Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-17 / 193. szám, csütörtök
BUDAPESTI LEVÉL Minden európai nagyvárosra jellemző az építőállványok sokasága, meg a felbontott úttestek, útszélen álló betonkeverők és aszfaltfőző berendezések látványa — Budapest mindennapos képéhez is egyre inkább hozzátartozik ez. S van néhány olyan pontja a magyar fővárosnak, amely szinte napról napra változik mostanában: az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb jelentőségű építkezésének fontos szakasza közeledik befejezéséhez és a kelet—nyugati metróvonal állomásai környékén valóban a befejezést jelentő munkákhoz kezdtek. Ott van például a Balaton „fővárosi kapuja”, a Déli-pálya- udvar — aligha ismer rá a környékre, aki egy éve vagy még régebben látta. Eltűnt — és csak a vasváz emlékeztet rá — az a néhány esztendeje épült üveg-beton indulócsarnok, melyről olyan szép kilátás volt a Vérmezőre — közel s távolban munkások százai dolgoznak Budapest egyik legnagyobb aluljáró-rendszerének és a földalatti végállomás, valamint pályaudvar kombinátjának befejező munkáin. Itt ér majd véget a metro kelet—nyugati vonala: a Fehér úttól (Pest legkeletibb pontjainak egyike) a Deák térig a (Belváros szíve) már elkészült vonalat hosszabbítják meg a Duna alatt a Batthyány téren és a Moszkva-téren át a Déli-pályaudvarig, ami például azt jelenti, hogy a Keleti-pályaudvarra érkező utas gyakorlatilag 10—12 perc alatt ott lesz majd az újjáépült Déli-pályaudvaron, hogy átszáll jón valamelyik balatoni gyorsra. A Déli-pályaudvar várócsarnoka jónéhányszor akkora lesz mint a régi: az aluljáró-rendszerben közvetlen csatlakozása lesz a metróhoz és egy sor villamos- és autóbuszvonal is itt vesz* fel utasait. A meghosz- szabbított metróvonal első budai č'lomásán, a Batthyány téren a Szentendréről Budapestre közlekedő helyiérdekű gyorsvasút végállomása van néhány lépésnyire a metróállomástól — éppen napjainkban fejezik be a HÉV-álloinás áthelyezésének nagy munkáját a Margit-híd budai hídfőjétől a Batthyány térre. Nem sokkal a Margit-híd előtt a föld alá bújik a helyiérdekű vasút vonala, hogy kéreg- vasútként jusson el a Batthyány térre, a metróig. Naponta sok tízezer ember közlekedését könnyíti majd meg ez a nagy munka. Maga a metró százezrek számúra jelent nemegyszer félórás időmegtakarítást: ma már kiderült, hogy az eredeti elképzeléseknél is sokkal többen veszik igénybe a metró már elkészült első szakaszát és körülbelül megötszöröződik a forgalom a teljes kelet—nyugati vonal üzembe helyezése után. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy 1973 decemberében adják át a metró új vonalát és akkorra készül el a szentendrei HÉV-vonal bevezetése a Bat thyány térre. Körülbelül egy esztendeje jelentették be a metró építői, hogy meggyorsítják a munkát. Egy teljes esztendővel hamarabbra ígérték a budapestiek számára oly fontos köz lekedési ütőér munkálatainak befejezését. S aztán 1972 januárjában annak a több mint 30 vállalatnak a képviselői, akik közreműködnek a metró és a HÉV-építés munkálataiban, szocialista szerződést kötöttek, s ebben vállalták, hogy olyan zökkenőmentes együttműködést alakítanak ki 1972 tavaszán, nyarán, őszén, hogy pontosan tartani tudják a megígért, előrehozott határidőt. Azóta is kéthavonta, havonta nyilvánosságra kerül egy-egy jelentés, amely arról számol be: az építők tartják a napokra bontott ütemtervet és egészen bizonyos, hogy az idén decemberben már az új metróállomásokon is megindul a forgalom. (A Batthyány téren és a Moszkva-téren is részben a föld alatt, részben pedig a felszínen rendkívüli tempóban folyik az állomásépí- tés befejező munkája; szerelmi a mozgólépcsővel, márvánnyal, műkővel borítiák a c •írnokokat, készül a világítási berendezés és a peronok borítása is.) Mint valami, az építkezéshez a közlekedésről és egy vitáról hozzátartozó szertartás vált ezer meg ezer budapesti ember mindennapi szokásává, hogy meg-megálljon valamelyik — hol bekerített, hol meg éppen csak jelzőtáblákkal a forgalomtól elválasztott — építési terület mellett és nézelődjön, vagy akár érdeklődjön is a munka tempója, az érdekességek iránt. így például a Moszkva-téren sokan csodálkozva bámulják a különös alakú deszkaszerkezetet, amely az itteni metróállomás felszíni lejárója csarnokának betonvázát rejti: a magyar főváros egyik legnagyobb forgalmú terének közepén ugyanis nagyméretű felszíni lejáró- csarnoka is lesz a metrónak, ahonnan a mintegy húsz különböző irányba induló villamo- mosokra és autóbuszokra átszálló utazóközönség mozgólépcsőkön jut le a metróhoz vagy fel a térre. S aligha volna teljes az 1972 nyaráról adott budapesti közlekedés-építési helyzetjelentés, ha hallgatnánk egy olyan vitáról, amely előbb csak a szakemberek szűkebb körét foglalkoztatta, később a Hazafias Népfront fórumán mozgatta meg a szenvedélyeket, majd a sajtó hasábjain is tovább terjedt. Aki csak egyszer is járt Budapesten, jól ismeri a fontos és kereskedelmileg is legélénkebb két utcát, a Keleti pályaudvar előtti Baross tértől a gyönyörű Erzsébet hídig vezető Rákóczi utat és a Kossuth La- jus utcát. Ez a két utca, illetve ennek a közlekedése a vita tárgya. A kelet—nyugati metróvonal ugyanis jórészt ez alatt az út alatt is halad és a közlekedési szakemberek véleménye szerint már szükségtelen a villamosközlekedés. Már 1961 —62-ben, amikor az Erzsébet- híd újjáépítése közlekedési problémák özönét vetette fel, felmerült az a kérdés, hogy átvezessék-e a Rákóczi út—Kossuth Lajos utcai villamosvonalat a hídon, vagy pedig autóbuszokkal oldják meg a tömegközlekedést. Azóta érdekes változások történtek. Mindenekelőtt egyre többen utaznak villamos helyett autóbuszon, ráadásul pedig a Deák-tér—Fehér út közötti metró vonalszakasz megépítése is csökkentette a Rákóczi úti villamosok igénybevételét, jelentkezett egy harmadik tényező is, amit nyugodtan nevezhetünk „a növekedés nehézségének“, az történt ugyanis,, hogy az egyre növekvő számú autó, azaz a motorizáció erőteljes meggyorsulása azt követeli a közlekedési szakemberektől, hogy minden lehető eszközzel növeljék a Rákóczi út—Erzsébet-híd közúti tengely kapacitását. így tehát e pillanatban a legkomolyabban foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy megszüntetik a Rákóczi úti villamosvonalakat és a vágányok helyét kiszélesített autóút foglalja el. Érdekes a probléma, mert a Rákóczi úton naponta két irányban mintegy 165 000 személy utazik, de az Erzsébet- hídon a csúcsórákban is csak körülbelül hatezerötszázan ülnek vilamosokon. Ez tehát azt jelenti, hogy a villamosvonal megszüntetése csak az utasok egy nagyon kis részét érintené. Igaz azonban, hogy azoknak, akik eddig is villamoson utaztak az Erzsébet-hídon, a megszüntetés átszállást vagy a drágább autóbuszra való áttérést jelenti — és arra is gondolni kell, hogy a metró ritkább állomásai miatt egyeseknek valamivel többet kell gyalogolni, mint a villamosközlekedés idején... Mindez természetesen eldől még decemberig — de a budapesti közlekedés fejlesztése akkor sem áll meg — és hamarosan arról jelenthetnek majd érdekes adatokat az építők, hogy megkezdődött a metró új észak —déli vonalának építése is. Ez az észak—déli vonal az egész város alatt áthaladva a két legfontosabb ipari körzetet köti majd össze egymással és a Deák téren találkozik a kelet— nyugati vonallal, valamint a régi „kis-földalattival“, amely egyébként Európa legrégibb földalatti vasútja. (Az építőállványok és betonkeverők meg- lelhetők a ,,kis-földalatti“ ,egy- korí végállomása, a városligeti végállomás után is. Folyik ugyanis — és minden valószínűség szerint 1973-ben befejeződik — ennek a régi földalatti vasútnak a meghosszabbítása is: a város kellős közepétől, a Vörösmarly-tértől, egy vadonatúj lakótelep, a Kacsóh Pong- rácz-úti lakótelep pereméig lehet majd mintegy 12—15 perc alatt eljutni. IIt hamarosan egy villamos-szárnyvonal is épül). Az elmúlt néhány esztendőben jó néhány nagy gyalogos aluljáró épült, több közúti felüljárót is építettek és az új lakótelepek úthálózatát is gyorsan és az egyre növekvő autó- forgalomnak megfelelően építették meg. A tömegközlekedés igen sok új járművet kapott — a többi között a negyedik ötéves tervben mintegy ötszázötven nagy autóbuszt, ötven úgynevezett csuklós villamost vásárolnak és folyik a magyar főváros egyik legérdekesebb közlekedési vonalának, a Szabadsághegyre vezető fogaskerekű vasútnak az újjáépítése is — ide hét vadonatúj kétrészes szerelvényt rendeltek. Folyik tehát a közlekedés modernizálása, javítása — ami persze, egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden fővárosi lakos elégedett a közlekedéssel; az egyik kiváló szakember meg is jegyezte: „Akárhány milliárdot is költünk a tömegközlekedésre: az igények növekedésével majdnem lehetetlen lépést tartani.“ GÁRDOS MIKLÚS ERŐSZAK A gyermek visszaüt és a szülők megriadnak. Kezdetben valahogy csak játéknak tűnt ez a visszaütés. De most, hogy nemsokára óvodába megy, a dolog komollyá fajult. Szokásos módon kezdődött, a vacsoránál, a tévé előtt: — Nem eszem! — De megeszed! — Nem! — Akkor lefekszel! — Még nem; itt maradok veletek! ... és így tovább... végül kapott egy pofont. No nem nagyot, viszont a mama arcán tükröződött az indulat. A gyerek megfeszült, elvörösödött és két ököllel esett az anyjának. Csak azután kezdett bőgni... Ez volt az első olyan ki kapás, amikor igaziból visszaütött. Eddig csak a rácsot rázta és kivágta a macit a kiságyból, de hogy az édesanyjára támadjon? Kitől örökölte? Mitől ilyen ez a gyerek? Vérében van az erőszak, a támadás? Kitől örökölte? Vagy minden gyerek támadó, agresszív? Ez a történet roppant egyszerű. Nem szorul magyarázatra — a verekedést nem a gyerek kezdte, ő csak visszaütött. Ám igen gyakori, hogy a gyerek az első. Ö kezdi a verekedést. S mi joggal kérdezzük: honnan ered az agresszió? Nem kétséges, léteznek kifejezetten agresszív gyerekek, és vannak olyanok, akik nemigen bántanak másokat. Ági vadonatúj rollerral jelenik meg a játszótéren. Vagy öt kisfiú fut utána, köztük a legjobb pajtása. „Egy körre, Ági, add ide; csak egy kanyargót!“ A kislány hajt tovább, ahogy csak bír. A kisfiú beéri. „Ági!“ — „Nem, nem engedem!“ — de megáll. A kisfiú előtt elborul a világ, csak a szép csillogó rollert látja; óriásit ránt a kor. mányon, a kislány a földre esik, sírni kezd, de ő már száguld a zsákmányon — s most ö utána rohannak a többiek ... A cél itt nem a verekedés, az erőszak, hanem a zsákmány. Azonnal kellett megszerezni a játékot. Hiába vigasztalnák az ilyen kisfiúkat a játszótéri mamák: majd a születésnapodra te is ilyet kapsz — a gyerek nem tud várni! (Igor Grossmann felvétele) Az akadályok leküzdése Lökje tehát nyugodtan félre a zsákmányért harcolva barátnőjét? Nem. A gyereket meg lehet és meg is kell tanítani arra, hogy a megszerzésnek más módja is van, hogy lehet tovább kérlelni, lehet cserét kínálni, tárgyalni, ha úgy tetszik. S hogy a kivárás, az azonnal helyett az „egy kicsit később is“, kibírható! Nagyon sok ilyen helyzet alakulhat gyerek és gyerek, gyerek és felnőtt között. Voltaképpen arról van szó, ha a gyerek kívánságainak teljesítése közben korlátokba, ellenállásba ütközik, ezek az akadályok* váltják ki belőle a támadást. Úgy véli, hogy vágyai teljesítésének ez az egyetlen módja. A gyermek valószínűleg attól is vad, hogy a felnőttek: környezete,^ szülei — akaratlanul is — ilyenné nevelik. Ha a szülők sokat veszekednek, vagy sok bennük a visszafojtott indulat, lehetetlen, hogy a gyerek ne vegyen észre ebből semmit! Ha túl sok a tilalom és semmit sem szabad, még egyedül öltözködni sem, mert reggel anyuka siet, nem ér rá ... még egyedül barátkozni sem... Nem kell mindenkivel szóba állni — a felesleges tilalmakból könnyen születik olyan feszültség, amelynek levezetése az erőszakos viselkedés, a kirobbanó düh, az agresszió. Persze, minden gyereknek külön históriája van, nehéz és talán nem is szabad általánosítani. Biztosnak csak az látszik, hogy az erőszak eszköz csupán — nem velünk született ösztön. Nem valamiféle kikerülhetetlen, eleve elrendelt ősi átok rajtunk és gyermekeinken, hanem elsősorban a környezetből ellesett és a felnőtt világ által hitelesített tulajdonság, amely csak bi. zonyos helyzetekben jelentkezik. Nemcsak a verekedés agresszió El kell oszlatni azt a gyakori félreértést, hogy a támadó viselkedés és a brutalitás mindig együtt jár. Valójában az agressziónak igen sokféle változatos megnyilvánulása van. Jellegzetesen óvodáskori változata a dac. Három- és ötéves kor közt leggyakoribb a szülővel, az óvónővel való szembeszegülés. Szinte törvéxiyszerű ez: a gyerek önmagát próbálgatja. Érvényesülni akar, de sok kudarc éri és még több az akadály. Egyedül, önállóan szeretne már sok mindent csinálni. Nem magányosan, de önállóan! Szüksége van a felnőtt jelenlétére a cipőfűzésnél, vagy akár az első fáramászási kísérletnél, nemcsak azért, mert közönségre is szüksége van; kell a teljesítmény növeléséhez, a siker elismeréséhez, de a felnőtt biztonságot, támaszt és esetleg segítséget is adhat, amire még bőven rászorul. És persze mindent, nem lehet egyedül: gyorsan mosdani, öltözni, kisöpörni, ceruzát faragni, és így tovább. Sok minden van azután, amit egyáltalán nem szabad csinálni: nem szabad kihajolni az erké* lyen, rohangálni a villamoson, kézzel nyúlni a levesestálba és így tovább... (Hiszen a nevelés szükségszerűen ésszerű kor. Iátokat is von a gyerek köré.) A gyerek mindezt mégis úgy éli át, mint akadályoztatást, párbajra kényszeríti környezetét: dacol! Gyakori az óvodásoknál az árulkodás. Az erőszak egy fajtája ez is, mert erőszakot szeretne kicsikarni“... beárulom, és akkor kikap, és én örülök! ..Egy négyéves kisfiú válaszolta ezt arra a kérdésre: mi történik akkor, ha szólsz az óvó néninek, hogy rosszak a gyerekek? A csúfolkodás is idetartozik, mert megalázó, megszégyenítő. Nem ritka, hogy a kicsúfolt kisgyerek kiközösítetté válik. Ki- közösítettnek, megalázottnak lenni szinte feloldhatatlan élmény, elfelejthetetlen óvodáskori emlék. A rombolás, az elrontás, a későbbi destruktív magatartás eredete ta1' ■ mindebből is származik. ' ijunk a szétvert utcai tokra, a levert betűkre a buszállomásokon.) A megalázást, a megszégyenítést ugyancsak felnőtt minta alapján gyakorolja a gyerek. Új kislány érkezik a nagycsoportba, és mindenkit „lehülyéz“, az óvó nénit is! Percek alatt kiderül, hogy az otthoni stílus ez: ügyetlen vagy, buta vagy, — és a nagyobb testvér: okos, jó, ügyes. A kislány odahaza cset- lik-botlik, az oviban mindenkibe beleköt, mindenkit elmar magától, csak ő tudja szépen összehajtogatni a pokrócot, a többiek — „hülyék“! ... Van-e megoldás? Nem tudjuk, hogy a felnőttek rosszasága — erőszakosság, verés, megszégyenítés, — valóban egyetlen és kizárólagos forrása-e a kisgyermekkori agresz- sziónak, de hogy az egyik fő oka, hogy úgy mondjuk mintája, az egészen biztos. A gyerekek tanúi és megfigyelői a felnőttek egymás közti indulatos- kodásának, civakodásainak a villamoson, a lépcsőházban és otthon is. Aztán jól kell gazdálkodni a tilalmakkal, a korlátozással. Csak azt tiltsuk meg, ami a gyerekeket valóban veszélyezteti. A tiltásnak korántsem egyetlen módja a parancsolás — lehetne kérni. Lehetne higgadtan, szelíden, de határozottan követelni — így tiltani. A kisgyerek megtanítható arra, hogy vágyainak teljesítése felé ne az erőszak sodorja. Az akadályt persze le kell győznie. De hogyan? Tanítsuk meg a játékszabályokra, az akadály legyőzésének, a játék megszerzésének technikájára is. Az együttesség, az igazi közös játék, nemcsak a játékszabályokra, hanem az emberhez méltó alkalmazkodásra is meg tanít. K. L. 1972. VIII. 6
