Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-21 / 196. szám, hétfő
A postahivatal vezetője, Václav Znamínko, Prágába készült. Bőröndjét már egy hónapja bepakolta. Egy ócska hálóinget, egy ülő- párnát, egy pár papucsot, két inggallért, egy pulóvert, egy fogkefét rakott bele, s elhelyezte benne Winter egyik sárgult lapú, arany metszésű regényét is. Szerette a történelmi regényeket, mert megfeleltek szellemi habitusának, és segítettek megőrizni lelki nyugalmát. A kerekfalvi postahivatal két levélhordőja már előre örült, hogy „az öreg lelép egy időre“, és nem lesz, aki gyötörje őket. Znamínko természetesen nem volt igazán öreg, csak negyvenéves, és a levélhordókat is csupán a szolgálat szabályszerű ellátása érdekében gyötörte. Negyvennyolcban antiszociális elemnek akarták bélyegezni, de idejében meggondolták magukat, elvégre megeshetett volna, hogy még rosszabb főnököt kapnak a kerekfalvi postahivatalba, s a postamester különben is veszedelmes szőrszálhasogató volt. Negyvenhatban például a köz- biztonság veszélyeztetése címén feljelentette a kerekfalvi földbirtokost, mert a postahivatalban véletlenül elsült a töltött puskája. A járásbíróság elutasította panaszát, de fellebbezett, s a földbirtokost végül is elítélték Znamínko legfőbb gondja az volt, hogyan fogják helyettesíteni. Ugyan kit küldenek ki a városból erre a hétre? Vajon nem fogja-e a helyettes felforgatni a kerekfalvi posta szigorú rendjét? Betartja-e a hivatalos időt? Nem rúgnak-e ki a hámból a levélhordók, és nem isszűk-e le magukat mindjárt az első napon? Olthagyhatja-e a postát ilyen hosszú időre? De megjött a helyettes. Egy nő Azt kívánta Znamíukótól, hogy Klárának szólítsa. A postamesternek ez nem tetszett; ő bezzeg nem volt hajlandó elárulni a keresztnevét. Hát bizalmas viszonyban vannak ők? Klára leszedte a feliratokat, amelyek a felek minden lépését megszabták a kerekfalvi postán. Azonkívül félrehúzta a tejüveget, amely elzárta Znamínko pénztárablakát, úgyhogy az is megnézhette Klára vidám, himlőhelyes arcát, aki csak egy közönséges levelet akart feladni. — öregem, hiszen maga úgy ül itt, mint kotlós a fészkén — mondta Klára, s a csomagokkal bajlódó levélhordók csendesen elvigyorodtak a sarokban. Znamínko összerázkódott. Hogy jön ahhoz ez a rendetlen nő- személy, hogy őt öregemnek szólítsa! Sovány arca elvörösödött, de hirtelenében semmi sem jutott az eszébe, amivel le- tromfolhatná Klárát. — Voltaképpen hová utazik? — kérdezte Klára, és hanyagul forgatta a kimutatási íveket. A postamester mérgesen figyelte Bohumil Ŕíha: a mozdulatait, de végre alkal- ma nyílt rá, hogy ő is kiteg^n magáért. — Prágába. Az apámhoz — felelte közönyös hangon, dedia- lalmas érzés Feszítette keblét. És joggal. Egész életében sajnálta, hogy nincs apja, és gyakran gondolt rá, hogy milyen boldog lenne, ha volna. Most azonban, úgyszólván, csak a kezét kell kinyújtania az apjáért. Csak fel kell utaznia Prágába, jelentkeznie az apjánál, és belevetnie magát ölelő karjaiba, amelyek még sohasem tárultak ki Znamínko előtt. De miért nem kereste fel már korábban az apját? Václav Znamínko mamája az idén márciusban halt meg. Dolgos asézony volt, akinek különös örömet szerzett, ha felsúrolhatta fia szolgálati lakását. Kezdetben hetenként egyszer mosta fel, később kétszer, majd háromszor, végül már naponta felsikálta. Halála napján sajnálta először, hogy Václav nem nősült meg, s keseregni kezdett, ki fogja megmosni a fia gumicsizmáját, amikor délben hazaérkezik a kerekfalvi halastó körüli sétájáról. S mielőtt végleg lehunyta volna a szemét, elárulta Václavnak, hogy vér szerinti apja egy Jan Sajdl nevű berouni festékgyáros. Václav Znamínko két teljes hónapon át gyászolta az édesanyját, mielőtt eszébe jutott, hogy meg kellene keresnie az apját. Eme ötlete egészen szerencsésnek minősíthető, minthogy véget vetett a tartós gyásznak, amely anyja halála óta ránehezedett. Elvégre megeshet, hogy a postamester éppen ismeretlen atyjától örökölte kiváló munkabírását és szervező tehetségét. Václav Znamínko pár nap múlva már olyan bűvös ábrándokban ringat ta magát, hogy összebarátkozik természetes apjával, megszeretik egymást, s ki tudja, talán még azt is kisütik, hogy összeköltöznek. Znamínko ösztönösen vonzódott az idősebb emberekhez, akiket valami szilárd rend megtestesítőinek vélt, míg a fiatalokról úgy gondolkozott, hogy magatartásukat és munkájukat állandó fejetlenség jellemzi A postamester addig küldözgette ajánlott leveleit a különböző tanácsoknak, amíg meg nem tudta, hogy apja jelenleg Prága Smíchov nevű kerületében a Holečkova utca 34.- szám alatt lakik. Döntő pillanat volt ez életében. Jan Sajdl tehát él, s talán évek óta csak arra vár, hogy fia, Václav felkeresse, és így szóljon hozzá: „Itt vagyok, papa!“ így érkezett el Znamínko számára az a pillanat, amikor már a bőröndje is be volt csomagolva, csak kézbe kellett venni és KLÁRA indulni. A pénztárablak mögött ott ült a helyettese, aki azonban, sajnos, nő, ráadásul felettébb szemtelen és gúnyos modorú teremtés. A postamester kerek három napig halogatta elutazását. Mindenekelőtt a hivatali helyiség állapota idegesítette. Elképzelhetetlen rendetlenség uralkodott mindenütt: félig nyitott páncélszekrény, széthányt nyomtatványok, összevissza dobált pecsétek és kigombolt zubbonyú levélhordók, akik alig vetettek ügyet a postamesterre. Csak az volt meglepő, hogy Znamínko nem bírt szemrehányást tenni Klárának, akinek pajkos arca a hanyagul nyitva hagyott pénztárablak mögül mosolygott rá. Csak halkan zsörtölődött, s lélekben a kezét tördelte. Azonfelül a végső elszántságot gyűjtögette magában, mielőtt nekivág az ismeretlen, távoli világnak, ahol semmit sem tudnak róla. Znamínko még sohasem utazott, eddig legfeljebb ha Pardubicé- ig jutott el, ahol elvesztette a kalapját, sőt, az aktatáskáját is ellopták a pályaudvaron, amikor elugrott a büfébe, hogy igyék egy pohár sört. — Induljon már, öregem! — tuszkolta ki végre Klára a postáról. — Nemcsak pecsétek vannak a világon. Prágában már várja a papája, maga meg itt lopja a napot. — Es egy doboz kínai teát nyomott a kezébe a prágai öregúr részére. Znamínko nem számított erre a figyelmességre. Különösen az hatotta meg, hogy Klára is hisz az apjában. Ez arra késztette, hogy végre csakugyan útnak eredjen. Útközben semmi baj sem érhette. A vasúti fülkében előszedte a párnáját, a bőröndjét feltette a hálóba, egy zsinórral odakötözte a fogashoz, a zsinór végét pedig a párna alá dugta. Ha valaki el akarná vinni a bőröndjét, Znamínko még akkor is észrevenné, ha közben esetleg elaludna. Márpedig ez köny- nyen megeshet, mivel csukva tartotta a szemét. Nem akarta ugyanis, hogy a fülkében utazók megszólítsák, s ezért úgy tett, mintha aludna. A többiek békében is hagyták. A csel sikerült. A Holeckova utcát minden nehézség nélkül megtalálta, mivel minden prágai ismerte. Kézről kézre adták, s végül letették a 34-es szám előtt. A ház semmiben sem különbözött a többitől, mégis rendkívüli volt, hiszen itt lakott az apja. Sárgaréz névtábláját már az első emeleten megtalálta, s nyugodt lélekkel nyomta meg a csengőt. Minden az előre megállapított terv szerint történt, úgy, ahogy Znamínko szerette. Már csak az volt hátra, hogy odatoppanjon az apja elé, és elvégezze a megfelelő baráti aktust. De az utolsó jelenet egészen másként játszódott le, mint ahogy képzelte. Miután végigment a sötét előszobán, szemtől szembe került egy köpcös, hatvan év körüli férfival, felettébb gyanakvó pillantásokat vetett rá. — Én vagyok Václav — bökte ki Znamínko, aki nem tudta, mit kezdjen a bőröndjével ebben a döntő pillanatban. — Na és? — hangzott a kimért válasz. — Václav vagyok... Václav Znamínko — figyelmeztette az apát meghatott fia. — Jan Sajdl — felelte fagyosan az öreg férfi. Szemöldöke majdnem eltakarta a szemét. — Znamínko Václav vagyok ... a fia ... — Nahát! — Az öregember arca még jobban elkomorult. — Papa! — Miféle komédia ez? Mit akar voltaképp? Anyám halálos ágyán... — Ezt már ismerjük, maga szélhámos! — Atyám! Az én ereimben ... — Majd adok én magának ereket, maga svihákl — Az öreget majd szétrepesztette az indulat. Felkapott egy széket, amely épp a keze ügyébe esett es rárohant a fiára. Minden jel arra mutatott, hogy meg akarja ölni. Znamínko csodálatosképpen nem vesztette el a fejét. Két fő feladat nyomult tudata előterébe: a kalapja és a bőröndje. Keményen szorongatta őket, s úgy siklott keresztül a sötét előszobán, mint egy angolna. Még arra is maradt ideje, hogy becsapja maga mögött az ajtót, s most már erős gát választotta el az öregúrtól. Csak az utcán vette fontolóra a dolgot. Ugyan olyan tisztán működött az agya, mint amikor a postahivatalban elsült a földbirtokos puskája Mi a teendő? A dühöngő öreg kétségtelenül az apja. Másképp viselkedett ugyan, mint ahogy a fia elképzelte, de hát ilyen a világ-..Ugy ^tszik, hogy az apák nem örülnek törvénytelen gyermekeinek. Václav Zna in ín ko ezek után nem tehet egyebet, ľľnt ll0ßy bepereli Jan Sajdlť. Még iiogy ő szélhámos? Meg svihák, amiért jelentkezett az apjánál? Talán nincsen rá erkölcsi joga? Majd a bíróság eldönti! De mit mondjon Klárának, ha megkérdezi, hogyan érzi magát az apja? Pedig megkérdezi, mert az a nő borzasztóan szeret személyeskedni, és mindenbe beleüti az orrát. Znamínko akkor sem érdeklődnék Klára apja felől, ha ezer koronát kínálnának érte. Azt is csak véletlenül tudta meg, hogy Klára hajadon. A levélhordóktól hallotta, amint egymás közt beszélgettek róla. Az ilyesmi persze jobban érdekli azokat a fickókat, mint a levélkézbesítés. De mit mondjon Klárának, hogy el ne veszítse a rendes ember és a lelkiismeretes tisztviselő dicsfényét, amelyet oly buzgón viselt? Mit mondjon neki? Hogy az apja elutazott, hogy kórházban van, vagy talán hogy meghalt? Valahogy majd csak kivágja magát, s a teát is visszaadja. De amikor másnap reggel Znamínko meglátta Klára arcát a félrehúzott tejüveg mögött, egyszerre megértette, hogy ennek a nőnek nem szabad hazudni, még csak kifogásokkal sem szabad elébe állni. Meg kell mondani neki az igazat. Egy darabig csak dörmögött, amikor pedig a levélhordók elmentek (miközben szándékosan meglökték tömött táskájukkal), elmesélte Klárának utazása gyászos történetét. Klára szemrebbenés nélkül hallgatta elbeszélését, de aztán felállt, megkerülte az üvegfalat, megfogta Znamínko kezét, és így szólt: — Václav, maga olyan buta! Maga olyan rettenetesen buta! — S csak most kezdett nevetni, de úgy, hogy a könny is kicsordult a szeméből. Václav Znamínko nyugodtan állt, egyetlen szóval sem védekezett, a kezét sem húzta vissza Klára kezéből, s csak az a gondolat járt a fejében, hogy ez a boldog állapot, amelyet oly erősen átérez, ne egy percig tartson, ne is egy óráig, egy hónapig vagy egy évig, hanem lehetőleg addig, míg a világ világ.. Rubin Péter fordítása TAVIRÖZSAK . . . (Molnár János felvétele) Kloss lassan itta a konyakot, sokáig nézte von Vormann sovány, csontos ujjait, amint a márványasztallapon dobolt. — Azt hiszem megfogadom a tanácsodat — mondta Kloss, és elhatározta, hogy nagyon udvarias lesz von Vormaimhoz. — Nagyon veszedelmes ellenfél vagy Erik. Azt hiszem igazad van. Nincs más választásom, meg kell egyeznem veled. Ami az összeget illeti... Von Vormann félbeszakította: — Drága barátom, ne próbálj alkudozni. — Felállt. — Át kell gondolnod ezt az egészet. Így tehát — most mereven, porosz módra bólintott — búcsúzom, Hans. Remélem holnap lesz időd biliárdozni. Kloss végre egyedül maradt. A kaszinóban hangosan beszélgettek, valaki bekapcsolta a patefont. Részeg tankosok teli torokkal üvöltöztek. Kloss odaintette a felszolgálónőt, hogy fizessen, de mint kiderülty az elegáns von Vormann megelőzte. Elhagyta a kaszinót: Az utca sötét volt. Hűvös, hideg szél fújt. Egy kövér szolgálólány nyitott ajtót, elővette a köpenyét, a sapkáját és egy Fordította: Bába Mihály üveges ajtó felé mutatott. Amikor Kloss megállt a szalon közepén, senki sem törődött vele. Három százados hangosan nevetett azon, amit Jeanne Mole mesélt nekik. Egy SS-tiszt megpróbálta kikapcsolni Mole szoknyáját, mire egy gyermekarcú repülős hadnagy hahotáz- va forogni, táncolni kezdett. — Ö, új vendég érkezett —, jegyezte meg jeanne és egy teli pohárral a kezében Klosshoz lépett. — Kérem, mutatkozzon be, öntsön magának és foglaljon helyet. — Már alig bírt a lábán állni, olyan részeg volt. Kloss ajkához emelte az asszony kezét. — A barátom azt javasolta, — mondta —, hogy tiszteletemet tegyem önnél. — Ez a legvidámabb hely Saint Gil- lé-ben — üvöltötte a fiatal repülőtiszt Kloss fülébe. — Ha nem lenne itt Jeanne, meg- döglenénk az unalomtól. Uraim, éljenek az édes, aranyos francia nők. Jeanne Kloss mellé ült. — Nem régen érkezett, igaz? — csicseregte. — Nős? A felesége szereti a francia parfümöt? És gyakran megcsalja a feleségét Franciaországban? Parfümöt kaphat nálam, ami pedig azt illeti, hogy megcsalja... — Klosshoz simult. — Táncolunk? Kloss szédült. Már nagyon sokat ivott és a tempó, ahogy a bort fogyasztotta a „Le Trou" panzióban, kétségbeejtette őt magát is, de környezetét is. Megfigyelte, hogy az SS-katona eltűnt a csinos, szőke lánnyal, a repülőtiszt telepedett le a díványra, aztán feltápászko- dott, odabotorkált Klosshoz, s azt magyarázta, hogy neki, mint új embernek és a legkedvesebbnek, joga van reggelig a panzióban maradni. — Saint Gille ben ez a legcsodálatosabb hely •— nevetett —, közülünk mindenki megjárta ezt az utat, kivéve ezt a majmot. — mutatott egy páncélos századosra, aki ebben a pillanatban Jeanne előtt térdelt és hangosan üvöltözte: „Asszonyom, hiszen ön megígérte, hogy velem tölti az éjszakát!“ Éjfél már jócskán elmúlt, amikor kezdett szétszéledni a társaság. — Főhadnagy úr, maga marad! — simult Klosshoz Jeanne. A páncélos százados gyűlölettel nézett Klossra. — Miért ő marad? Hiszen ön nekem ígérte ezt az éjszakát... Amikor az utolsó vendég után is becsapódott az ajtó, jeanne elengedte Kloss vállát. Egy szempillantás alatt eltűnt arcáról a részeg jókedv, s a kurvákra jellemző közvetlenség. — No, így most már jó — mondta —, hadd higyjék csak azt, hogy te vagy a szeretőm! — Kloss megrázta a fejét, mintha nem értené, miről van szó, pedig teljesen józan volt. —■ Adj egy cigarettát. Elmúltak már a kétségeid? Amikor Kloss bólintott, Jeanne az emeletre vezető lépcső felé mutatott: — Gyerünk! Valaki szeretne veled megismerkedni. Sötét hajú, alacsony homlokú, pipáját szotyogató férfi ült elmélázva az asztal mellett. Kloss meglepetten nézett rá. Igen, ehhez nem fér semmi kétség, ő Henri, az összekötő. Kloss jól ismerte még a párizsi „Ideál“ szállóból. — Azt mondták, hogy deportáltak — szorította meg a francia partizán kezét. — Ez igaz —, mosolygott Henri, — de megléptem a transzportból. Most pedig itt vagyok, de hamarosan megyek tovább. Néhány mondatban vázolta a helyzetét: Saint Gille-ben elkapták, börtönbe vetették. A lehető legostobább módon bukott le. Egy szerencséje volt: nagyszerűen hamisított papírjai voltak és ez feljogosította öt arra, hogy transzportba dobják és ne végezzék ki. Sokáig egy német élelmiszerraktárban dolgozott. Vele együtt bukott le Marek is, aki nagyon sokat tud, aki elmondott neki mindent, sőt, közölte vele a jelszót is, amit Klossnak kellett volna mondania. Mareket biztosan halálra gyötörték, mert semmi hír róla Kloss pillanatok alatt egyeztette az eseményeket, és a von Vormannal történt beszélgetés révén már tudta, hogy Marékből Élért és von Vormann szedte ki a jelszót. Mindegy, gondolta, most már játszani kell, méghozzá nagy ban! — Kockázatos ]áték — mondta Jean ne —■ de sajnos, nincs más választó sunk. (Folytatjuk). '972 VIII. 21. Andrzej Zbych:
