Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-11 / 214. szám, hétfő

A távolban egy villamos... A reggeli órákban indultam a piacra. A Kórház-utcán vártam a villamosra. De az csak nem jött... mérgelőd­tem és mérgelődött a többi utas is hogy az utcán hiába való várakozással tölti az idejét. Az­tán egyszerre csak láthatóvá vált a távolban egy villamos. Mindenkinek megkönnyebbült a szíve én hirtelen Katajev, Tá­volban egy fehér vitorla címti igen szép regényére gondoltam, és örömmel készülődtem a fel­szállásra. Ám hiába készülőd­tem, a villamos az egyes számot viselte, nem állt meg. és nem vett fel senkit. Sok ilyen üres villamos, autóbusz és trolibusz fut ezekben az órákban üresen, és az utasok csak állnak és te­hetetlenül néznek a tovarohanó üres villamos után. Végül is az egyesből négyest lehet csinál­ni — mint ahogy ezt nemegy­szer meg is teszik — az uta­sok felszállhatnának és minden rendben volna. De most nem csinálták ... nyilván azért, mert nem szabad az utasokat elkényeztetni. A piacon A felhős időjárást a piacon Csak a zöldség és gyümölcs élénk, tarka színei enyhítik. A duzzadt paradicsom fényes és gazdag piros, a paprika külön­böző árnyalatú zöldjével vetek­szik. Ezután a rozsdabarna ba­rack, a halvány olajzöld őszi­barackkal kél versenyre. A kő­kemény sötétzöld, majdnem éretlen körte mellett a hasas, vöröslő alma kínálja magát a vevőnek. Egyszerre dúskálhat színben, illatban, aki rózsát, szegfűt, kardvirágot vagy őszi­rózsát vásárol. A különböző színű gyümöl­csöt és zöldséget közös nevező­re hozza az ár. A sárgadinnye kilóját hat koronáért árusítják. A zöldségesboltokban ugyanez négyért kapható de vannak ve­vők, akik mégis a piac árusai­nál vásárolnak. ' Nemrég magam is megtettem, hogy nem a zöldséges bódé­ban, hanem az egyik standos- nál, illetve maszekosnál vettem dinnyét mert úgy tetszett, hogy ott nagyobb, sárgább, és jobb ... meg is nyomkodtam hozzáér­téssel, ahogy illik, aztán fizet­tem érte 11,50-et. Ezzel talán minden rendesen lebonyolódott volna, ha az árusító nem kezd pimaszkodni azzal, hogy húsz koronából csak nyolc koronát adott vissza. A hiányzó fillérek­re persze figyelmeztettem, erre ő dühösen azt kiáltotta, csak nem képzelem róla, hogy az ötven fillért magának akarta megtartani. Neki tőlem még száz korona sem kéne. Harsá­nyan azt kiáltotta, hogy a múlt­kor egy asszony tíz korona he­lyett tévedésből száz koronát adott neki. Tévedésére csak két nap múlva jött rá, és ő bizony hiánytalanul visszaadta neki a teljes összeget. Válaszolhattam volna ugyan, hogy a nagy je­lenetnél nem voltam jelen, de nem szóltam, diadalmas har- sánysága mindent elnémított bennem és emlékszem, amikor átvettem az ötven fillért, arra gondoltam, hogy ez az agilis fiatalember már fogékony isko­lás gyermekként élhetett itt, sőt könnyen lehet, hogy valamelyik piacon a harsány lárma köze­pette született. Így távoztam a piacról... és csak otthon, órák múlva nekilátva a dinnye fo­gyasztásához gondoltam újra a harsány fiatalemberre, aki ehetetlen, mocsárízű zápdinnyét adott el nekem drága pénze­mért. A zöldséges boltok ára ter­mészetesen döntő módon befo­lyásolja az egész piac árait. Ez főként a burgonyánál, a kar­fiolnál és a többi zöldségfélénél tapasztalható. Amíg a boltok­ban nem jelentek meg a karfio­lok, a piacon nyolc-tíz koronát kértek el egy fejért, és öt-hat koronát egy kiló újkrumpliért. Amikor a zöldséges boltok az árakat lenyomták, az árusok is kénytelenek voltak lemenni az árakkal, különben nyakukon maradt volna az áru. A piac forgalma a hét végén állandóan növekszik, csütörtö­kön, pénteken, de különösen szombaton, amikor a központi piac óriási tere mind az árusok­nak, mind a vásárlóknak szűk­nek bizonyul. Ilyenkor jelenik meg a standokon a hízott libák és kacsák tömege, az elomló súlyos libamájak, nem csoda hát, hogy az emberek sokaságá­tól tarkáll a piac. Szombaton délelőtt oly sűrű a vásárlók tö­mege, hogy nehezen lehet ott előrejutni. Az embereknek még a virágrészlegen Is utat kell törnie magának. Ahol a virágot árulják A virág kitartó elárusítói az öregasszonyok. Ezen a részle­gen kemény harc folyik a vevő­ért és a virágok épségéért. Van­nak rózsák, szegfűk, amelyek már-már összeroppannak a tű­ző napon, ha az elárusító be nem avatkozna, és olcsón túl nem adna rajtuk. A vevő csak otthon, néhány óra múlva veszi észre, hogy a rózsák, szegfűk feje lekonyul, színük halványo­dik és a hervadás, a halál illa­tát árasztják. Nincs segítség! Amikor erről az egyik piaci asszonynál panaszkodtam, mo­solygott, s a következőket mondta: — Kedveském, a rózsákkal tudni kell bánni. Figyeljen csak, nincs most nálam sok áru, mert az első osztályú rózsákat már eladtam, de ami megma­radt, abban is tízfajta rózsa ta­lálható. Itt van kérem, ez a ró­zsaszínű, Erzsébetnek hívják. Az egykori angol királynő után nevezték el. Ennek a lilának, Bíbor a neve, ezt meg... és higgye el ahány rózsa, annyi név és illat. Tessék, szagolja meg, egy életen át emlékezni fog az illatára. Az illat olyan, mint a zene. Nincs virág, amely oly kényes volna, mint a rózsa. Mért csodálkozik akkor azon, hogy otthon a rózsa feje leko­nyul. Nézetem szerint, a rózsa, a virág kezelését a gyermeknek már az Iskolában kéne tanul­nia. Én mindezt nem azért mon­dom, mert a rózsaszálakat el akarom magának adni... de­hogyis, minek is dicsérném e megmaradt néhány rózsaszá­lat, hisz darabja mindössze egy korona... — Szóval öt szálat akar — válik gyöngédebbé a hangja. — Kérem ... Tessék, de csak az­zal a feltétellel, hogy amint ha­zajön, a vízzel telt kagylóba tegye, és hagyja őket egy-két órát a fürdőben. Azután mi­előtt a vázába teszi őket, a vé­güket a víz alatt vágja le. Is­métlem a víz alatt... és meg­látja, hogy egyetlen rózsának sem fog lekonyulni a feje. A nő gyönyörűen beszélt, ezért nem öt, hanem tíz rózsát vettem. Hallgattam a szavára és meg is volt az eredménye, ott­hon egy rózsán kívül, vala­mennyi kivirult. Az egyetlen ró­zsa, az Erzsébet oly szomorúan nézett ki a lakásomban, mint aki emigrációba kényszerült. Később az ok is kiderült. A ki­rálynői rózsa tetves volt. Elő­fordul ilyesmi. Mindenesetre jó iskola volt, máskor óvatosabb leszek. Az idős hölgyet egyébként, aki díjtalanul kioktatott, ho­gyan kell a rózsával bánni, nem látom azóta, pedig szívesen el­hallgattam volna őt egy-két órán át is, oly szépen, és oly érdekesen beszélt a rózsákról. Sajnos nem tudtam rátalálni. Helyette olyan harcias vénasz- szonyra akadtam, aki már közel volt a századik évhez, de azért tartotta magát, és úgy veszeke­dett a piacon mintha csak öt­ven vagy hatvan éves volna. Nem bírta elviselni, hogy holmi „kirándulók“, akiknek standjuk sincs, virágot áruljanak. Ezért nem rest, mihelyt látja, hogy a „kiránduló“ a virágait olcsón kínálja a vevőknek, nyomban az őrhöz fut, aki behajtja rajta a helypénzt. Tehát fizetnie kell, még mielőtt egy virágszálat el­adott volna. Ez a bosszúja. És néztem őt, a bosszú pillanatá­ban, ráncos arca klgyúlt és ősz haja a szenvedély morzsáival agg leikébe világított. Egy másik asszony csendesen nézte a jelenetet, nem szólt, nem avatkozott a vitába, a csetepa­téba, amely a helypénz fizeté­se nyomán kialakult. El volt foglalva, a kiskocsit tolta, ame­lyen egy zsák krumpli meg vi­rág volt. Tolta szótlanul, arca, homloka verejtékezett, és ró­zsásra gyűlt a nagy erőfeszítés­től. Nem csoda, az asszony egy keze béna volt. Mégis cipelte, emelgette panasz nélkül a ne­héz zsákot... De nem sokáig, mert egyik szomszédja észre­vette kínlódását és nyomban abbahagyva saját munkáját, se­gítségére sietett. Ez a szép je­lenet is beleolvadt a nagy har­sány piaci tumultusba. A kakasról A piac tarkaságában persze vidámabb jelenetekre is felfi­gyelhet az ember. A pihenés idején, úgy déltájban, hallottam, amint az egyik asszony — aki ronggyal fényesítette paradicso­mait — egy barátnőjének nagy hangon a következőket mondot­ta: — Higgye el Ilonkám, ha én akarnám — vallotta nevetve, tele szájjal — akkor az a pasi, aki az imént itt járt, feleségül venne, mert ez az öreg kakas igen bolondul a női bájakért. Tudja, szereti, ha van mit mar­kolnia. márpedig rajtam — ha nem is vagyok többé fiatal — van mit markolni. De én azt mondtam magamban, hogy nem... és kész. Meggondol­tam! Inkább így a piacon ten­getem egyedül az életemet. — De miért Mariska — kérdi Ilonka, a barátnő — én ismerem azt az urat, és — hogy a maga szavaival éljek — annyit mond­hatok róla, hogy még ma is megbízható kakasnak számít. — Na látja, éppen erről van szó. Olyan, mint egy kakas, és az egész világ a sok lánnyal, asszonnyal olyan neki, mint egy szemétdomb. Hamis ember ő — halkítja a hangját. — Tudja drágám ez az ember azt kíván­ta tőlem, hogy az esküvő előtt írassam az ő nevére a házamat. Hát hallott már ilyet? — Hogyne hallottam volna — feleli Ilonka és kis szünet után. így folytatta. — Mindennapi eset, akárcsak a karambol, az autógázolás, amely többnyire halállal végződik. Ezért mon­dom én magának Mariska le­gyen elővigyázatos és körülte­kintő, mert egy ilyen szívdög­lesztő. öreg Odisszeusz nagyon veszedelmes. — Hát azt az Odisszeuszt honnan ismeri? — Sehonnan, ez egy vándor volt, valamikor nagyon régen élt, és azt mondják róla, hogy ő is keresett egy asszonyt, aki a nevére Íratta volna a házát. — Ja ... értem. m Íme ilyennek láttam a piacot hirtelenében néhány folt és ren­geteg felvillanó szín kavargásá­ban. Közben persze megteltek a vevők kosarai és szatyrai gyü­mölccsel zöldséggel és hízott li­bával. Szerzett tapasztalataim során arra az eredményre ju­tottam hogy megérdemeljük ezt a piacot. Olyan amilyennek te­remtettük. Én még emlékszem a Hal téri szegényes piacra, ahol Erzsi néni szállította drága pénzért előkelő vevőinek a jó zsíros, sárga tyúkokat, kacsá­kat. Annyit fizettek érettük, amennyit akart, amellett hálá­sak Is voltak neki, hogy 60—70 koronáért kaphattak egy friss szárnyast. Erzsi néni értékelte a hálát, nem is állt az akárki­vel szóba, tartózkodó magatar­tása emberismerettel párosult; csak annak adta el árúját, aki­ről tudta, hogy nem fáj neki, ha 10 koronával többet ad egy csibéért. így hát a központi piac a drágaság ellenére, a Hal téri piachoz viszonyítva, olcsó mennyország. Talán ezért jár­nak ide olyan sokan, de az is lehet, azért, mert ha az ember vásárlás közben körülnéz, igen érdekes látványban lehet része, szórakozhat, de ha éppen ked­ve tartja alkudozhat, veszeked­het is. Az egész vérmérséklet dolga. SZABÓ BÉLA KLQSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE Széket dobott az ezredeshez, a fegy­ver a padlóra esett. Ring lőtt ugyan, de már nem talált. — Elszámította magát, uram — mondta Kloss. — Enqem nem olyan könnyű likvidálni. — Néhány perc múlva itt a teher­autó. — Ring megpróbálta visszanyerni önuralmát. — Együtt megyünk. Bizton­ságot iqérek magának, Kloss. — Ön már sehová sem megy, Ring ezredes. — Hol van Inga? Kloss vállat vent. — Féltem Ingát — mondta őszintén. ■ Ha nem lesz okos... — hirtelen ab­bahagyta. Az ajtóban megpillantotta Anna-Mariát. Az amerikai lány azonnal megértette a helyzetet. — Az urak mégsem tudtak meg­egyezni — állapította meg. — Kloss kapitány megőrült — dör- mögte Ring. — Rinq ezredes elhatározta, hogy likvidál — Kloss mosolygott —, ami­ről különben ön is tudott. De nem volt Ideje. Az amerikai lány eléq közömbösen nézett reájuk. Klossnak az ezredesre célzó pisztolyát bámulta. — Nekem, uraim, mindegy, hoqy ki szedi elő az archívumot. Ha tudod — fordult Klosshoz —, hogy hová rejtet­ték, lődd le és ketten megyünk. — Ostoba/ — kiáltott Rinq. — A te­herautón az én embereim vannak, és hogy hol van az archívum, azt csak én tudom. Fordította Bába Mihály — Rinq ezredes megfeledkezett né­hány apróságról — mondta Kloss —, olyan apróságról, mint Berta és Schenk. — Feljelentett? — Ügy látszott, hogy Ring nem törődik a veszéllyel, Klossra veti magát. — Ez az átkozott fiü'lye feljelentett. Ezt mär biztosan meqtette Berta. Anna-Maria mégis elhatározta, hogy bekapcsolódik a játékba. Észrevétlenül ment oda, ahol Rinq pisztolya feküdt. Lehajolt. — Meq ne próbáld — mondta Kloss. — Nem tanácsolom. — A Gestapo kezébe akarsz adni bennünket — nézett most a kapitány­ra qyülölettel. A válasz feleslegesnek látszott. Meg­hallották a motorzúqást, az autó meg­állt a ház előtt, s egy pillanat múlva felhangzottak a súlyos lépések. Becsa­pódott a bejárati ajtó. A küszöbön sturmbannführeri egyen­ruhában a gyógyszerész seqéd, Wilhelm Schenk állt. Kloss arra gondolt, hogy semmi sem alakítja át úgy a németet, mint az egyenruha. Egészen más ember volt most, pedig mégis ugyanaz, akinek Kloss még tegnap megparancsolta, hogy úqy köszönjön, ahogyan néme­tek üdvözlik egymást. Tehát őt .hagyta itt Ring ezredes, hogy őrizze az Ab­wehr stelle Wroclaw archívumot: Wil­helm Schenk elhatározta, hogy végig teljesíti feladatát. Keményen állt a kü­szöbön, hanyagul tartotta a pisztolyt. Tulajdonképpen azonnal átlátta a hely­zetet és az arcán valami mosolyféle jelent meg. — Kloss kapitány úr — mondta — ön mégis úgy viselkedett mint egy be­csületes német... Te áruló lettél, Ring. Nem gondoltam, hogy nem bírod ki. Kiderült, hoqy hiányzott a Führerbe és a Birodalomba vetett hited. — Aztán Anna-Mariához fordult. — Sejtettem, hoqy ki vagy, te dög. Ring hallgatott, nem tudta végig ját­szani szerepét. — Az archívum biztonságban lesz — folytatta Schenk. — A te ingád —■ for? dúlt ismét Ringhez — nem. ČŽ. Tulaj­donképpen cpij kicsit sajnálom is, mert becsületesebb volt, mint te. Kénytelen voltam likvidálni. Túl sokat tudott. Ring ezredes a padlóra vetette magát és elkapta a pisztolyt. Nem volt ideje lőni. Wilhelm Schenk nem célzót, csak tüzelt. — így végzik az árulók — állapítot­ta meg. Kloss tudta, hogy most Anna-Mariára lő. Anna-Maria is tudta ezt. Szemében nem pillantotta meg a félelmet, csak a rezignáctót. A falhoz támaszkodott és várt. Északon egyre erősebben dörög­tek az áqyúk. Kloss látta Schenk kezét és a rava­szon nyugvó ujját. Azonnal döntenie kellett. Nem volt idő semmire, egysze­rűen pontosan kellett céloznia. Ponto­san célzott. Schenk lecsúszott a padlóra és Kloss az amerikai lány szemében megpillan­totta a csodálkozást. Csodálkozást, az­tán az öntudatlan örömet: ez a nő már elbúcsúzott az élettől. Lépéseket hallottak. Schenk emberei, akiket a Sturmbannführer az autóban hagyott, jöttek be a házba. Ketten vol­tak. Kloss kinézett az ablakon. Megpillan­totta a ház előtt álló üres teherautót* A Sturmbannführer nem nagy számi őrséggel érkezett. Kloss átnyújtotta Ring pisztolyát Aitr na-Máriának. — Pontosan lőjj, aztán gyorsan a* autóhozl — Értem — súgta a lány. Kloss ismerte azt az érzést, amikor a másodpercek olyan lassan teltek mint a percek... Már itt kellene lenniük, már be kellene jönni a szobába, hal­lotta a hangjukat a folyosón. Anna- Mariára pillantot. Ez a lány tudott ural­kodni magán. A fegyver nem remegett a kezében. Beléptek! Anna-Maria és Kloss egy» szerre lőttek. Az SS-katonák a padlóra Zuhantak. A füsttel és porral telt szo­bában nem látták egymás arcát. Akkor pillantották meg ismét, amikor az edelsbergi várba vezető úton mérv tek. Kloss erősen nyomta a gázpedált» az országút üres volt, csillogott a le­menő nap fényében. A várba vezető útra fordultak, amely­nek két oldalán fasor húzódott. Kloss megállította az autót. Csak most tudott nyugodtan cigarettára qyújtani. Meqkí- nálta Anna-Mariát. Némán cigarettáz­tak, nézték a kék ég hátterében élesen kirajzolódó edelsbergi vár körvonalát» — Mit akarsz most csinálni? — kér­dezte Anna-Maria. — Hogyan visszük át az archívumot az amerikai övezetbe? — Tréfálsz — mondta Kloss. A lány csodálkozva nézett Klossra. — Nem tudod, hol van az archívum — gondolkodott hanqosan. Kloss hangosan felnevetett. — Az archívum, kedves szövetsége­sem, a megfelelő kézbe kerül. Még nem érted? Megpillantotta az Anna-Maria széles­re tárt szemét. — Ezt a kört elvesztettem — suttog­ta. — De tudod mit, Hans, vagy hogyis hívnak, egyáltalán nem sajnálom. Egy­általán nem sajnálom — ismételte meg. — Az egész vár a rendelkezésünkre áll. Megyünk? VÉGE 1972. IX. 11. Andrzej Zbych:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents