Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-28 / 202. szám, hétfő
A törzsvendég Ferdinand SyriStönek hívnak, és ábrázatom pattanásos. Az élet eddig még mindig háttal fordult felém, és általában csak goromba bánásmódban részesített. Pedig szerény, a légynek sem vétő ember vagyok, szeretem a társaságot, szeretek mindenkivel kellemesen elcsevegni. Nincsenek túlzott vágyaim. Ügyelek arra, hogy jól beosszam napi cigarettaadagomat, és jól megférjek felebarátaimmal. Ellentétben a nagy többséggel, nőknél többre tartom a jó szívet, mint a szép vonalú lábat. Almaim netovábbja az volt, hogy törzsvendég legyek, de ez sem adatott meg nekem. Van, aki csak vállat von e szerény kívánság hallatára, de higgyék el, nincs igaza. Képzeljék el: megered az eső. A tömeg bemenekül a kávéházba, ott állnak a helyiség közepén, és olyáh dühödten tekingetnek jobbra- balra, mint az erőszakkal megfürdetett kutya. De nini! Az ablak mellett szabad egy asztal, micsoda szerencse. Mindenki arrafelé törtet. Hová rohannak, jóemeberek! Egy fürge pincér eláll ja útjukat, és udvariasan, de mégis határozottan felhívja figyelmüket arra, hogy az asztal a törzsvendégnek van fenntartva. Belép a törzsvendég. Hahó, micsoda izgalom? A pincérek, fürgén szökellve. könnyed léptekkel járulnak elébe. Az egyik egy halom újságot visz az ölében, a másik a kávéját hozza. Az újságokat odateszik melléje egy székre, s a törzsvendég kéjesen arra gondol, hogy a többiek, azaz a nem törzsvendégek, hogyan lesik a folyóiratokat, melyeket majd csak akkor kapnak meg, amikor ő, a törzsvendég, jónak látja. Ö még a főúrral is eltréfálkozhat, s pajkos ugratással szerelmi kalandjairól is kérdezősködhet. Nekem mindig tetszett a „Jimmy West“ kávéház. Nem lehet ráfogni, hogy túlzottan elegáns, de kopottsága olyan békés, meleg hangulatba ringató. Itt a vendégek is jólelkűeknek látszanak. Reggel, munkába menet látom az ablakon át a sakkozókat, amint ott ülnek, mélyen a játékba feledkezve. Egyikük jobb kezére támasztja fejét, baljával pedig orra hegyére fogja. A másik sakkozó cigarettát tart az egyik kezében, a másikkal zsebébe nyúl az öngyújtóért. Délután ugyanarra megyek haza, de micsoda változás! Az első sakkmester bal kezével támasztja meg a fejét, s a jobbal fogdossa az orra hegyét. De a másiknak még most is kezében a cigaretta, s másik kezével zsebébe nyúl az öngyújtóért. Este aztán nem bírom tovább, belépek a kávéházba, és harsány vidámsággal rájuk köszönök: „Adj isten, sakkozó uram!", és leülök melléjük. „Ideges?" kérdezem a?t a játékost, aki az orra hegyet íog<ja. „Nem csoda, uram. Reggel, amikor errefelé mentem munkába, láttam, hogy rosszul lépett. Ide ugrott a lóval, erre a ?.5j*ete kockára. az ellenfél királynőjét akarván megtámadni. Figyelmeztetni akartam, hogy nemcsak fölöttébb illetlen az ön eljárása, mármint az, hogy le akarja venni partnerének a királynőjét, mert ugyan mit ér már a játék királynő nélkül, de a maga lépése taktikailag is elhibázott, amire rájönne, ha jobban Ismerné az elméletet. En- ' gedjék meg, hogy bemutassam, hogyan történt a dolog.“ Lesöp- röm a figurákat s felállítom őket körülbelül úgy, ahogy délelőtt láttam. Különös! A sakkozók mintha ingerültek lennének. Hogy, úgymond, mit gondolok én, hogy beleavatkozom a játékba, senki nem kért meg rá, meg, hogy törődjem a magam dolgával, és így tovább. „Hát jó, öntelt uraim! mondom méltóság- teljesen, s felállók. Tanulni mindig és mindenkitől lehet. De az olyan ember, aki a jó- akaratú tanácsot visszautasítja, és illetlen kifejezéseket használ, az nem méltó arra, hogy tovább foglalkozzam vele!“ Megsértődve elléptetek. De úgy kell nekem! Egyáltalán, hogy is méltathatom figyelemre a sakkjátékosokat? A sakkozók olyan fickók, akik lemondtak a világi örömökről, és emberkerülőkké váltak. Ezek a faragatlan ala kok képtelenek bármilyen, csak kicsit is nemesebb gondolatra. De például itt vanank a bili árdozók! Ezek egészen másfélék! Már svihák külsejük elárulja, hogy barátságosabb és vidá mabb természettel áldotta meg őket a sors, mint ezeket az aszkéta sakkozókat. Rendsze rint zsakettet viselnek, puhagal lért csokornyakkendővel, és ha jókás nadrágot. A zsakettet pác nik ékesítik, és örökké fénylő nadrágjukon zsíros ujjlenyoma tok láthatók. Drága emberek! Odamegyek hozzájuk, s érdek lődéssel figyelem, mennyire erőlködnek. Rögtön érzem. hog\ szimpátiám egy köpcös, apró termetű, tarka nyakkendős já tékos felé hajlik, akinek sehogy sem sikerül a játék. A raá sik játékos a lábamra tapos, és hasba bök a dákóval. Mintha csak készakarva tenné. Sajná lom a kis kövért, ki is vészéni kezéből a dákót, s így szólok: „A biliárdjátékban arra az alapvető fizikai törvényre kell ügyelni, hogy a beesés szöge egyenlő a visszaverődés szögével. Na már most... Ha ezt a törvényt tudjuk, akkor úgy megy minden, mint a karika- csapás. Tehát: ezt az állást ugyan meg lehet játszani az úgynevezett paraszttal is, de mi nem úgy fogjuk játszani, hanem elegánsan, triple-busarral. Hűha! Nem jött be! Nem számít. Meg lehet ismételni a kísérletet. Egyszer, kétszer, aztán majd csak sikerül. Micsoda? Mit mond? Hogy húzzam a csíkot, hogy senki nem hívott? Nézd csak, hogy nagyképűsködnek a zöldfülű uraságok! Ne gondolja, hogy leállók magukkal vitatkozni! Saját jószántamból nem nyelek le gorombaságokat! Ez a mai fiatalság, hogy az isten tartsa meg magukat. Hisz megyek már, főűr, csak nem képzeli, hogy akárkivel, ilyenekkel fogok .." Furcsa alakok! Kéj-három szót váltasz velük, s már mindegyik . .. brr! Dühödten átmegyek a kártyaszobába. Azok, akik ott ülnek a kártya mellett, ugyanolyan titokzatosak tettetik magukat, mint a szabadkőművesek. Arckifejezésük komoly és figyelmes. „Micsoda, kontrázott? Hál ezt megkapta, hahaha! Ilyen lapra kontrázni? Hol látott ilyet? Emberek, kontrázik, mikor negyvennél meg fog állni! Uram, gondolja meg, mit csinál!* Hisz szerencsétlenségbe dönti a partnerét! Ide figyeljen, az ellenfél kétszer leaduttál, és akkor hol van maga? Azt hiszi, már nyert is, mert négy tízese van? Egyébként is, a zöld tízes plankban van! ...“ A játékosok szörnyen ordítozni kezdtek. Hadonásztak, szidalmaztak, fenyegettek. „Ne gondolják, hogy megijedek maguktól, mondtam eltökélten, olyanok az erkölcseik, mint a kannibáloké, igenis... Na, én mindig mondtam: A szenvedélyes kártyajáték az első lépés a bűnözés útján. Nem hallottak még róla, élvhajhászok, hány házasságot döntött romba a máriás? Milyen családi tragédiákat okozott a csapd-le-csa- csi? Micsoda pusztulások és szerencsétlenségek szülőanyja volt már az alsós? Ha! Elmegyek e latrok barlangjából... Kérem, ne lármázzanak, és tanuljanak meg játszani!“ Kissé felizgattam magam. Ott az ablaknál szerelmespár ül és sugdolózik. „Nem kell sugdolóz- nl, mondom s pajkosan megcsípem a lány állát. Miféle titkaik lehetnek maguknak? Előttem nem kell semmit titkolni. Hiszen én nem árulok el semmit. Mibe fogadok, hogy tudom, miről kát sugdosnak. Ismerjük ezt. Csak szeressék egymást, és legyenek boldogok... Az ilyen ártatlan szerelem nagyon szép dolog! Micsoda, maga elpirul, kisasszony? Nem is olyan ártatlan az a szerelem, mint ahogy feltételeztem? Hogy hívják az apját, kisasszony? Fel kéne emelni a szoknyácskáját, és jól elfenekelni magát. Maga meg, fiatalúr, inkább tanulna hogy el ne hasaljon a vizsgán!“ De itt történt valami ... Micsoda arcátlan fiatalemberi Mii? Hogy te? Meg kell hogy büntesselek, senkiházi! Nana! Odarohannak a pincérek. Kíváncsiak gyűrűje fog körbe bennünket. Maga a kávéház tulajdonosa jön oda. „Miféle szemérmetlenséget tűr Itt meg?“ ripakodom rá. A tulajdonos felszólít, hogy hagyjam el a helyiséget. „Megyek is, válaszolom. Ez a nyomortanya nem méltó egy rendes polgárhoz. Fel kéne hívni magára a hatóságok figyelmét. Mérget vehet rá, hogy ez bekerül az újságba. Biztosítom, hogy maga... dadi. S a személyzet is megéri a pénzét...“ Bevágtam az ajtót. Az utcán jutott eszembe, hogy azt akartam mondani a tulajdonosnak: „Maga javíthatatlan gazember." De már nem megyek vissza ... fól odamondottam neki! Ha csak egy kicsit is rendes ember, el- szégyelli magát. De ha azt hiszi, hogy még egyszer beteszem ide a lábam, akkor nagyon téved ... Törzsvendég pedig máshol leszek... Bojtár Endre fordítása sugdolóznak? Szerelmes szava(Könözsi felvétele) A kert mélyén volt egy elhagyott házikó, amelyben valamikor a kertész lakott. Inga odavitte Martát és meges- küdütt, hogy senkinek, sem Bertának, sem Schenknek, sem Anna-Máriának nem beszél róla. A lakásból kilopott egy pokrócot és ennivalót készített Martának, aztán bekötözte. Járatos volt ebben, mert a BDM-ben ápolónői tanfolyamot végzett. Már beesteledett, az utcán ismét ágyúk dübörögtek, teherautók száguldottak, a teherautókon meg énekeltek a katonák. Inga az ablak előtt állt és lesett ki az elsötétítő hasadékán. Igyekezett nem gondolkozni. — Menj el az ablaktól — hallotta Schenk hangját. — Tegnap Pozneréknál fegyvert találtak. Lakásról-lakásra járnak. — Jöjjenek — mondta Inga. Félelmük, nyugtalanságuk most csak gyűlöletet ébresztett benne. Jöjjenek végre és legyen vége. Anna-Maria Elken mögötte állt. Inga vállán érezte tenyerét. Hevesen lerázta magáról. — Hagyd abba, uralkodj magadon. Anna-Maria hangja halk volt, de erőszakos. — Felnőtt lány vagy. Hogy gyűlölte most őket! Schenket, Anna-Máriát, Bertát és a nagybátyját, aki a menekülő Martára lőtt. Elfordult az ablaktól, látta fehér arcukat a sötétedő alkonyaiban. — Vajon minden német — mondta nyugodtan — ilyen qyáva mint maguk? Remélem, hogy nem mind. — Hisztériázol — Anna Mária arcán mosoly féle jelent meg. — Egyszerűen túl akarjuk élni. Semmi több ... — Túlélni! Túlélik, ha nem halnak meg a félelemtől. Maga is fél, hogy felismeri valaki. Ápolónő Hamburgból! — Az irataim rendben vannak — je lentette ki Anna-Maria. — Ö, igen, természetesen, rendben vannak! Mindnyájan a legnagyobb rendben vannak ... — Valamit még mondani akart, de ebben a pillanatban kopogtatást hallottak. Nem erőszakos kopogtatás volt ez, inkább udvarias, sőt kissé bátortalan, mégis megdermedtek és meg voltak győződve arról, hogy elkövetkezett a legrosszabb ... — Schenk úr, nyissa ki — szólalt meg végre Anna Mária. — Miért én? Jobb, ha egy nő... Inga megvetően nézett rájuk és kiment az előszobába. A másodpercek végtelennek tűntek, végre meghallották a németül folytatott beszélgetést, aztán a küszöbön, Inga vállának támaszkodva, megjelent egy fiatalember borostásan, szakadt ruhában, sárosán. Megkönnyebbülten lélegeztek fel; ez az ember, akárki volt, nem látszott veszélyesnek. De hamarosan megértették, hogy veszélyt jelentett. Nagy nehezen kiegyenesedett, aztán előre lendítette a karját. — Heil Hitler — mondta. Hallgattak. Még három nappal ezelőtt mindannyian gépiesen ugyanezzel a mozdulattal válaszoltak volna. — Mit akar uram? kérdezte Schenk? — Megpillantottam a sildet: Gustaw Ring — mondta a férfi. — Nem volt erőm tovább menni. Ma kedd van? — Csütörtök — mondta Inga, aki kutatva nézett rá. A férfi arcában volt valami, ami bizalmat ébresztett. Arra gondolt, hogy ez a férfi biztosan nem gyáva. — Már nem tudtam tájékozódni — folytatta. — Ha csütörtök van, akkor már tíz napja, és mindig csak éjszaka, mint egy tolvaj úgy lopakodik az ember a saját hazájában ... — Kicsoda maga? — Schenk hangja erőszakosabb lett. A férfi sokáig nézett rá és Schenk ön kételenül is visszahúzódott. — Ki vagyok? — ismételte. — Ha az oroszok elkapnának, nem tennének fel ilyen kérdést. Régen itt vannak az oroszok? — Itt lengyelek vannak. És az olya nokat keresik, mint maga. Szerencsétlenséget hoz erre a gyermekre — Schenk Ingára mutatott. — Kérem, miattam ne aggódjon! — kiáltotta a lány. A férfi Schenkhez közeledett. ■— És ki vagy te? Tuladonképpen hogy hívnak? — A parancsnok tónusában mondta ezt, aki a parancsok kiadásához és a precíz válaszadáshoz szokott. Schenk önkéntelenül ts kiegyenesedett. Tudja, hogy kell az ilyenekkel beszélni, gondolta Inga. — Schenk. Wilhelm Schenk. — Kínai vagy? — Nem. Német vagyok. — Akkor mutasd meg, hogy milyen a német köszöntés! Na, mutasd meg! — Már majdnem kiáltott. Schenk összecsapta a boká/át: — Heil Hitler! — kiáltotta. Most egészen más embernek látszott. Ez még folyton hatott. Berta meghatódott, széket tolt a férfinak és közölte, hogy hoz valami ennivalót. Ringék lakásában most egészen más hangulat uralkodott, a motorok zúgása és az utcáról betóduló lárma nem tűnt olyan rettenetesnek és közelinek. Csak Anna Mária Elken ajkán jelent meg iró- nikus mosoly; ismét érdeklődéssel nézte a jövevényt, úgy, ahogy az egzotikus állatokat nézi az ember. — Mondjuk — kezdte nyugodtan —» hogy vendégül látjuk ... — Kinek a nevében ... — szakította félbe Inga. — Ki akarod dobni? — Nem. — Akkor maradj csendben. — Anna- Mária ismét a férfihez fordult. — Azonban tudni szeretnénk, hogy kihez vaft szerencsénk... Berta egy tányér levest tett az asztalra és a férfi mohón evéshez látott. Nem válaszolt. Csak amikor az utolsó kásamaradékot is kikaparhatta a tányérból, akkor fordult Anna-Máriához: — Előbb — mondta halkan — megmondja ön, hogy kicsoda. — Ápolónő Hamburgból! — kiáltotta Inga. Anna Mária egy pillanatig tétovázott, aztán döntött. Felállt. — Anna Maria Elken, SS sturmführer. Utolsó szolgálati helyem: Goerlitz. (Folytatjuk)« T972. VIII. 28. KAREL POLÄČEK Andrzej Zbych: v
