Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-14 / 190. szám, hétfő
A KASZA JAKOB BURDZSIU: A z égen sötét esőfelhők gomolyognak. A napsugarak itt-ott áttörik a felleget. Futó zápor suhan a falun keresztül, aztán eláll. A kémények füstje lefelé száll, és szétterül a kerítéseken. Az öreg, esőtől, naptól repedezett kér- gü diófa vihartépett koronája megvezdül. Vajon miért nem tud nyugton maradni? Ágait sóvárogva nyújtja az ablak felé. Figyeli, hogyan dobog a ház szíve. Mintha suttogna ... Alatta, egy rozoga vályú körül, összefutnak a tyúkok, és a puliszkamaradékot csipegetik. — Már nem esik, Kosziaké — mondja Marioara néni, mintha hangosan szőné a gondolatait, úgy vetvén oda a szavakat, ahogyan kötényéből a morzsákat kirázza. — De még csöpörög — mondja az öreg, pipáját tisztogatva. — Nézd csak, Kosziaké, a gaz egészen ellep bennünket — jegyzi meg az öregasszony, a kerítésmagasságnyi labodára nézve. — Levágnám én, de a kasza. Andrejhez került — mosolyog a bajusza alatt az öreg, miközben megtömi pipáját, és rágyújt. Szippant egyet, mosolya eltűnik. ... Még szerencse, hogy megmaradt ez az egy fia. A másik hármat elsodorta a háború forgószele. Csak Andrej maradt, mert vagy hat évvel később jött, mint a többiek. Szántáskor kötőféken néha vezette ugyan a lovat, de az eke szarvát nem tudta tartani. Inkább a könyveket bújta, legföljebb arra volt jó, hogy a teheneket kihajtsa a vetésből. Az öregek, látva, hogy tanulásra született, nem fogták dologra, meg azután sem, hogy a háború végén a három nagyobbik fiú nem tért haza. Mert a földből csak annyit kaphattak, amennyi a katonának kijár. Inkább maguk dolgoztak .., • — Legalább az ö kezét ne törje a kapa nyele, eleget törte a mienket — mondogatták. Tudták jól, milyen hosszú és nehéz a kapa nyele. Már csak ezért is tanulni adták Andrejt. Amikor a főiskolát elvégezte, Andrej a városban vállalt állást. Az öreg Kosztake akkor, az ősöktől örökölt szokásnak megfelelően, egy kaszát adott neki, mondván: — Fogd és vágd le a gazt a ház körül. Az öreg a kaszások nemzetségéből való volt. Abból a uemEz az elbeszélés a moldovait nép hazánkban kevéssé ismert inai irodalmából ad ízelítőt. Szerzője, Jákob Burdzsiu 1940 ben, Zejkany faluban született, matematikus-fizikus képzettséggel színész lett, majd 1968 ban a moszkvai Filmművészeti Főiskolán rendezői oklevelet szerzett. A kasza című novellája magyarul a Vízesés című kötetében jelent meg. • zetségből, amelyet a kasza táplált és tartott meg. Az öregek az időjárásról, a virágokról beszélgettek, de gondolatuk folyton a kasza körül járt. Nyolc hónapja semmi hírt nem kaptak a városból. Az öreg Kosztake sok mindent megért, de ezt az egyet nem tudja megérteni. Hogyan lehet az, hogy legalább néhány szót nem írt? — Kaptatok valami hírt? -r* dugta át a fejét Pelagea néni, a szomszédasszony. Az öregek hallgatnak. — Nézzétek, én kaptam — mutatja a levelet, és eltűnik. A szó ott. marad utána, mint a tövis a húsban. — Te Marioara, talán Andrej- né] is megnőtt a gaz. — Biztosan lekaszálta. — Hogyan kaszálta volna le, mikor a kaszakő a tokja itt maradt? — mondja az öreg, utolsó szippantva a pipából. — Lehet, hogy eljön érte. Az öreg Kosztake zsebre teszi a pipát, és föláll. — Asszony, add a ruhát meg a kalapot... A falu szélén, porfelhőt verve, egy gépkocsi tűnik föl. Az öreg megállítja. — Mondd csak, fiam, mikor érünk a városba? — kérdi a sofőrt, kalapjával törülgetve a vezetőfülke ablakát. — Még mielőtt beestelednék, apókám — válaszolja a sofőr, egy sovány arcú, fiatal legényke. Az útszéli fák hátrafelé szaladnak. A gépkocsi elsuhan mellettük, messze maga mögött hagyva őket. A kerekek csak úgy falják a távolságot. Tudod, édes fiam, a városba megyek én is, a fiamhoz. Andrej Brazdarunak hívják. Véletlenül nem ismered? — Már hogyne ismerném? Hisz nálunk van, mérnök. Andrej Brazdaru. Talán meghívta látogatóba, vágyott már maga után? — Igen — válaszolja az öreg kissé bizonytalanul. — Derék ember a fia, apókám. „Hisz rám hasonlít“ — gondolja, s hogy az út minél hamarabb teljék, számolgatja az útszéli fákat. Mit meg nem tesz az ember, ha elfogja az öröm? „De hát miért nem írt? Megértem, hogy elfoglalt ember, de nyolc hónapja... Az ám, nyolc hónapja.. Amint a levegő iszákja megtelik a gyárkémények füstjével, kitárul a város, mint egy nyitott tenyér. A nap már lebukott, s nyomában megjelenik az alkony, mintha készülne bejelenteni a világnak az éjszaka közeledtét. A sofőr jegenyesoros kerítésnél állítja meg a gépkocsit. Az ágak között kivillan a ház bejárata fölött a lámpa fénye. Az öreg Kosztake kezet ad a sofőrnek, és megköszöni a szívességet. Az még egyszer megszorítja az öreg kezét, és hunyorít hozzá, olyan formán, ami ösz- szetartózást fejez ki. Az öreg megigazítja ruháját, ős megindul a kapu felé. Belép, öregesen lépked föl a lépcsőn. Kalapját leveszi, letörli a fáradtság csöppjeit, és a kendőt zsebre teszi. Odamegy a sarokban levő ajtóhoz, és kopogtat. Mivel nem kap azonnal választ, leül a lépcsőre, azzal az elhatározással, hogy vár. Biztosan dolguk van. Nem sietnek ajtót nyitni. Majd válaszolnak, amikor akarnak... — Lépj be már — hangzik egy női hang bentről, az ajtón keresztül. Az öreg belép. Egy fekete függöny mögül ismét megszólal ugyanaz a hang: — Jól megégtem a napon. Vártalak, azt hittem, te is odajössz. Megmosakszom, és máris megyek. — Az öreg Kosztake megértette, hogy nem öt, hanem mást vártak, azért volt nyitva az ajtó, de úgy hallgatott, mintha összevarrták volna a száját. Egyszerre csak meglibbent a függöny. Szőke nő lép ki mö- güle, csukott szemmel. Eldobja a törülközőt, fehér karjával átöleli az öreg nyakát, és azt mondja: — Nyisd ki a szemem. — Nyisd ki magad, édes lányom — mondja az öreg, és lefejti nyakáról az ölelő kart. A nő kinyitja a szemét, aztán hirtelen megint becsukja, egyet sikít, és visszaugrik a függöny mögé. Az öreg, a tokkal a kezében, egy lépést tesz előre, és már éppen mondani akarja, hogy Andrejt keresi, amikor csöngetnek. Andrej lép be, néhány pezsgősüveggel. — Apám! Adj'isten! Lerakja az üvegeket az asztalra, és ő is eltűnik a függöny mögött. — Korábban haza tudtam jönni. Elmaradt az ülés — mondja. — Miért jött az öreg? — Tudom én? — Talán hogy pénzt kérjen? Légy óvatos. — Bízd csak rám, majd én elküldöm, ne félj — súgja And- rej. Vannak esetek, amikor a suttogás is szinte dübörgésszerűen visszhangzik. — Mi történt, apám? — kérdi Andrej, kezében vizeskancsót tartva. — Vágytam utánad, édes fiam. Elhoztam a kaszakövet meg a tokját. Andrej, aztán holnap már megyek is — válaszolja, miközben el akarja kapni a fiú szemét. — De értse meg, apám, ma este ... vendégek jönnek ... — Nem baj, hozzászoktam én a friss levegőhöz — bólint az öreg zavartan. — Elalszom kinn a színben. Jó nekem ott is. A kasza mellé akasztom a tokot. — Ahogy akarja — mondja Andrej, a feleségére nézve. — Itt a kulcs. Leereszkedik az éjszaka. Fekete felhők borulnak a városra. Az öreg Kosztake belép a fásszínbe. Á sötétben összeszed néhány ócska lomot, leteríti, és végigfekszik rajta. Kinn dörög, megerednek az ég csatornái. A szín fedelén csak úgy dobol az eső. Hatalmas villám hasítja ketté az eget. Fénye megvilágítja a fásszínt. A villám fényénél az öreg meglátja az ajtó mellett fölakasztott kaszát. Odamegy, hogy megnézze. A tetőről becsorgó eső mintha a rozsdát akarná lemosni róla. Tapogatja a sötétben. — Ez az — örvendezik, mert megismeri az éléről. ... Nem hallja sem a házat fölverő éneklést, sem azt, hogy a patkányok hogyan cikáznak körülötte, sem az utolsó mennydörgést. Elmerül az emlékekben. Arra gondol, hogyan lova- goltatta a kis Andrejt a nyakában, hogyan vitte reggelenként iskolába, hogyan kiáltott rá a másik háromra, hogy egyenek gyorsan, és menjenek dolgozni; arra emlékezett, hogyan tanult járni, hogyan tette az első lépést, és gondolatban végigjárta az egész huszonhét esztendőt, amit Andrej eleddig megért. Az éjszaka már rég föloldór dott a hajnali fényben. Az égen csak bárányfelhők úszkáltak, amikor az öreg Kosztake kilép a színből. Az udvaron Andrej- jel találkozik. Andrej mondani akar valamit, de megpillantja az öreg kezében a kaszát. A kasza éle mintha elvágta volna a szavát. Az öreg szó nélkül megfordul, és elindul. Andrej lesüti a szemét, és szandálja orrával a földet piszkálja. Hirtelen kerekedő kis forgószél csapja arcul. Fölriad, apja után akar futni, de a felesége hangja megállítja: — Talán bejönnél már? Csak a szemével követi az apját. Az öreg rogyadozva, tétován lépeget, kezét olykor a szeméhez emeli. Úgy látszik, a nehéz fellegek nagyon súlyos terhet jelentenek az égnek. Ha a villám, mint a kasza éle, beléjük hasít, rázúdítja őket a földre. Miszti László fordítása MUHRAN MACSAVARIANI: Megidézett gyerekkor Mint könnyű köd selymén keresztül, látom egy kisgyerek borját legelteti, fürgén lépkedve a hegyek oldalában.- Muhran! Muhran! - kiáltozom neki. Ö mégse hallja. Sziklák közt barangol. A vállán ostor. Felém se tekint. Én messziről, innen, a férfikorból- Muhran! - szólítom hangosan megint. A gyerekkori reggel csillogása . . . A hűs szél illatot terel felém ... Ő felneszei a távoli hívásra, szalad, botolva, mégis könnyedén, Csupa mosoly. Fut a mezőn keresztül. Már látom izzadt arcát fényleni. Mór gyermek-teste izmosodva zsendül. Már férfi-léptek gyermek-léptei. Közeledik. A folyót átalúszta. Mögötte már bozót, mező, berek. Szója fölött mór ütköző bajuszka árnyékos pelyhei sötétlenek. Szalad felém. Most hó zúdul a földre. Szalad Napfényben. Záporon át. Szerelmes. Énekel. Hallgat tűnődve. Már dohányzik. Már tölti poharát. Már integet! Egyre lassul futása. Mindjárt belép. Az ajtót már nyitom ... De akkor - szertefoszlik egycsapósra. Magam vagyok. Hiába szólítom. RAB ZSUZSA fordítása KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE — Ügy vélem, hogy Jean Pierrenek Saint Gilleből egy időre el kell tűnnie — mondta nyugtalanul Jeanne. — Nem — mondta Henri — ez lehetetlen. Holnap végre kell hajtanunk a börtönakciót. Búrmelyik nap elhurcolhatják innen Mareket. Ha holnap nem hajtjuk végre, akkor lehet, hogy már késő lesz. Jean Pierre szükségünk van. Az egyenruhája, papírjai, német ismeretsége nagy segítség számunkra. Érthető? — Igen — mondta Jean Pierre. — Itt kell maradnom. Különben lehet, hogy Jeleslegesen idegeskedünk. Ez a von Vormann nem látszott valami túl éber fickónak. — Rendben van — mondta Henri — beszéljük meg a holnapi tervet. Egy üres gyufásdobozt tett az asztalra. — Ez az épület — mondta, — alatta a börtönpince, a de la Republique utca oldalán. Teherautóval érkezel — fordult Jean Pierrehez — ide, és vársz... Von Vormann hadnagy szórakozottan gondolt arra a feladatra, amelyet az Elért ezredessel folytatott beszélgetés után kapott. Kezdetben ez a feladat 48. Fordította: Bába Mihály nem nagyon tetszett neki, de azután belekapcsolódott a játékba. A különös játék tegnap este kezdődött el. Amikor elállt az eső, Erik sétálni indult a platánfával övezett utcán, a villanegyed felé, arra, ahol a penziók egymás mellett sorakoztak. Visszafelé tartva rádöbbent, hogy jó lenne inni egy pohár konyakot, ezért a de la Republique utcára fordult, ahol biztosan talál nyitva éjszakai szórakozóhelyet. És tulajdonképpen akkor kezdődött minden. Egy teherautó érkezett az utcába, a városi börtön kapuja előtt valaki lőtt, a szomszédos iskolából kirohantak a katonák. Amikor megkezdődött a lövöldözés, Erik csodálatosképpen nem érzett félelmet, ellenben ez mintha felébresztette volna kíváncsiságát. Sejtette, hogy a helyi banditák próbálják megostromolni a börtönt. Előkapta pisztolyát, amelyet a háború kezdete óta még sohasem használt, kibiztosította és a lövöldözés irányába futott. Amikor előbukkant a sarok mögül, a fellőtt rakáta fényében megpillantotta az elinduló teherautót és azt a férfit, aki fel akart rá ugrani. Von Vormann néhányszor lőtt, és látta, hogy a férfi, aki már a teherautó hátsó oldaldeszkáját elkapta, hirtelen elengedi azt és arccal a kövezetre bukik. A teherautóból is lőttek, de Vormannt egyetlen go lyó sem találta el. Az a tény, hogy val aki rálőtt, nagyon felizgatta Eriket. Odafutott a katonákhoz, akik a kövezeten fekvő férfi fölé hajoltak. Megparancsolta, hogy fordítsák meg és ekkor a zseblámpa fényében megpillantotta annak az embernek az arcát, aki tegnap este hívatlanul az asztalához ült és valamilyen gesztenyéről beszélt, me lyet a Pigalle téren árulnák. A férfi még élt. Von Vormann megparancsolta, hogy vigyék a börtön kórházába. Beszélt az SS-ruhás orvossal is, aztán elhatározta, hogy felkelti a főnökét és jelentést tesz az eseményről. Ám csalódott. Elért ezredes még nem aludt. Egy pohár konyakkal a kezében tanulmányozta az asztalon szétterített papírlapokat. — Foglaljon helyet —* mondta az ezredes, amikor meghallgatta a jelentést. Alig néhány perccel korábban telefonon már jelentették neki, hogy a börtönt megtámodták, és mivel ez volt az első ilyen eset a városban, arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbi időben letartóztatott valamelyik francia, a földalatti mozgalom ^gyik vezetője lehet, ha a város kellős közepén megtámadták a börtönt. Az előtte fekvő rabok aktáiból próbált valamit megfejteni, de semmi eredményre nem jutott. Figyelmesen meghallgatta vön Vormann jelentését, egyetlen egyszer sem szakította félbe, ami nagyon meglepte a hadnagyot. Csak amikor befejezte, akkor kérdezte: — Ogy véli, hogy sikerül valamit kiszedni abból a fickóból? — Súlyosan sebesült, ezredes úr. Én a fejét és a tüdejét találtam el. De valamelyik katona egy sorozatot a hasába eresztett. Beszéltem a börtönorvossal, nem fűz hozzá sok reményt. —- Eszméletén van? — Igen — von Vormann megrándította a vállát. — Talán még két-három óráig él. — Vormann úr, tehát ön szerint... — A nevem von Vormann, ezredes úr. — Ne szakítson félbe, Vormann hadnagy. Tehát ez a fickó már tegnap is gyanús volt önnek és elment a „Le Trou“ penzióba. Ez eddig stimmel. Hogy is hangzott az a mondatocska? Ismételje el! — Párizsban a legízletesebb gesztenyét a Pigalle téren árulják. Az ezredes felemelte a telefonkagylót. — Kocsi van? — kérdezte, aztán von Vormannhoz fordult. — Haldoklik — mondta. — Kérem, adjon neki injekciót — mondta Elért, és amikor az orvos vállat rándított, durván rámordult — ember, adj neki valamilyen injekciót, hogy valamit még mondjon! A halott ember engem nem érdekel. Az orvos kelletlenül készítette elő az injekcióstűt. — Nincs kifőzve — dörmögte. — Ennek most nincs jelentősége — válaszolt az ezredes, és a haldokló fölé hajolt. Egy pillanatra, mintha megélénkült volna a sebesült tekintete. Elertre nézett, aztán becsukta a szemét — Hol vágyok? kérdezte franciául. (Folytatjuk.) 1972. VIII. 14. Andrzej Zbych:
