legyen, és nagyobb tekintélyt szerezzen a kínai és a haladó világközvélemény előtt. A kínai vezetők arra törekedve, hogy a lehető legrövidebb időn belül katonai-ipari bázist teremtsenek egyeduralmi igényeik számára, visszatérnek az ország és a népgazdaság irányítása azon formáihoz, melyek helyességét a szocialista országok fejlődésében szerzett tapasztalatok már megerősítették. lA pekingi vezetőség ezen lépéseit a maoista irányvonal meg- Ingathatatlanságára és nagy hatékonyságára vonatkozó állításokkal leplezi. A gazdasági politikában végrehajtott módosítások azonban következetlenek és kétarcúak. Ezenfelül ez a folyamat nagy nehézségek közepette megy végbe. Már 1970-ben kihirdették, hogy kidolgozzák és a nép képviselőinek gyűlésén megtárgyalják az új ötéves terv feladatait. Ez azonban a mai napig sem történt meg, a feladatok ismeretlenek és a népgazdaságnak továbbra sincs semmilyen távlata. A pekingi vezetők előző gazdaságpolitikájának nem hatékony voltát a legjobban a Kínai Népköztársaság mai helyzetére vonatkozó adatok bizonyítják. Az 1971-ben (1959 óta először) közzétett hivatalos adatok szerint 21 millió tonna acélt gyártottak és 246 millió tonna gabonát termesztettek. Hogy elképzelhessük e mutatók jelentőségét, emlékeztetnünk kell arra, hogy 1960-ban Kína kohászati üzemei mintegy 18 millió tonna acélt gyártottak. Az egy főre eső gabonatermelés — tekintettel a lakosság számának növekedésére — csökkent. Az ország fejlődésének szükségletei arra kényszerítik Pe* kinget, hogy kulturális téren is megváltoztassa politikáját. Mindenki tudja, hogy az ország fejlődése elképzelhetetlen a kultúra fejlődése nélkül. Az értelmiséggel és a kultúrával szembeni barbár álláspontot, amely a kulturális forradalmat jellemezte, helytelennek nyilvánították. A helytelen irányvonalért a szélsőséges baloldali anarchista elemeket vádolják, annak ellenére, hogy nem is olyan régen, a kulturális forradalom előestéjén maga Mao azt mondta, hogy az egyetemek és az iskolák mocsarak, amelyekben csúszó-mászók, teknősbékák és egyéb rondaságok hemzsegnek. A Kínai Népköztársaságban a főiskolák és a középiskolák négy évig zárva voltak. A kínai vezetőség most úgy döntött, hogy az iskolákon és az egyetemeken újból megkezdik a tanítást. A kulturális élet is bizonyos fokig felélénkült. Engedélyezték a kínai klasszikus irodalom egyes műveinek árusítását, amit azelőtt a „feudalizmus termékének“ neveztek, és Pekingben, valamint más városokban megnyitottak több múzeumot. Természetesen nem beszélhetünk az ország kultúrájának „felvirágoztatásáról“, amint ezt a hivatalos propaganda hangsúlyozza. Kínában nem jelent meg egyetlenegy szépirodalmi mű sem, a filmszínházakban egyetlenegy új kínai filmet sem mutattak be, az úgynevezett „példamutató mai operákon és baletteken“ kívül. Kínában az utóbbi időben kiemelik a párt nak a társadalmi életben betöltött szerepét. A közelmúltban még a hadsereg döntő, szerepét hangsúlyozták, ma pedig ez a jelszó került előtérbe: — A párt irányítja a puskát. 1964-ben Mao Ce-tung ezt a jelszót tűzte ki: — Az egész ország a hadseregtől tanul, az egész nép katona. Ma új jelszót vezettek be: Az egész ország a kínai népi felszabadító hadseregtől tanul, a kínai népi felszabadító hadsereg az egész ország népétől tanul. A hadsereg továbbra is a fő támasz A tények azonban azt mutatják, hogy ezeknek a jelszavaknak nincs reális tartalmuk. A hadsereg továbbra is a maoista rendszer fő támasza marad annak ellenére, hogy a politikai színtérről eltávolították a Lin Piao volt hovédelmi miniszter által vezetett katonai csoportot. A hadsereg minden téren megtartja szilárd pozícióit. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának több mint felét katonák képezik. A 29 tartományi pártbizottság közül húsz élén katonák állnak. Úgy látszik, a maoisták csak beszélnek a párt szerepének növeléséről. A kommentátorok nézete szerint Pekingnek azért volt szüksége erre a propagandafogásra, hogy álcázza a mai kínai rendszer lényegét. Peking külpolitikája aktivizálásának és a külpolitikai taktikájában végrehajtott változások feltételei között ennek nagy jelentő* sége van. Milyen párt szerepének növeléséről is van tulajdonképpen szó? Mint ismeretes, e párt tevékenységét a Kínai Kommunista Párt IX. kongresszusának határozatai jellemzik, amelyek ellenségesek a szocializmussal szemben. Ideológiai alapját a Mao Ce-tung marxistaellenes eszméi képezik, és alapszabályzata nyíltan az SZKP és a többi marxista—leninista párt elleni harcot tűzi ki feladatul. A kulturális forradalom által előidézett bonyolult helyzet leküzdésének szükségszerűsége arra kényszerítette a kínai vezetőséget, hogy rehabilitálja a párt és az állami káderek bizonyos részét, amelyek úgynevezett „átnevelésen“ estek keresztül. Ez az „átnevelés“ természetesen nem vonatkozik azokra, akik marxista—leninista pozíciókból harcoltak Mao soviniszta nagyhatalmi irányvonala ellen. A kínai tái'sadalompolitikai helyzet változatlan jellemvonása Mao kultusza annak ellenőre, hogy ennek a kultusznak már nincsen olyan jellege, mint a kulturális forradalom időszakában. A politikai ismeretek továbbra is nagymértékben Mao Ce-tung tanítására korlátozódnak, és a marxizmus—leninizmus klasszikusainak egyes munkáit csak gondolatai alátámasztására használják. A kínai belpolitikai helyzetre továbbra is nagy hatással van az 1971. évi szeptemberi válság, amikor nézeteltérésre került sor a maoista vezetőségben. Lin Piao, majd Csen Po-tu eltávolítása a válság elmélyülésének jele volt, és nagy csapást mért a maoisták Ideológiai-politikai pozícióira. Az utóbbi időben a nyugati sajtó több hírt közölt Lin Piao esetéről, nyilván Peking kezdeményezésére. E hírek célja a szeptemberi válság okainak felderítése és Mao Ce-tungnak a felelősség alóli felmentése. A pekingi vezetőség egységére és felzárkózottságára vonatkozó kijelentések ellenére továbbra Is harc folyik a különböző irányvonalak hívei között. A szeptemberi válság óta már csaknem egy év telt el, de a maoisták továbbra is kemény harcokról beszélnek, és megfélemlítik azokat, akik a legkisebb mértékben is kétségbe vonják a mai kínai politika helyességét. Jellemző, a maoisták azt állítják, hogy mindezért a Szovjetunió „intrikái“ tehetnek. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a kínai lakosság már annyira megunta a szovjetelle- nességet, hogy a hivatalos maoista propagandának egyre értelmetlenebb rágalmakhoz keli folyamodnia. Mint ismeretes, a külpolitika a belpolitika folytatását jelenti. A kínai vezetők által a belpolitikában végrehajtott manőverek még jellemzőbbek külpolitikai akcióikra. A kínai vezetők differenciált állást foglalnak a békés egymás mellett élés elveihez, melyeket a múltban az imperializmus támogatósának neveztek. Míg Peking még a közelmúltban rágalmazta a világszervezetet, ma képviselői részt vesznek az ENSZ munkájában. Csou En-laj a hatvanas években az afrikai és az ázsiai országokban tett látogatása során mindenütt forradalomra hívott fel, Peking viszont ma kapcsolatokat próbál teremteni a világ legreakciósabb rendszereivel. Jellemző, hogy ez idén a május elseje alkalmából kiadott jelszavakból hiányzott a nemzeti felszabadító mozgalmat támogató jelszó. Egy éve a hivatalos kínai propaganda ellenezte az imperializmussal való bármilyen tárgyalást, ma mindent megtesz az Egyesült Államokhoz való közeledésért. A tények azt bizonyítják, hogy a maoista politika legfontosabb irányvonala továbbra is a Szovjetunió és a többi szocialista ország elleni harc. Minden törekvésük arra irányul, hogy diszkreditálják az SZKP és a szovjet állam bel- és külpolitikáját. Pekingben és más városokban továbbra is kaphatók a szovjetellenes könyvek és brosúrák. Széles körű szovjetellenes propagandát folytat a rádió. A központi lapok Is számos szovjetellenes anyagot közölnek. Provokatív tézisek A két nagyhatalomegyeduralmára vonatkozó provokatív tézisek propagálása megfelel Peking azon céljának, hogy az amerikai imperializmussal szembeni bizalmatlanságot átvigye a Szovjetunióra is, és gyengítse a szocializmus vonzerejét a fejlődő országok szemében. Peking megváltoztatta módszereit a „harmadik világ“ országaival szemben. Miután Kína belépett az ENSZ-be, a kínai vezetőség azt hangoztatja, hogy Kína a fejlődő országokhoz tartozik, és abban a szerepben tetszeleg, hogy védelmezi az afrikai és az ázsiai nemzetek érdekeit. Arra törekedve, hogy aláássák a Szovjetunió nemzetközi tekintélyét, a maoisták az ENSZ talaján különböző rágalmakat terjesztenek a Szovjetunióról, és így elterelik a fejlődő országok figyelmét az imperializmus és a gyarmati rendszer elleni harcról. Peking álláspontja nagyon jól megnyilvánult a kelet-bengáliai nép harcával szemben elfoglalt állásfoglalásában és abban, hogy Peking megvétózta a Bengáli Köztársaság tagfelvételi kérelmét. A maoisták ezzel bebizonyították, mit érnek a kis- és a középállamok érdekeinek védelmére vonatkozó állításaik. A pekingi vezetők még mindig abban bíznak, sogy sikerül szovjetellenes blokkot kialakítaniuk a kis és középnagyságú államokból. A maoista propaganda azt akarja, hogy Peking ezen az alapon a világ politikai központja legyen, és szorgalmasan bizonygatja, hogy a két nagyhatalom a hanyatlás felé halad, s helyüket Kína foglalja majd el. A pekingi vezetőség a kapitalista rendszer országaival való kapcsolatai kibővítésével akarja megszilárdítani nemzetközi pozícióit. A kínai vezetők nem titkolják, hogy katonai-ipari erejük fokozása érdekében át akarják venni az Egyesült Államoktól, Japántól és a nyugateurópai országoktól is tudományos-műszaki tapasztalataikat. A kínai vezetőség még rafináltabb módszerekkel törekszik a szocialista közösség megbontására. Éket akar verni a szocialista országok közé. Ugyanúgy, mint a „kulturális forradalom“ időszakában, most is tagadja a szocialista világrend- szer létezését. Peking szavakkal enyhülést hirdet, a valóságban a nemzetközi feszültség fokozására törekszik. így például az amerikai kongresszus tagjainak így magyarázták meg Peking álláspontját: az Egyesült Államoknak nagymértékben folytatnia kell az atomfegyverek fejlesztését és gyártását, mert ellenkező esetben azt kockáztatja, hogy lemarad Moszkva mögött. Nehezen találhatnánk jobb példát a szocializmus elárulására. A pekingi vezetők a békés egymás mellett élés híveiként beszélnek, de nem sajnálják erőiket arra, hogy fékezzék a béke és a nemzetközi biztonság megszilárdítására kifejtett törekvéseket. Visszautasítják az imperializmus elleni harc egybehangolt politikáját. Amint az amerikai kongresszus vezető képviselői a közelmúltban kijelentették: „Kína nem akarja, hogy az Egyesült Államok távozzon a Csendes-óceán térségéből vagy a világ bármely más részéből.“ Az utóbbi időben a maoisták azzal kísérleteznek, hogy fékezzék az európai feszültség eny- hiilésének folyamatát, és megakadályozzák az európai biztonsági értekezlet összehívását. Egyúttal azt követelik, hogy Európában Is maradjanak amerikai csapatok. A béke és a biztonság ellen irányuló tevékenységüket azzal az állítással álcázzák, hogy az európai biztonsági rendszert Kína ellen használnák fel. Peking a valóságban azonban a maoista vezetés szövetségeseinek tekinti a nyugateurópai kapitalista országokat a szocialista közösség nemzetközi befolyásának növekedése elleni harcban. A kínai vezetőség vereséget szenvedett a kommunista világmozgalom elleni harcban, de ennek ellenére nem mondott le arról a törekvéséről, hogy megbontsa a mozgalom egységét. Csak megváltoztatta taktikáját és rugalmasabb lett. Nem mondanak le terveikről A maoisták most azt akarják bebizonyítani, hogy a nemzetközi kommunista mozgalommal való nézeteltéréseik nem jelentenek elvi ellentétet Peking ás azon irányvonal között, melyet a marxista—leninista pártok dolgoztak ki, hanem csupán az SZKP és a Kínai Kommunista Párt között. A maoisták nem mondanak le arról a tervükről, hogy szovjetellenes blokkot létesítsenek. Átmenetileg azt kívánják, hogy a kommunista és a munkáspártok többsége helyezkedjen semleges álláspontra a maoizmussal szemben. Ezt a célt szolgálják a maoistáknak azok a kísérletei, hogy nacionalista hangulatot szítsanak az egyes kommunista pártokban. A kínai vezetők akcióikkal továbbra is óriási károkat okoznak a szocialista közösségnek és a kommunista világ- mozgalomnak. A kínai vezetők körmönfont és lényegében az eddiginél még károsabb taktikája nem korlátozza a szocialista és internacionalista pozíciókról való elhajlásuk negatív következményeit, és Peking politikáját ugyanolyan veszélyessé teszi, mint azelőtt. Ezért a maoisták politikai irányvonala elleni harcot elsősorban abból a szempontból kell értékelni, hogy céljaik összegyeztethetet- lenek a kommunista világmozgalom és a felszabadító mozgalom feladataival, a marxizmus —leninizmus alapelveivel. A Kínai Népköztársaság bel- és külpolitikájában végrehajtott egyes változások nem a sikerek, hanem a maóizmus kudarcának következményei. A kínaj vezetőség új taktikai irányvonalával időt akar nyerni, erőt akar gyűjteni, gyengíteni akarja a nemzetközi kommunista mozgalom éberségét, semlegest teni akarja a maóizmus bírálatát és az eddigieknél rafináltabb eszközökkel akarja elérni a régebben kitűzött célokat. Figyelemreméltó a maóista Kína propagandistái sorainak kibővítése. A múltban ezzel elsősorban a külföldi hívek és a pekingi hírügynökség foglalkozott, ma az imperializmus egész propagandista gépezete segítséget nyújt ebben. A legnyilvánvalóbb az Egyesült Államok példája. Ma már egyes befolyásos imperialista amerikai körök is népszerűsítik a maóizmust. Természetesen a dolgok leegyszerűsítését jelentené, ha a kínai bel- és külpolitika módosításait a pekingi vezetők taktikai manővereivel magyaráznák. Amint már megállapítottuk, a maoistákat a társadalmi fejlődés törvényszerűségei kényszerítették a változásokra. Megállapíthatjuk, hogy maga az élet és Kína fejlődésének objektív szükségletei továbbra is változásokat követelnek majd a maóista irányvonalban. Fontos azonban az, hogy milyen irányban fejlődnek ezek a tendenciák, hogy hozzájárulnak-e a szocializmus pozícióinak megszilárdításához, vagy pedig a maoisták a szocializmus és a kínai nép érdekeinek megkárosítására használják ki a változásokat. A Szovjetunió Kínával szemben folytatott politikai irányvonala változatlan. Államunk az SZKP XXIV. kongresszusán kidolgozott irányvonalat valósítja meg Kínával kapcsolatban. Ez a politika következetesen védel. mezi a marxizmus—leninizmus elveit, megszilárdítja a szocialista közösség országainak egységét, a kommunista világmozgalom egységét. Amint Brezsnyev elvtárs megállapította, hajlandók vagyunk elősegíteni a kapcsolatok normalizálását, a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság jó kapcsolatainak és barátságának a felújítását. Meggyőződésünk, hogy ezt végül elérjük. Ez az irányvonal megfelel a szocialista közösség és a forradalmi világmozgalom érdekeinek, valamint a Szovjetunió és Kína nemzetei létérdekeinek.
