Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-27 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

RIPORT A KAKASHEGY ALATT

A Szlovák Nemzeti Felkelésben és a német megszállás alóli felszabadításért vívott harcokban elesett hősök emlékműve čierna Lehotán

I. .

________■ ; •__________ '• ■ ■ , '

Az élelmiszerraktárnak használt partizánbunker a Fekete erdőben a felújítás után- (A Rožnavai Járási Műemlékvédelmi Hivatal felvételei)

ierna Lehota szerényen húzódik meg a Kakashegy árnyékában. Nem nagy község, azonban a nevét sokan ismerik, ugyanis a falu a Szlovák Nemzeti Felkelés idején a partizánoK egyik központja volt, ezért „Kismoszk- vának“ is nevezték. A forradalmi nemzeti bizottság élén itt a felkelés idején idősebb Trajba Martin elvtárs állt, ezért tőle érdeklődtem a faluban s a környéken lezajlott fasisztaellenes megmozdulásokról.

— A Szlovák Nemzeti Felkelés Cierna Lehotán már 1944. augusztus 27-én, az esti órákban megkezdődött — mondotta. — A népi milícia tagjaival együtt lefegyvereztük a közeli slavošovcei papírgyárban állomásozó németeket, nehogy azok, akik a partizáncsoportokba jelentkeztek, áldozatul essenek. Aztán — a Banská Bystrica-i szabad rádió felhívására — mozgósítottuk az embereket. Az első napon tizenketten Breznóba jelentkeztek partizánnak, a másodikon huszon- ketten Kunová Teplicára (Kuntapol- ca) az „Astra“ nevű csoportba, s később Breznóba még huszonötén mentek. Az üzemben nyomdánk volt. Magyar, német és szlovák nyelvű röplapokat készítettünk. A magyarul nyomtatottakat főleg Diósgyőrbe és Košicére szállítottuk, a német nyelvűeket pedig azokra a helyekre, ahol német nemzetiségű csehszlovák állampolgárok éltek.

— Harcunkban nem maradtunk Slagunkra. Banská Bystricától Brezno, Revúca és Čierna Lehota irányában is harcoló szovjet és más nemzetiségű partizánok siettek segítségünkre. Ha jól emlékszem, járásunkba elsőnek a Kvitinszkij vezette „Gottwald“ partizánbrigád érkezett. Aztán Suka- jev partizánjai jelentek meg, majd a „Petőfi“ partizáncsoport harcosai. Az utóbbiak harcoltak jóformán járásunk minden részében. A harcok többnyire Gemerská Hôrka (Gömörhorkaj, Nižná Slaná (Alsósajó), Dobšiná, Revúca és Rožňava (Rozsnyó) környékén folytak. Ebben a csoportban, bár magyar nevet viselt, nemcsak magyar, hanem szlovák partizánok is voltak. A „Petőfi" partizáncsoport nekem kellemes meglepetést szerzett, ugyanis hat év után újra találkozhattam Fábry Józseffel, akivel régebben a CSKP-ban együtt dolgoztunk. Ogy osont be az udvaromba, hogy észre sem vettem. A hátam mögé állt, s látékosan megkérdezte: — Na, ki vagyok? Aztán ölelések következtek. Elmondta, hogy a Szovjetunióból érkezett. Ejtőernyővel ugrott le egy repülőgépről — többedmagával. Tehát együtt dolgozhattunk — újra! A „Petőfi" partizáncsoportban egyébként Fábry József később átvette a politikai komisszár funkcióját. Ma már sajnos nem él.

— Községünket a Szlovák Nemzeti Felkelés idején a helyi forradalmi nemzeti bizottság irányította, sőt a környező falvak forradalmi nemzeti bizottságait is. Az embereket úgy irányítottuk, hogy támogassák a partizánokat. Ök természetesen meg is értették ezen igyekezetünket, s ruhával, élelemmel látták el őket. A falu cipészei lábbeliket készítettek számukra, hogy a könyörtelen télben ne járjanak mezítláb. Az életben maradt szovjet, magyar és szlovák partizánok ma is hálával gondolnak a Cierna Lehota-iakra, akik több mint egymillió korona értékkel járultak hozzá a Szlovák Nemzeti Felkeléshez.

— Az élelmet, melyet a falu lakosai adtak, egy raktárnak használt bunkerban helyeztük el — emlékezett vissza Kučera Ondrej elvtárs, az Antifasiszta Harcosok Szövetsége rožňa- vai (Rozsnyó) járási titkára. — A bunkert 1944. októberében ástuk. Tíz- tizenketten voltunk az ásásnál, így két hét alatt elkészültünk vele. Olyan helyen ástuk, ahol víz is volt. Ez nagy előnyt jelentett számunkra, ugyanis így szükség esetén egyszerre 70—80 embernek nyújthattunk menedéket.

A bunker ásásáról szóló történet elmondása után Kučera elvtárs a rož- üavai járás területén harcoló partizáncsoportokat sorolta fel. Azokat is, amelyek nem jártak Cierna Lehotán. Jegorov, Novák, Szagyilenko, Kozlov és Adler partizánparancsnokokat, valamint a „Sláva“ és a „Petőfi“ partizáncsoport nevét említette, majd a partizánok sikereiről beszélt.

íme a jelentősebbek:

A partizánok Henckovce és Nižná Slaná között megsemmisítettek egy német „tigris“ tankot; több német katona elesett.

Ártalmatlanná tettek egy német páncélautót Ochtiná községben.

Jelšava és Jelšavská Teplica között felrobbantották a vasúti hidat, s a telefonhuzalt ötszáz méteres szakaszon megrongálták.

Felrobbantottak egy teherautót Krasnahorské Podhradie (Váralja) és Rožňava között stb.

Pataky Pál traktoros, aki a košicei járás Hraničná pri Hornáde nevű falujában lakik s azok közé tartozik, akik „az égből hulltak“, a következőket mondta:

— Amikor egy alkalommal Slavo- šovcén jártunk, két német páncélautó jött felénk az úton. A szovjet partizánoknak volt páncélöklük, s azzal sikerült az egyik páncélautót kilőniük. A másik páncélautó vezetője ezt észrevette s visszafordult. Tehát megmenekült.

— Egy másik alkalommal vasúti kocsikon közlekedő németeket tettünk ártalmatlanná.

A partizánoknak az egyes akcióknál csak kis veszteségeik voltak. Szomorú esemény játszódott le azonban 1944. október 28-án este hat órakor a slavošovcei papírgyárban.

Az üzem bejárati része fából készült, és több kisebb helyiségből állt. Az egyikben robbanóanyagokat raktároztak, s ez a raktár ismeretlen okból felrobbant. ■'* j

Kučera elvtárs erre így emlékezett vissza:

— Körülbelül ötven méterre voltam a robbanás helyétől. A légnyomás a falhoz csapott. Nem tudtam, mi történik. Futottam az üzemi konyhához, ahol már többen voltak, majd elindultam velük a robbanás színhelye felé. Ott minden a földdel volt egyenlő. A közelben parkoló autóbusz felborult, a sofőr súlyosan megsebesült. Állt ott egy fa is, melyről a- robbanás letépte az ágakat. A patakban holttestek hevertek. Harminckét elvtársunk halt meg akkor.

— Banská Bystrica eleste után a falunkba több partizánt csoportosítottak — tájékoztatott Trajba elvtárs. — Számuk, mely valóban hiteles, több mint kétezer volt. Egy részük a faluban tartózkodott, a többiek a hegyekben voltak, s onnan indultak harcba. A partizánokat egyébként azért összpontosították Cierna Leho- tára és környékére, mert a falut, valamint a környező falvakat, Slavošov- cét, Rokovcét és Ochtinát, a hitleri bandák a megszállás első napjaiban nem foglalták el. Persze el akarták foglalni, de a már itt állomásozó partizánok ezt egy ideig meg tudták akadályozni, így a štítníkí völgy „külön köztársaságának számított — főleg Cierna Lehota — egészen 1944. december 6-ig. Ekkor jöttek be falunkba a németek. Észrevették ugyanis, hogy a partizánok többsége eltávozott. A falu szélén egy nagy táblát tettek az út mellé, melyen a következő felirat állt: „Vigyázz! Banditák! Banditák falujal“ Amikor idejöttek, ötven embert a templom elé állítottak, rájuk szegezték a géppuskákat és kijelentették, ha egy német is elesik, kiirtják a falu lakosainak a felét. így várták a partizánok támadását, azt azonban várhatták, mert a partizánparancsnokság elrendelte, hogy minden partizán költözzön ki a faluból. A németek átkutattak minden zugot, vallatták az embereket, azonban a partizánokat senki sem árulta el. Néhány elvtársat viszont elárult egy Jech nevű egyén, aki itt dolgozott nálunk, de a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörésekor hazament Dobšinára. A németek onnan jöttek, az erdőn keresztül. Túlerőben voltak, s felszorították a partizánokat a Kakashegyre, melyet aztán bekerítettek. Persze a bunkert, ahonnan a partizánok az élelmiszer nagy részét magukkal vitték, a németek nem fedezték fel, csak a közelében jártak.

— Mi egy ideig a Kakashegyen voltunk — emlékezett vissza a rožňa- vai (Rozsnyó) Belényi Lajos elvtárs. — Aztán terepkutatókat küldtünk szét, hogy állapítsák meg, hol a leggyengébb a németek gyűrűje. Végül is sikerült kitörnünk, méghozzá úgy, hogy egyetlen emberünk sem esett el.

— A németek viszont a faluból elvitték Kúth és Novák elvtársat — mondotta Trajba elvtárs. — Az utóbbinál pártiratokat találtak, és megtalálták azt a kitüntetést is, melyet a párt adott neki. Egyikük sem tért vissza többé. Valószínűleg gázkamrában pumsztultak el.

Az idős ember szavai elgondolkoztattak. Tóth József Kozlov partizáncsapatából és Adler Károly, akit gondoskodásáért partizánjai az „otec“

(„atya“) névvel tiszteltek meg, sem végezte különbül. Az előbbit a nácik Rožňava főterén egy hársfára akasztottak fel, az utóbbit Dobšinán végezték ki.

— Cierna Lehotát 1945. január 24- én délelőtt szabadította fel a szovjet és a román hadsereg — mondotta Polomský Ján elvtárs, a hnb elnöke.

A falu azóta megváltozott. Az idő sok mindent elfeledtetett. A hősökről viszont az emberek nem feledkeztek meg. Még 1946-ban emlékművet állítottak azoknak az elvtársaknak, akiket a papírgyári robbanás elpusztított.

— 1971-ben az Antifasiszta Harcosok Szövetségének Cierna Lehota-i szervezete Polomský Ondrej vezetésével azzal az ötlettel jött hozzám — tájékoztatott Kučera elvtárs —, hogy fel szeretnék újítani azt a bunkert, amelyet a partizánok raktárnak használtak.

Az elképzelést Labancz Istvánnak, a rožňavai Bányászmúzeum igazgatójának segítségével sikerült megvalósítanunk. Most szimbolikus bunkerként szolgál a látogatóknak. Ezen kívül a második világháborúban elesett csehszlovák katonáknak, partizánoknak és a koncentrációs táborokban elpusztult hősöknek tavaly emlékművet állítottunk, és rendbehoztuk a partizánösvényeket.

A Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulója alkalmából a faluban emlékszobát nyitottak. Itt idős párttagok, partizánok kiállított iratait szemlélhetik meg a látogatók. S a helyi nemzeti bizottság épületében még valamit: a Vörös csillag érdemrendet, a Szlovák Nemzeti Felkelés érdemrendjének első fokozatát és más kitüntetéseket, melyeket a falu az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységért, valamint a szocializmus építésében elért sikerekért kapott. TŐZSÉR LAJOS

1972. VIII. 27.