Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
ÉRDEKEK, ÖSSZEFÜGGÉSEK, TÁVLATOK 1972. VIII. 6. Az európai problémák rendezésével párhuzamosan Távol-Kelet irányában tolódik el a nemzetközi politikai folyamatok súlypontja. A térség „erővonalait“ mindenekelőtt a szovjet- kínai, szovjet—japán, kínai—amerikai, japán—amerikai, japán—kínai, közvetve a szovjet—amerikai kapcsolatok alakulása határozza meg, ugyanakkor fontos tényezővé válhatnak a két Korea közötti párbeszéd várható eredményei. Egyetlen cikk keretében aligha vállalkozhatnánk a távol-keleti politi- ka valamennyi aspektusának felvázolására. Így elsősorban azokat a kérdéseket helyezzük előtérbe, amelyek feltétlenül befolyásolják az általános politikai helyzetet, megoldátlanságuk akadályozza a pozitív előjelű diplomáciai kezdeményezések kibontakozását. Nem véletlen, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezlet. előkészületeinek az időszakában összpontosul a világpolitika figyelme Távol-Kelet felé. A fokozódó érdeklődés az európai enyhülés rendkívüli jelentőségének tulajdonítható, annak a történelmileg bizonyított alapelvnek, hogy kontinensünk békéje és biztonsága a világbéke megvalósításának elengedhetetlen feltétele, szerves velejárója. Nyilvánvaló tehát, hogy sem Távol- Kelet, sem más térség adott nemzetközi politikai összefüggéseit nem vizsgálhatjuk metafizikusán, sőt, éppen a szélesebb, mélyebb horizontú elemzés nyújt biztos támpontokat egy-egy gyakorta mellékesnek tűnő kérdés megértéséhez. És tegyük hozzá: az ilyen „mellékes kérdések“ alaposabb felgöngyölítése az ázsiai politika szövevényében nem elhanyagolható momentum. A második világháborút követő esztendők hidegháborús hisztériája a távol-keleti országok felett sem múlt el nyomtalanul, bizalmatlanságot szülő csápjai tulajdonképpen egészen a mába érnek. A szóban forgó időszakot ugyanis az agresszív katonai szövetségek megalakítása jellemezte, egy olyan nyugati, pontosabban washingtoni politikai vonalvezetés, amely a világ „egyensúlyát“ támadó jellegű tömbök létrehozásával óhajtotta biztosítani. Vitathatatlan, hogy a mai világhelyzetben, amikor a békés egymás mellett élés politikájának az alapelvei egyre erőteljesebben törnek utat a népek és nemzetek közötti kapcsolatokban, a katonai szervezetek anakronisztikussá váltak, a feszültség további enyhítésének legnagyobb akadályát jelentik. Az Egyesült Államok, amely szövet- 'ségesei nyílt, vagy hallgatólagos beleegyezésével vállalkozott a világ csendőrének szerepére, a távol-keleti országokban szintén kiépítette katonai bázisait, Japánt és Dél-Koreát az amerikai hadiipar számottevő arzenáljává változtatta. Köztudomású, hogy a tömbpolltika elsősorban a haladó népi-nemzeti felszabadító mozgalmak megfékezését szolgálta, Illetve szolgálja napjainkban is. Ezzel szemben tény, hogy a felszabadító mozgalmak az imperialista szövetségesek „ügybuzgalma“ ellenére is jelentős sikereket értek el, a fegyveres túlerő a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalom hatékony támogatásának a viszonylatában felettébb relatívnak bizonyult. Korunk békemozgalmai, amelyek aligha választhatók el a huszadik század második felének osztályharcától, a világ haladó közvéleményét állították a tömbpolitikával szembe, a második világháború után kialakult realitásokra, a tárgyalásos rendezés lehetőségére, a nukleáris katasztrófa veszélyére apellálva teremtették meg a világtör- ténelemben szinte példa nélkül álló tömegbázisukat. Korai lenne tán kijelenteni, hogy napjainkban a tömbpolitika alkonyának lehetünk tanúi. A bomlás, a válság jelei azonban kétségtelenül jelentkeznek. Eklatáns példaként tán az ANZUS berkeiben tapasztalható „megingást“ &-SEATO válságát említhetjük, mely utóbbi a canberrai miniszteri tanácsülést, majd a pakisztáni bejelentést követően immár csupán árnyéka önmagának. A Fülöp szigeti külügyminiszter megállapítása, amely szerint' a SEATO „provokatív jelenlétei képvisel“ Ázsiában, lényegében a többi agresszív katonai szervezetre is általánosítható. Nyilvánvaló tehát, hogy a tömbpolitika lejtőre jutott, a katonai szói vezetek gondosan kiépített rendszerének fokozatos fellazulása illuzórikussá teszi a csendes-óceáni katonai szövetség (PATOj megalakításának olyannyira dédelgetett washingtoni tervét. Tudvalevő, hogy a NATO-méretű csendes-óceáni katonai szervezetben az Egyesült Államok tulajdonképpen Japánnak szánta a másodhegedűs szerepét; a japán alkotmány kijátszására, amely nem teszi lehetővé az ország újrafelfegyverzését a PATO szolgáltatott volna kibúvót. így azonban a felkelő Nap országa mindössze a japán —amerikai államszerződésben rögzített elvek csatornáján kapcsolódik a Pentagon stratégiai terveihez. Ez a csatorna viszont túl szűknek bizonyul, ám végképp alkalmatlan arra, hogy eloszlassa a két szövetséges közötti bizalmatlanságot, amelyet a washingtoni vezetés legutóbbi lépései tovább mélyítettek. A féltékenység csápjai A japán—amerikai viszonyt jellemző féltékenység feltétlenül kétoldalú. Az Egyesült Államok gazdaságának irányítói mindenekelőtt a japán konjunktúrára, a japán ipar prosperitására féltékenyek, míg bizonyos tokiói körök hiúságát az amerikai fegyverek „csillogása“ sérti. Nos, a japán ökonómia „agresztvitásának“ megfékezésére Richard Nixon félreérthetetlen intézkedéseket tett, majd röviddel ezután éreztette távol-keleti szövetségesével, hogy bizonyos kérdések megvitatásakor az előszobában a helye. Tény, hogy Szato kormánya, amely koncepcióját minden apró részletében a japán—amerikai szövetségre építette, önnön vakságának áldozatává vált. Viszont más kérdés, mennyiben okult Tanaka a történtekből, illetve mennyire érzi lekötelezve magát Washingtonnak. Különösképpen nem szükséges tán hangsúlyoznunk, hogy Japán politikájában Kína minden időben kulcsfontosságú helyet foglalt e). Vitathatatlan ugyanakkor, hogy az utóbbi két évtizedben a japán-kínai viszony alakulását — ha ilyesmiről lehet egyáltalán szó — a tengerentúli álláspont determinálta. Japán tehát feltétlenül az Egyesült Államokhoz fűződő szövetsége játékszabályai értelmében járt el, Kínával kapcsolatos lépései során mindvégig magán érezte Washington figyelő — esetenként szigorú és megrovó — tekintetét. Annál inkább érthető a tokiói politikai körök kiábrándultsága, amelyet Nixon elnök „meg- lepetésszerű“ pekingi látogatása eredményezett. Természetesnek tűnik tehát, hogy a Tanaka-kabinet első nemzetközi politikai jellegű megnyilatkozásai közé tartozott a japán—kínai kapcsolatok rendezésének, normalizálásának igénye. Szato miniszterelnök valóban gazdag politikai tapasztalatai ellenére lekéste a pekingi vonatot, ám a világ közvéleménye nem csekély kíváncsisággal várja, vajon Tanaka expresse behozza-e a késést? Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok nyugat európai szövetségesei szintén hasonló gondokkal küzdenek, hiszen a francia külügyminiszter is szükségesnek tartotta egy pekingi vizit gyors lebonyolítását és ugyancsak sietős volt a bonni parlament külügyi bizottsága vezefrtjének a kínai eszmecsere nyélbeütése. Persze, aligha vitás, hogy a nagy Kína-barátság merő önzetlenségből, a reálpolitikai helyzet „csodálatos" hirtelenségű felismeréséből ered csupán. A folyamat gazdaságpolitikai indítékai nyilvánvalóak. Kétségtelen, hogy ez utóbbi kérdés aggasztja a leginkább Japánt, amely egyre inkább piacszűkében szenved, nem szólva az ország közismert nyersanyagéhségéről. Tokióban nem hagyták válasz nélkül Richard Nixon moszkvai tárgyalásait sem, amelyek — mint ismeretes — valóban pozitívnak minősíthető eredményekkel zárultak. Szato utóda nyilatkozataiban, beszédeiben, de általában programjában fontos helyet látszik biztosítani a szovjet—japán békeszerződés megkötése, a két ország kapcsolatai teljes normalizálása kérdésének. Ezt a tényt ugyan már Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter tokiói fogadtatása is előrejelezte, viszont kétségtelen, hogy az „idő múlásával“ néhány vonatkozásban szinte gyökeresen megváltozott a helyzet és ezzel egyidejűleg természetesen a sokszor merevnek hitt állásfoglalások is. Több ízben rámutattunk már, hogy a Szovjetunió valóban előnyös ajánlatokat tett Japánnak a gazdasági együttműködéssel, de nem utolsósorban Szibéria ásványkincseinek közös és mindkét fél számára kedvező kiaknázásával kapcsolatosan. Japán szempontjából ugyanakkor a nyitás Moszkva felé megteremtené a lehetőséget, hogy kitörjön az Egyesült Államok bűvköréből, illetve nemzetközi politikai elszigeteltségéből. Az aktivizálódás időszaka A távol-keleti, de általában ázsiai politikai eseményeket figyelve leszögezhetjük: íme elkövetkezett az aktivizálódás időszaka. Az egyes államok kormányai mindenképpen a közelmúltban kialakult helyzethez kísérelnek meg igazodni. Ennek a folyamatnak — annak ellenére, hogy rendkívül szerteágazó — feltétlenül vannak pozitív momentumai. Példaként említhetjük ebben a vonatkozásban a koreai kérdés-komplexum részbeni kimozdulását a holtpontról. Nem érdektelen ugyanis, hogy a szöuli kormány ebben az időszakban tett olyan lépést, amelyet a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság immár hosszú évek során szorgalmaz. Az ország egyesítése természetesen nem várható máról holnapra, viszont várható, hogy bizonyos szinten és bizonyos mértékben módosulhat Washington és Szöul viszonya. A két koreai állam képviselőinek tanácskozása, az elfogadott dokumentumok és elvek méltán keltettek meglepetést, viszont továbbra is nyílt kérdés marad az elképzelések gyakorlati megvalósítása. Vitathatatlan, hogy az ilyen konkrét lépéshez is szükségessé válik a „helyzet megérése“, amelyre előbb-utóbb sor kerül majd. Specifikus kérdés ebben a vonatkozásban a japán—koreai államközi kapcsolatok kérdésének a végleges rendezése, amely szintén a térség biztonságának számottevő komponensévé válhat. A világsajtó hasábjain mind a mai napig „attraktív“ témának számít a Szovjetunió és a Kínai Köztársaság viszonya. Erre a kérdéscsoportra több, sokszor eltérő alapállású nyugati politikai csoportosulás is összpontosít, nem éppen az enyhülést szolgáló szándékkal. A moszkvai vezetés ebben a kérdésben következetesen ragaszkodik a kommunista- és munkáspártok értekezletének dokumentumaihoz, valamint a Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. kongresszusának határozatához. Tény azonban, hogy a pekingi kormánynak, pontosabban a Mao Ce tung köré csoportosuló viszonylag szűk hatalmi körnek nem sikerült a Szovjetuniót, mint ázsiai hatalmat „kiiktatni“, de elszigetelni sem a nemzetközi kommunista- és munkásmozgalomban. A Szovjetunió kormánya mindennek ellenére elvszerűen támogatta a Kínai Népköztársaság felvételét az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, hasonló álláspontot foglal el a tajvani kérdésben is, tehát árnyalatnyikig sem tért el eredeti koncepciójától, amelynek pajzsára a proletár nemzetköziség jelszavát tűzte. A Szovjetunió befolyása az ázsiai politikai helyzet alakulására egyébként a hindusztáni konfliktus idején domborodott ki a legmarkánsabban. A független kelet- bengáliai állam létrejötte, a pakisztáni politika újabb módosulása, a Gandhi—Bhutto eszmecsere megvalósulása nem utolsósorban a Szovjetunió következetes nemzetközi politikai vonal- vezetése következtében kapott konkrét formát és tartalmat. Ezzel egyidejűleg nem árt figyelmeztetni Peking állásfoglalására, amely megtévesztésig hasonló jegyeket visel az amerikai hivatalos platformmal. Az aktivizálódás, ám ezzel egyidejűleg a polarizálódás folyamata Ázsia keleti térségeiben kezdetét vette. Az európai és ázsiai politikai folyamatok között vont párhuzam nem erőszakolt, tán úgy is mondhatnók, az egyik feltételezi a másikat. Viszont az ázsiai biztonsági rendszer kiépítése — amelynek a távol-keleti kérdések rendezése nélkül aligha van reális alapja — már kezdeti szakaszában az Egyesült Államok vietnami háborújába ütközik. Washington távol-keleti szövetségesei „érdekeltek“ Indokínában, a Vietnami Demokratikus Köztársaság, a felszabadított dél-vietnami területek bombázásához az amerikai hadvezetés dél koreai, japán stb. támaszpontokat vesz igénybe, s mindez bizonytalanságot szül, a távlatok elmosódnak, a Fehér Ház rejtelmes félhomályába vesznek. A távol-keleti politikai összefüggések néhány vonatkozását felvázolva nyilvánvalóvá válik, hogy bizonyos erjedési folyamat a világnak ebben a térségében is tapasztalható. Nem kevésbé tapasztalható ennek a folyamatnak néhány pozitív jele. Kétségtelen, hogy a vitás európai kérdések tárgyalásos rendezése követendő példaként szolgál Ázsia keleti országaiban is. A bizalom elmélyítéséhez, a biztonság megszilárdításához ebben az esetben is a kétoldalú gazdasági, tudományosműszaki és kulturális kapcsolatok bővítése szükséges. Ugyanakkor az egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, tehát általában mindaz, amit a békés egymás mellett élés lenini politikájának szoktunk nevezni. BALOGH P. IMRE Lejtőn a tömbpolitika?
