Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-20 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
• V ^ Ü B »» ^j6( ä ^ í *xÄ ■* Íí Ž)Ž í X Í1 1 ä í& fv4 $VV i by »*J * \ i ' < i í }<aX 3$ <®S.-> H ^ '-£’ S á • ' ŕ • \ $ čo! i&A o && c i S i I & 1 W® ICWs ]S||| I 111 ,fCy ^ k m J ľ* JL^h*1 fi,® J A mikor 1962 őszén a Kuba elleni amerikai blokád miatt a világ egyik napról a másikra a termonukleáris katasztrófa veszzélyóbe sodródott, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a két világrendszer vezető hatalmai olyan rombolóerővel rendelkeznek, amelynek fékentartásához nem elegendő az egyik fél felelősség- érzete, vagy az egyes államférfiak (Kennedy) józansága. Kiderült, hogy a szubjektív tényezők fennmaradása a nemzetközi biztonság rendszerében egyenlő a katasztrófaveszély tartósításával. A valóságos fordulópontot a szovjet—amerikai kapcsolatok alakulásában, tehát az együttműködési kényszer felismerése jelentette. Igaz, a Karib-tengeri válságtól számítva tíz .asztendőnek kellett eltelnie, mígnem elsősorban a Szovjetunió és a szocialista országok katonai, gazdasági és diplomáciai erőfeszítései a kényszert felismert szükségszerűséggé, majd igénnyé változtatták. Természetesen a legújabbkori szovjet—amerikai közeledés történelmi folyamata nem egy szinten és nem egy szférában ment végbe, s így nem szorítható pontos kronológiai határok közé. Egyes szovjet források szerint a kezdetet az 1959-ben megkötött An- tarktisz-egyezmény jelezte, amelyben a két elsőrendűen érdekelt nagyhatalom részvételével és kezdeményezésére nemzetközi megállapodás jött létre a jégkontinens „kizárólag békés célokra történő f elhasználásáról“. 1961 ben a Szovjetunió és az Egyesült Államok közös nyilatkozatot adott ki „a leszerelési tárgyalások összehangolt elveiről", amely kimondta többek között, hogy a tárgyalások végső céljának az általános és teljes leszerelést tekintik. 1963-ban a szovjet, az amerikai és a brit kormány között létrejött a részleges „atomcsend“- egyezmény, amelyet a krónika úgy fog számontartani, mint a nukleáris fegyverkezési hajsza lefékezésének első jelentős lépését. Ugyanebben az évben született a „békés világűr“ megállapodás, amely mindmáig fontos biztosítéka a világűr tömegpusztító fegyverektől való mentesítésének. Elsősorban az Egyesült Államok vietnami eszkalációja volt az oka annak, hogy 1964 és 1967 között a szovjet—amerikai viszonyban újabb eihi- degülés következett be, de olyan személyi tényezők is közrejátszottak, mint a Kennedy—Johnson váltás és a fohnson-féle elrettentési doktrína, amely a NATO sokoldalú atomerőinek, valamint az NDK és Csehszlovákia határára szánt atom-aknamező terveit szülte, Richard Nixon hatalomrajutásával körülbelül egyidőben adták ki az Egyesült Államokban az „Amerika^ válaszúton“ című köztársaságpárti dokumentumot, amely az alábbi figyelemre méltó sorokat tartalmazza: ,,Az amerikai külpolitika egyetlen más vonatkozásának sincs olyan nagy jelentősége népünk és az egész világ népei számára, mint a Szovjetunió irányában folytatott politikának“. Ugyanennek a szükségszerűségnek a felismerése szovjet részről is megtörtént. Vikentyij Matvejev, az Izvesztyija legnevesebb külpolitikai kommentátora néhány héttel ezelőtt így fogalmazta meg a szovjet—amerikai együttműködés mélyebb jelentőségét: „A feszültség enyhítését szolgáló egyetlen többé-kevésbé fontos nemzetközi megállapodás sem válhatott volna valóra a Szovjetunió és az Egyesült Államok összehangolt megközelítése nélkül, tekintettel e két országnak a nemzetközi életben képviselt fajsúlyára“. Két hónappal a moszkvai szovjet- amerikai csúcstalálkozó után még mindig korai lenne arról beszélni, hogy 1972-ben új korszak kezdődött a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyában. Remélni kell, hogy így van, de a szocializmus és a kapitalizmus világméretekben folytatódó szembenállása közepette a szovjet— amerikai kapcsolatok teljes félreértése lenne nem észrevenni a két nagyhatalom politikai együttműködésének „természetes korlátait“. Másrészt az utóbbi hetek tapasztalatai csaknem egyértelműek abban a tekintetben, hogy a moszkvai egyezmények tartalommal való feltöltése, életrevarázsolása már elkezdődött. A rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló Moszkvában kötött szerződés 13. cikkelye alapján állandó konzultatív bizottság alakult, amely a szerződés közeljövőben várható ratifikálása és hatálybalépése után gondoskodik az úgynevezett „vitásnak tekinthető helyzetek“ esetén- kinti tisztázásáról, a szerződés megszegésének elkerülését garantáló információcseréről, s megvizsgálja a hadászati fegyverrendszerek korlátozására vonatkozó további javaslatokat. Nehezebb lesz az áttérés a fegyverzetkorlátozási intézkedésekről a tényleges leszerelési intézkedésekre, a stratégiai rakéták számának tényleges csökkentésére. A Krasznaja Zvez- da című szovjet katonai lap például éppen arra hívta fel nemrégiben a figyelmet, hogy amikor Laird amerikai hadügyminiszter a katonai költségvetés emelését kéri a kongresz- szustól a „Trldent“tengeralattjárók és a „B-1“ típusú szuperszónikus bombázók kifejlesztésére, ezzel betű szerint a moszkvai egyezményeket nem sérti meg, hiszen az új fegyverek beállításával egyidőben a régebbi típusokat kiselejtezik, de nagyon is megsérti a megállapodás szellemét. Végül azonban a Krasznaja Zvezda is arra a következtetésre jut, hogy a jelenlegi feltételek mellett a realista felfogás ellenzőinek kevés esélyük van a megkezdett folyamat likvidálására. A moszkvai egyezmények megvalósításának rögös útján a felek rövid idő alatt fontos gyakorlati lépésekkel jutottak előre a csúcstalálkozó alkalmával érintett valamennyi területen. A szovjet értékelések általában legmagasabbra a gazdasági együttműködés területén született biztató eredményeket és távlatokat tartják. A kedvező jelek közé sorolják, hogy Nixon elnök nemrégiben állást foglalt a hosszú lejáratú kereskedelmi megállapodás gyors tető alá hozása mellett. Május végén e tekintetben még csak a szovjet szándékok voltak egyértelműek, s tulajdonképpen Moszkvában senki sem számított rá, hogy az amerikai elnök nyilvánosan elkötelezi magát: még az év vége előtt meg akarja kötni a szerződést. Figyelembe véve az amerikai belpolitikai élet idei legfontosabb eseményét, az elnökválasztást, az sem elhanyagolható tényező, hogy McGovern, a demokrata párt elnökjelöltje, ha nyilatkozatainak hinni lehet, megválasztása esetén folytatni kívánja az amerikai—szovjet közeledés politikáját. Patolicsev szovjet és Peterson amerikai külkereskedelmi miniszterek július második felében a szovjet fővárosban az átfogó kereskedelmi megállapodás olyan döntő fontosságú részleteiről tárgyaltak, mint a legnagyobb kedvezmény elvének kölcsönös alkalmazása, az állami hitelek biztosítása, s a kereskedelmi döntőbíráskodás rendszerének megszervezése. Amerikai részről korábban gyakran hangoztatták, hogy a megállapodás akadálya a szovjet „lend-lease“ tartozás. Röviden arról van szó, hogy az Egyesült Államok a háború alatt és annak befejezése után fegyvert, hadianyagot, később az újjáépítéshez szükséges árukat szállított szövetségeseinek, az úgynevezett „lend-lease“, azaz kölcsönbérleti szerződések keretében. 1947-ben a Szovjetunióval kötött szerződést az amerikaiak felmondták, a követeléseiket csaknem 3 milliárd dollárban szabták meg. A Szovjetunió, amely józan belátás szerint am úgyis vérrel fizette meg a szövetségesi juttatásokat, csak ennek egytizedét, 300 millió dollárt volt hajlandó elismerni. Később az amerikaiak 800 millióra szállították le követelésüket, s ma általános a meggyőződés, hogy amennyiben a kereskedelmi megállapodás egyéb akadályai elhárulnak, a „lend-lease“ ügyet esetleg kompromisszummal, de viszonylag könnyen le lehet zárni. Mindenképpen jellemző, hogy miközben a politikusok a tárgyalóasztalnál törik a fejüket, az üzletemberek a politikai tárgyalások végső eredményeinek bevárása nélkül is „nyarat csinálnak“ az amerikai—szovjet gazdasági együttműködés számára. összegeket nem említenek, de perspektíváit tekintve kivételesen figyelemreméltó például az a szerződés, amely július második felében az amerikai Occidental Petroleum Company és a szovjet Minisztertanács mellett működő tudományos és műszaki állami bizottság között jött létre. Armand I-Iammer, a társaság igazgató tanácsának 74 éves elnöke, aki büszkén vallja, hogy 51 éve áll üzleti összeköttetésben a szovjet vállalatokkal, s maga is kilenc évig élt a Szovjetunióban, a megállapodás aláírása alkalmából kijelentette: „Soha sem volt még ilyen kedvező a légkör a kelet—nyugati kereskedelem fejlődéséhez, mint most“. Ami a megállapodás lényegét illeti, Hammer szerint arról van szó, hogy az amerikai mám- mutvállalkozás technológiai és műszaki segítségei nyújt a szovjet lelőhelyek kiaknázásához, a szovjet fél pedig valuta helyett nyersanyaggal fizet. Az egyezmény konkrétan szovjet olaj- és földgázlelőhelyek felkutatását, s több más „mellékvállalkozást“ érint, például szállodák tervezését és építését a Szovjetunióban. A fenti megállapodás nagy nemzetközi visszhangja a következőkkel magyarázható. Mindeddig amerikai üzleti körökben divatos volt a két ország kereskedelmének több évtizedes pangása nyomán kialakult nézet, mely szerint az önellátó gazdálkodást folytató Szovjetunió nem alkalmas gazdasági partner az ugyancsak önellátó Egyesült Államok számára, s noha — mint mondták — a Szovjetuniónak szüksége van a nyugati technológiára, valutával fizetni nem akar, egyébbel fizetni pedig nem tud. A kereske- deimi kapcsolatok hiányának ez a kényelmes magyarázata azonban úgy látszik hetek alatt összeomlik, mihelyt jelentkezik a gazdasági együttműködés tényleges garanciája, a politikai enyhülés. A? „Occidental“ esetében, mint ssepptien a tenger, az a tengernyi gond is tükröződik, amelyet az amerikai nagyvállalatok számára az egyre fenyegetőbb nyersanyaghiány, elsősorban a földgázhiány jelent. Most már az a vélemény kerekedik felül, hogy az Egyesült Államok nagyon is érdekelt az együttműködésben, méghozzá nemcsak a szovjet nyersanyagok, köztük a földgáz és a színesfémek beszerzésében, hanem saját termékeinek a gyakorlatilag korlátlan felvevőképességűnek nyilvánított szovjet piacra való szállításában is. Míg a gazdasági és kereskedelmi együttműködés kilátásai mindent ösz- szevéve biztatóak, de e pillanatban még nem rajzolhatok meg határozott vonalakkal, tudományos téren máris olyan konkrét megállapodások jöttek létre, amelyek több évre előre viszonylagos pontossággal megjelölik a közös célokat. A hírszolgálati irodák jóvoltából szinte a legapróbb részletekig ismertté vált a NASA és a Szovjet Tudományos Akadémia terve egy Szojuz és egy Apolló űrhajó 1975 második felében való összekapcsolására. Borisz Petrov akadémikus, aki a houstoni tárgyalásokon részvevő szovjet delegáció vezetője volt, hazatérése után így nyilatkozott ennek a kísérletnek a céljairól: „Az űrhajók közeledéséhez és összekapcsolásához szükséges eszközök szabványosítása az emberi űrrepülés biztonságosabbá tételének humánus célját szolgálja, s lehetővé teszi közös kísérletek végrehajtását a világűrben“. Ma még nem érzékelhető eléggé ennek az akciónak a jelentősége, hiszen a kapcsolószerkezetek szabványosítása az űrhajózás korszakának következő periódusában nyeri el igazi értelmét. A Föld körüli pályán mozgó, vagy bolygóközi úton levő űrállomások és űrhajók száma néhány évtizeden belül megsokszorozódik, s akkor a gyakorlatban is óriási -jelentőségűvé válik a kozmikus eszközök összekapcsolhatósága mind gazdasági szempontból, mind pedig a bajba jutott űrhajósok életének megmentése szempontjából. A szovjet—amerikai űrrandevún kívül Houstonban megállapodások jöttek létre közös kísérletsorozatok lebonyolításáról a kozmikus meteorológia, a földi természeti kincsek és energiaforrások kutatása, a földkörüli térség, a Hold, a naprendszer tanulmányozása, a kozmikus biológia és or- ■ vostudomány területén. Orvostudomány ... a szovjet—amerikai együttműködés kevesebbet emlegetett területe. Pedig az e területen folytatandó együttműködésről Moszkvában létrejött egyezmény határozottan megjelöli a célt: a szív- és vér- edénymegbetegedések, valamint a rák leküzdésében való együttműködés. Az emberiség két legszörnyűbb ellenségéről van szó, amely minden évben milliókat visz el. A kísérletezés pedig iszonyatos összegeket és apparátust vesz igénybe. Az amerikai eredmények a szívátültetések és a rákkutatás területén világszerte ismertek. Az is köztudott, hogy a Szovjetunió mintegy háromszáz orvostudományi kutatóintézetben és klinikáin évtizedes fáradozással bíztató eredményeket értek el a szívgyógyászat, a műszív előállítása, a rák vírusos eredetével kapcsolatos elmélet megalapozása terén. Petrovszkij professzort, a Szovjetunió egészségügyi miniszterét Nixon moszkvai látogatása idején megkérdezték: miért az orvostudomány két legnehezebb ágazatát választották a közös kutatások tárgyául, miért nem egyszerűbb problémákkal kezdik. A professzor — maga is világhírű szívspecialista — a következő választ adta: „Hiszünk abban, hogy pontosan az orvostudománynak ezek a területei igénylik a két ország együttes erőfeszítéseit, hiszen az egyszerűbb problémákkal országaink magukban is megbirkóznak. Ezek a területek viszont megkövetelik az elméleti kutatómunkát, a gyakorlati kísérletezést és a két országban eddig elért eredmények kicserélését“. Változatlanul a kultúra tűnik a szovjet—amerikai együttműködés legtöbb megkötéssel és akadállyal terhelt szférájának. A szocialista országoknak az a meggyőződése, hogy a békés együttélés nem terjed ki az ideológiára, s a kulturális dömping területén tetemes tapasztalatokkal rendelkező Nyugatinak az a törekvése, hogy a kulturális cserét reklám- és propagandacélokra, egyoldalú „előnyszerzésre“ hasznosítsa, nem kedvez a gyors fejlődésnek. A politikai enyhülés azért itt is elősegíti a feszültségek oldódását. A szovjet művészegyüttesek és szólisták vendégszereplése az Egyesült Államokban a régi szovjet kapcsolatokkal rendelkező impresszárió — Solomon Hurok ellen elkövetett merénylet után is folytatódik. Jevtusenko és Voznyeszenszkij, a szovjet költészet e kéť kimagasló képviselője az idén felolvasókörutakon gyakorlatilag egész Amerikát bejárta. Július végén egy amerikai filmforgalmazó cég megvásárolta a szovjet filmek egyesült államokbeli bemutatásának jogát. El- . sők között az idei Karlovy Vary-i film- fesztiválon sikerrel bemutatott szovjet űrkutatási témájú ,,A tűz megszelídítése“ kerül az amerikai nézők milliói elé ... * * * Itt a szovjet—amerikai közeledések, a gazdasági, tudományos és kulturális együttműködésnek csupán néhány jellegzetes, remélhetőleg jövőt láttató részletét nagyítottuk ki a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonyának összképéből. Ebbe a képbe azonban éppúgy beletartozik az az Egyesült Államok is, amely a tőkés világ vezéreként a világ nem egy helyén ma is imperialista agressziót folytat, vagy ösztönöz. A már létrejött és kilátásban levő leszerelési megállapodások, a békés célú közös kutatások és intézmények, a gazdasági és kulturális csere további sorsa végeredményben ennek a változó összképnek a további tisztulásától függ. A nemzetközi erőviszonyok változása és a Szovjetunió diplomáciai erőfeszítései képezték eddig is a békés együttélés történelmi feltételét, s ebben az értelemben a szovjet—amerikai kapcsolatok fejlődése a szocializmus offenzív békepolitikájának közhasznú eredménye volt és marad. BOKOR PÁL ip5: ■ fán .; t
