Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-29 / 203. szám, kedd
Vladimír Msnác HOLTAK ÉS Élők M arek sietve kiment a fedezékből. Koza szakaszvezetőt egy romba dőlt ház pincéjében találta, tágas pince volt. betöltötte a rothadt krumpli, a penész és az emberi izzadság szaga. Koza szakaszvezető a katonákkal egy láda körül ült, amely ezúttal az asztalt helyettesítette: kártyáztak rajta. Becsület istenemre, kiabált Koza szakaszvezetö, mihelyt megpillantotta Marekot, becsület istenemre, ez a professzor! Kezét nyújtotta, de nem hagyta abba a kártyázást. Kis idő múlva megkereste tekintetével Marekot, és azt mondta: Rakd le a holmidat, profesz- szor, jobb dolgod lesz itt, mint az anyádban volt! Olyan áldott hely ez, mintha Ábrahám kebelén pihennénk, az istennyila csapna bele. Marék levetette átázott, nehéz köpenyét, letelepedett a sarokban egy nyaláb szalmára. A beüvegezetlen, apró rácsos ablakon keresztül a szél beverte a pincébe az esőt; oda- kinn csend volt, csak az eső motozott szipogva, a németek egész nap békén voltak, talán nekik sem akaródzott valamit kezdeni ilyen reménytelen időben. Csak a kártyások szenvedélyes hangját lehetett hallani, öklük meg-megdobbant a láda deszkáján. Aztán összevesztek. Koza szakaszvuzető megpróbált ordítozva rendet teremteni, de amikor látta, hogy hiába erőlködik, legyintett és odament Marekhoz. Leguggolt melléje, cigarettát kért. Rágyújtott, szakértő módjára ízlelgette az első szippantásnyi füstöt. — Finom — mondta eüsmerőn. — A kincstári nem Ilyen, mind büdös a penésztől, hogy az istennyila csapna belel Nedves helyen tartották, vagy mi a fene. Marek nem szólt semmit, Koza szakaszvezető oda hajolt hozzá, és bizalmasan megkérdezte: — Hát a nőkkel mi volt? Kipróbáltad? Azt mondják, a kórházban könnyű elkapni őket, mi? — Nem próbáltam — felelte Marek. Koza szakaszvezető szemrehányón fejét csóválta. Alsó ajkához ragasztotta a cigarettát, s közelről nézett Marek arcába, mintha valami furcsa és szokatlan jelet keresne rajta. Aztán újfent megcsóválta a íejét. — Fura fickó vagy te, professzor. Minek jöttél ide? — Hova mentem volna? — Harcolni akarsz? Harcolni jöttél? Itt már nem harcolsz ki semmit, öcsém, itt csak egyet tehetünk: nyakunkba szedhetjük a lábunkat. Latrinába pottyant a pecsenyénk. A német meg annyi, mint cigányon a tetű. Száz is jut mindegyikünkre. — De hova mentem volna? — kérdezte újból Marék. — Hát legyen, ahogy akarod. De nagy szamár vagy, hiába tanultál, megmondom a szemedbe, olyan marha vagy, hogy aligha akad párod. Mért nem maradtál a kórházban? Most ott ülhetnél a száraz meleg szobában, csipkedhetnéd a lányokat, úgyis csak azért riszálják magukat az orrod előtt. Itt már csak legfeljebb felfordulsz és megrohadsz. — Már meggyógyultam — mondta Marék. — Hogy maradhattam volna egészségesen a kórházban? Koza szakaszvezető nagyot csapott a combjára. — Halljátok? — fordult hátra. De senki sem vetett ügyet rá, a kártyások még mindig veszekedtek. — Juj, micsoda nagy marha vagy! Hát parancsolta neked valaki, hogy azt mondd: jelentem alássan, egészséges vagyok?I Parancsolták? No látod, te űritök. Én, fiam, már ötödik esztendeje eszem a komiszke- nyeret, de ilyen fura fickót még nem láttam. — Nem lett volna becsületes dolog — mondta Marek. — Ej — legyintett megvetőn Koza szakaszvezető. — Veled igazán nincs miről beszélni. Abból a cigarettából még van? Marek kezébe nyomta az egész csomagot. — No látod — mondta elismerön Koza szakaszve- sető. — Máskülönben nem vagy te rossz ember. De azt is meg kell mondanom, hogy úgy látszik, kiskorodban a fejedre ejtettek. Visszament a kártyásokhoz, és többé nem is nézett Marek felé. Marek estig üldögélt a kuckójában. Kicsit szundikált, aztán fölébredt, megette a vacsorát, és megint elaludt. Csak akkor serkent fel, amikor Koza szakaszvezető kíméletlenül megrázta. Mi az? kérdezte álom- ittasan Marek. Mozgás, szólt rá Koza szakaszvezető, elmegyünk. Hova megyünk? Az ördög öreganyjába, káromkodott Koza szakaszvezető. Kivonultak Machovóból, a falu védelmére Janko Krap osztagának partizánjai maradtak hátra ritkás rajvonalban. Senki sem tudta, mi történt. Egyesek örültek, hogy pihenni mennek, hogy leváltották őket. De a váltást sehol sem lehetett látni. Koza szakaszvezető, aki legjobban kiismerte magát a katonai dolgokban, mert már ötödik éve szolgált, azt mondta: Ebből megint valami disznóság sül ki. Mindnyájan sejtették, hogy igaza van, a dolognak az lesz a vége, amit Koza szakaszvezető mond. Az állomáson túl teherautók vártak rájuk. Labuda százados a sötétben állt, nem lehetett látni, csak a dühös hangját hallották. Mozgás, ordította, mozgás, mert elevenen elrotha^tok! Sebtiben fölugráltak a kocsikra, s mielőtt idejük lett volna összehúzni a ponyvát, az autók már Indultak is. Nyaktörő sebességgel száguldottak lefelé a völgyben, a kanyarban mindnyájan egy rakásra estek, elkaszálta lábukat a centrifugális erő. Dörömböltek a sofőr fülkéjének ablakán, ordítoztak, ne boinolj, minek rohansz olyan vadul? De a sofőr nem lassított, az autók bömbölve, teljes sebességgel rohantak be a kanyarokba. Ogy látszik, sietős a dolgunk, jegyezte meg valamelyik katona. Az ám, mondta Koza szakaszvezető, valahol megint a körmükre égett a dolog. Idáig érzem a bűzét. Nincs ez isten hírével, sóhajtozott valaki a sötétben. Kétórás hajsza után az autók lassítottak. Valaki félrehúzta a ponyvát és kinézett. Valami város lesz, mondta. Marek is kilesett a ponyva résén, ejnye, gondolta, hisz ez Priehyby. Az utcák nem voltak csendesek és kihaltak, titokzatos mozgás bizsergett végig rajtuk; a járási nemzeti bizottság épülete előtt hosz- szú sorban álltak a teherautók és személykocsik, a házl^pl sötét alakok siettek ki, és rakodtak a kocsikra. Marék megértette: kiürítik a várost. S egyszerre megértette azt is, hogy váratlan átcsoportosításuk összefügg Priehyby kiürítésével. De honnan kerültek ide a németek?! . Amikor közvetlenül a telepen túl leugráltak a teherautókról, Labuda százados néhány szóval elmondta neki, amit már úgyis mindnyájan sejtettek: a németek délen áttörték a frontot, és mindjárt az első napon mélyen benyomultak a felkelés területére. Nekik az a feladatuk, hogy Priehybytől délre erősítsék a védelmi vonalat. Labuda százados valósággal hajszolta őket előre: gyorsabban, gyorsabban! Ez volt a szülőföldje, gyermekkorának tanúja; odább délre van a malom, ahol született, közelében fény villant az éjszakában: aztán hirtelen vörösbe borult az ég. Fürkésző szemmel firtatta a sötétet: a falu ég-e vagy a malom. A szíve azt súgta: a malom. Ahogy közeledtek, egyre világosabban lehetett látni, hogy valóban a malom ég, apjának és őseinek malma. Gyorsabban, gyorsabban, kiabált rekedt hangon Labuda százados, szorongó szívvel sietett előre a katonák élén, perzsolte a bosz- szú vágya. Menekülök jöttek szembe. Néhányan lovas kocsin robogtak el mellettük, mások ökrös szekéren vonultak; mögöttük néhány fekete ruhás asszony gyúrta a sarat. Labuda százados megállította őket, megkérdezte, mit tudnak a németekről. Oda ugyan hiába mennek, mondta az egyik öregasszony, csak a halált kaphatják. Sok a német? kérdezte valamelyik katona. Iszonyú sok, óbégatott az öregasszony, végét nem látni, annyi a rusnya féreg. Az öregasszony odament Labuda századoshoz, megfogta a köpenye ujját. Te vagy a parancsnok? kérdezte. Az vagyok, mama, felelte a százados. Nem innen való vagy, fiam, a malomból? De igen, mondta a kapitány, a Labudáék fia vagyok. Jaj, rimánkodott az öregasszony, mindjárt tudtam én, valami mintha súgta volna, hogy te vagy az, nem is lehet más, csak a malmosék Jankója, így igaz, nem másként. Rossz órában tértél meg, fiam, édesanyád kiterítve fekszik a pádon, bizony, keserves órán térsz haza. Meghalt? kérdezte csendesen Labuda százados. Hát bizony, szegénykém már megtalálta az örök nyugodalmat, mondta sírósan az öregasszony, nincs már neki semmi szenvedése. Mi meg ott voltunk siratóban, elbúcsúztunk tőle, ahogy illik, mert az apád is gyöngélkedik, ő sem húzza már soká. Aztán egyszerre megverik az ablakot, hogy jön a német, meneküljön, aki tud. Futottunk, ahogy voltunk, semmit sem hozhattunk magunkkal, még egy karéj kenyeret sem, mindent otthagytunk a bitangoknak. Nincs másunk, nézd, az imakönyvünk. Az öregasszony előhúzta a köténye alól a halottak imádságos könyvét, magasba emelte, hogy mindenki lássa. Labuda százados már nem hallgatott az anyókára. Valami szorongatta a torkát. Futólépés, kiáltotta, futólépés, s elsőnek eredt futásnak. A katonákat magával ragadta a kapitány példája, szava: érezték, hogy a félelmüknél nagyobb és fontosabb dologról van szó, futottak a pai'ancsnokuk nyomában, mert azok az öregasszonyok az anyáik voltak, s ők fiaiak, a gyerekek a szekereken az ő gyerekeik és testvéreik, a szekérkasban az esőn ázó csíkos dunnák ugyanazok a dunnák voltak, amelyek alatt valamikor megszülettek és amelyek alatt aludtak. A falu előtt sok láb ütemes dobogását hallották; a katonák rajvonalakba fejlődtek, úgy futottak tovább. Aztán találkoztak azokkal a katonákkal, akik az imént feladták a frontot. Agyonlőlek, ordította Labuda százados, nyomban agyonlőlek! Labuda kapitány e pillanatban szörnyű volt, borzasztóbb a veszedelemnél, amely elöl a katonák megfutamodtak; a menekülő katonák visszafordultak. A falu szélén német autók dübörögtek. Néhány világító rakétát lőttek ki, de amikor válaszként sűrű géppuskatűz züdult feléjük, meghátráltak, nyilván nem készültek fel rá, hogy ellenállásba ütköznek. A katonák az első rohammal benyomultak a faluba, habozás nélkül betörtek a házakba, amelyekben már megtelepedtek a németek, evés, mosakodás, fosztogatás közben csaptak le rájuk; senkit sem kíméltek, foglyot nem ejtettek. A kétéltű német autók pánikszerűen hagyták el a falut. Egy órával később már nem volt eleven német a faluban. Labuda százados a falun túl, az elhagyott lövészárkokban megszervezte a védelmet. Aztán elindult a malom felé. A tűz kialvóban volt. Az udvart törött és üszkös zsindelyek lepték; a levegőben égett hús szaga érzett: a istállókban nyilván bennégett a jószág, a hízók. A kitartón szemerkélő eső jóvoltából vastag, csípős füst burkolta be az üszkös romokat, Labuda százados a piszkos, fekete tócsákon keresztül gázolt arra felé, ahol valamikor a házhoz ragasztott toldalék volt: ott laktak a szülei. A vastag mestergerenda átégett, kettőbe tört és lezuhant a szobába, magával rántva egy darab falat: ahol valamikor a szoba volt, csak kormos, üszkös gerendákat, téglákat lehetett látni, amelyekről az eső gőze szállt. Aztán a kapitány hirtelen lehajolt: egy még parázsló gerenda alól csizma látszott ki. Tüstént ráismert: apa csizmája. Megragadta az égő gerendát, tenyerén megpörkölődött a bőr, de nem törődött a fájdalommal, erőlködve fölemelte a gerendát és félredobta. Megpillantotta a másik csizmát is, és tébolyult erővel dobálni kezdte az égő deszkákat, fadarabokat! Végre annyira eltakarította a romokat, hogy kihúzhatta apja testét. Nem maradt belőle más, csak egy kis égett hús, fejét szétverték, vére összekeveredett a korommal és a hamu val. Kezére vette a nyomorult tetemet, ami egy emberből maradt, keresztülment a kerten, a tűz perzselte fák alatt, ment, óvatosan vitte karjában az égett húsdarabokat. A réten, a malom háta mögött megállt: rádöbbent, hogy nincs hová mennie. Letette a földre apja testét, kiegyenesedett, öklét rázta az égre. Szájából szakadtak a szitkok, sohasem tudta, hogy annyi átkot, káromkodást tud, maguktól ugrottak ki belőle a szavak, szidva és fenyegetve az egeket. De aztán hirtelen leroskadt a földre és sírva fa- . kadt. A regényrészletet fordította: TÓTH TIBOR LACO NOVOMESKÝ: Csempészett ceruzával Fut a Vág, fut o habja, habra hullva, mégis egyhelyben áll örökre kínt, okárcsak hosszú perceink, mikkel itt maradtunk magunkra. Nézzük bennük a tükrös tavi mélyből földerengő volt művek romjoit s a múló napok dolgait, mintha olvasnánk egy nyitott tenyérből. Szánkból szovak pókhálószála véget nem érve árad, árad egyre és — hogy ne lephesse feledés — álmok éjébe rejtik el az évek. Ring életünk, részekből rokva össze, a tétlen idő mérlegén, míg a gyönge remény, mint szelíd galamb, suhant tova benne. Hosszú perceink marodnak csupán htt önt csöndünkben, elfolyva, mint a mozdulatlan Vágón odakint a habok, hol o hegyek kékje látszik. llavo, 1940 Rónay György fordítása FRANO KRÄĽ: A fövő elébe Reményemtől csillapul nyitott sebem kínja s a hit sugara szárítja könnyes szempillám. Sorsomnak tölgyfából ácsolt ladikja nem akadhat fenn a bú zátonyán. Tisztító vihar elöl fut a fekete felhő. Félre utamból, cifra érzelgősség! Két karom vágyakozva nyújtom feléd, jövendő, új kor, fényedtől vörös már az ég. Mosolygó hajnal ragyogja be célom, a reggel kapuját szélesre nyitja. Űj erővel fogja az evezőt karom - előre, sorsom viharvert ladikja! (1944) Tóth Tibor fordítósa JÄN KOSTRA: Kemény fagyokban Kemény fagyokban kell állnunk nekünk. Gyöngéd mosollyal, mely szirmok feleit száll. S egy szál virág sincs vélünk. Őrködünk. Ha mi elestünk, szerelem se lesz már. Mélyre fúrt a fagy, gyökérig hatolt, s konok redökből fonott maszk, meredt száj őriz a szépség csöndjén egy mosolyt. Ha mi elestünk, szerelem se lesz már. 1942 Garai Gábor fordítása 1972. VIII. 29.
