Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-03 / 154. szám, hétfő
mozdulatlanul állt. Fejét az érdes hideg fához szorította. Aztán lassan kigombolta a nadrágját. Ujjai merevek voltak a hidegtől, ügyetlenül mozogtak. Ugyanazon az ösvényen jött vissza s jóformán semmit se látott. Egyszercsak belebotlott egy hatalmas ágba, amit lesodort a vihar. Lehajolt és letört néhány ágat. Juharfa — tapogatta ki ujjával a levelek alakját. Nagyok voltak és egészen szárazak. Mikor kinyitotta a szoba ajtaját. a lány felült az ágyban. Odament a lányhoz s letette melléje az ágat. — Nesze — mondta dühösen. — Hallgasd meg, hogy zúgnak — Hoztál? — örült meg a lány. Kezébe vette az ágat s az arcához szorította. A levelek susogtak. — Kedvesem — mondta — Te drága. Most tudom " hogy szeretsz. A fiú az ágyra ült az ablak mellett. Lehajolt és elkezdte lehúzni a cipőjét. Merev ujjaival kibogozta a cipőfűzőjét. — Keserű szaga van — mondta a lány. — Magas fáról tépted le? — A legmagasabbikról — mondta még mindig dühösen. — Majdnem lezuhantam és agyonzúztam magam. — Te vagy a legkedvesebb fiú a világon — mondta a lány. — Köszönöm — morogta a fiú. — Talán inkább a legbutább. A szék alá hajította a cipőjét és lehúzta a nadrágját. Az ablaküvegek halkabban zörrentek, mint mikor a zongora hangjait elnyomja a szimfonikus zenekar. A zsaluk csattogtak. — Nehogy azt gondold, hogy csak azért az ágért mentem ki — szólalt meg a fiú kis idő múlva. — Egyszerűen ki kellett mennem. Érted? A lány nem válaszolt. A zsaluk egyre hevesebben csattogtak, az ablaküvegek hangosabban zengtek, akár a zongorán leütött akkordok. A fiú a lány felé fordult. — Hallod, hogy mit mondtam? t L ehajolt, mintha a lány szemébe akart volna nézni, de csak azt érezte, hogy hozzáérnek a száraz ágak, melyek eltakarták a lány arcát. Meghallotta egyenletes, nyugodt lélegzését s ebből kitalálta, hogy a lány elaludt. Fordította: Girrtes Romána MAKSZIM TANK: Ha úgy ismernénk... Ha úgy ismernénk, mi űrkutatók a szivek rejtelmes mélységéit, mikent Földünket, e roppant hajót, vagy mint az agyagrögöcskét, mint kint a mezőn tenyerünkbe veszünk, ha úgy ismernénk örök titkait, miként a kenyeret s az otthont.., Ö, millió ifjú mosoly villanna fel a vén Földönt KÜVESDI JÁNOS fordítása KULTURÁLIS hírek j Alekszandr VoJogyinnak, az ismert szovjet drámaírónak Ne váljatok el szeretteitektől című új színművöt a leningrádl Komszomol Színház mutatta be nagy sikerrel □ A leningrádi Ifjúsági Szín= ház játszotta a Megalázottak és megszomorítottak című Doszto* jevszkij-regény színpadi váltó* zatát. Nelli szerepében a fiatal Natasa Leble aratott sikert. Q Bajor Ferenc az évad elején a badeni közönség előtt ját. szotta a Víg özvegy Danilóját, Ott látta meg a bécsi Raimund-, theater igazgatója és szerződtette a magyar tenorját a Költő és paraszt főszerepére. □ Filmforgatáson játszódik Charles Wood Veteránok című színjátéka, amelyet a londoni Royal Court Theatre tart mű*' során. A film forgatásán részt vesz két veterán színész is, ezt a két szerepet játssza az angol színművészet két nagy „veteránja“: John Gielgud äs John Mills □ Günther Riicke írta a DEFA új filmjének, A harmadiknak forgatókönyvét. A mai szerelmi történet női főszerepét Jutta Hoffmann alakítja; a vak férfi szerepében Amin Mueller-Stahl lépett a felvevő- gép elé. A lány felébredt a fák su- sogására. Maga alá húzta lábát és két kezével átfogta bokáját. Csak feküdt és nézte a2 ablak alig kivehető körvonalait, hallgatta az ablaküvegek halk koccanását. A vihar éjszaka jött — az est csendes volt, csak a nap bukott le vörösen. Mikor visszatértek a sétából, a fiú azt mondta: — Az éjjel felkel a szél. Most, mikor megjött a szél, a fiú nem ébredt fel. A lány hallotta nyugodt, egyenletes lélegzését — közelibb volt és kifejezőbb az ablak halk csörrenésé- nél. Időről időre a fiú lélegzését, akár az ablak zörrenését, elnyomta a szél hatalmas tengerárként erősbödő zúgása. Régi házban laktak — egy félig összeomlott palota egyik szárnyában. Körös-körül hatalmas park, s távolabb a földelt keskeny sávján túl — erdő. Ijesztő lehet most ott kinn — gondolta magában a lány és lehunyta a szemét. Maga alá húzott lábbal feküdt, s görcsösen összeszorította ujjait bokája felett. Fejét párnájába fúrta, s a zúgás valamelyest halkabb lett. Azután kinyújtotta karját és megérintette a fiú vállát. — Ébredj — mondta. — Hallod? A fiú nem felelt. Nyugodtan lélegzett. A lány megrázta a vállát. — Ébrejd már — mondta újra. A fiú felszegte a fejét. Ijedten kérdezte: — Történi valami? Szóltál? — Igen — mondta suttogva. — Hallod a szelet? A fiú az ablak felé fordult, azután hanyatt feküdt Az ágy recsegett alatta. — Ezért keltettél fel éjnek idején? — kérdezte kis idő múlva. — Most majd nem tudok elaludni. A lány hallgatta a zúgást az ablak mögött. Maga előtt látta a parkban növő öreg juharfák, tölgyfák és bükkfák koronáját, amint a szél nyomása alatt meg-meghajlanak. Aztán meg, amint a szélvihar végigszáguld az erdő fáin, lesodorva a leveleket, akár eső után a cseppeket az ágakról. — Félek — mondta a lány. — Olyan ijesztő ez a szél. A paplan alatt közelebb bújt a fiúhoz. Átkarolta és erősen magához szorította. — Karolj át te is — suttogta. Érezte, hogy a fiú ugyanolyan egyenletesen és nyugodtan lélegzik, mint az előbb, mikor még aludt. A fiú nem mozdult. összefonta karját a fefe alatt. — Te csak akkor ölelsz meg, mikor kedved tartja — mondta a lány. — Túl soká vagyunk már együtt. A fiú nem szólt semmit. 0&y tetszett neki, mintha a lány elaludt volna, mert ujjainak szorítása engedett. Az ablaküveg vékony hangot adott, s a csörrenés beleveszett a szél zúgásába az ablaküveg mögött, mint a zongora hangja, melyet túlharsog a szimfonikus zenekar. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a lány elaludt, megpróbálta kihúzni karját a lány nyaka alól. Ekkor a lány újra megszólalt: — Tudod, szeretném megérinteni ezeket a susogó leveleket. Nem hoznál nekem néhány ágat? — Mi ütött beléd? — hördült fel a fiú. — Csak nem azt akarod mondani, hogy öltözzek fel és menjek ki? — De igen — vágta rá a lány. És arcát a fiú arcához szorítva, ezt suttogta: — Akkor biztosan tudom majd, hogy szeretsz. A fiú kis ideig hallgatott. A szél újra feltámadt olyan erővel, hogy az ablaktáblák ismét hangosabban csörrentek, mintha a zongoraművész néhány erősebb akkordot ütött volna le. Kissé távolabb egy félig behajtott ablakon a szél a zsalukat csattogtatta. — Ez még egyáltalán nem bizonyíték rá, hogy szeretlek — mondta a fiú. — De nekem igen. Nem tudok elaludni faágak nélkül. — De hisz a zúgást nem hozhatom el neked. Csak néhány levelet meg üres ágat. — Nem vagy költő — suttogta a lány. — Semmi fantáziád. Én például el tudom képzelni, hogy a kezemben susognak, mint a kagyló, mikor a fülemhez szorítom. De magas fáról kell letörnöd. A fiú felült az ágyon. Lábai ujjával megérintette a padló hideg deszkáit. — ötleteid vannak — mondta. — Te meg az a fene nagy fantáziád. Felkelt és öltözködni kezdett. Dühében feldöntötte a széket. Magára rántotta a nadrágját s felhúzta pulóverét a pizsamára. Befűzte a cipőjét. — Kedvesem — mondta a lány az ablak felé fordulva, —, ne haragudj rám. A fiú nem felelt. A lány hallotta, amint a fiú kinyitja és becsukja az ajtót. Valaminek nekiütközött a folyosón. A lány belefúrta fejét a párnába s a szél zúgása, mint az előbb, most ismét halkabb lett. A fiú kitárta a bejárati ajtót és megállt a küszöbön. Megtán- torodott — a szél visszalökte a folyosóra s feltépte a nehéz ajtókat. Csak nagy erőfeszítéssel tudta becsukni. Lement a lépcsőn, s egy pillanatra megállt az ösvényen. Igyekezett eligazodni a sötétben. Körös-körül a fák hétrét görnyedtek a széllökésektől, ezt nem volt olyan nehéz elképzelni. Hallotta a szakadatlan hatalmas zúgást, mely olyan volt, akár a tenger morajlása vihar alatt. Érezte az átható hideg szelet a vállán és az arcán, mintha hirtelen egész testét hideg vászon fedné. Az ösvényen elindult a kapu felé, mely mögött az erdőbe vezető út húzódott. Elhaladt a palota lerombolt szárnya mellett. Körös-körül sok öreg fa nőtt, és most valamennyi meghajlott, csak azt a nagy, soha meg nem szűnő zúgást hallotta, mely minden irányból áradt feléje. Időnként érezte, amint a levelek megcsapják az arcát vagy a kezét, hallotta a levelek susogá- sát a lába alatt, és folyton belebotlott az ágakba. Odaért a kapuhoz és megállt. Mikor este erre jártak, hallották a szarvasok bőgését. A lány hozzábújt, s elmerülve hallgatta a távoli elfojtott bőgést. — Ügy félsz, mintha oroszlánok lennének — mondta a fiú. M ost nem hallatszott más, csak az őszi orkán hatalmas zúgása. A fiú egy ideig □ Gleb Panfilov szovjet rendező Jeanne d’Arc-filmre készül. Nem próbál versenyre kelni francia kollégáival: ő kimondottan orosz képét kívánja adni a „legfranciább“ hősnőnek. „És hátha ez lesz a legfranciább kép is egyben?“ — kérdi tréfás-kötekedőn a művész. KAZIMIERZ ORLOS: JUHARFA AGA Andrzej Zbych: KL OSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE Müller dolgozószobájában égett a lámpa. Kloss a szoba közepén álló széken ült. A táskát a térdén tartotta. Lenni kell annyi idejének, hogy benyúlhat a táskába. Ez a tudat megnyugtatóan hatott rá. Lassan ismét visszatért a játékos szenvedélye, amely miatt néha szégyenkezett, de amely sokszor átsegítette őt a legnehezebb pillanatokon. — Beszélj, hol van Ingrid Kiéld? — ordított Müller. Kloss hallgatott. — BeszéljI — ismételte meg a gesta- pós. Ennek a specialistának elég primitív volt a módszere. — Szeretnélek figyelmeztetni — mondta Kloss —, hogy német tiszttel beszélsz. Egy pillanatiq arra gondolt, hogy Müller megüti, arcát egészen közel vitte, látta kidülledt szemét, ugráló ádámcsutkáját. A gestapós azonban megnyugodott. — Nem akarja megmondani, uram — sziszegte. Az „uram“ szót erősen hangsúlyozta. — Nekünk különféle német tisztekkel volt már dolgunk. —Nem tudom —* jelentette ki nyugodtan Kloss. — Sajnos, nem tudtam megállapítani. Kloss hűvössége, fegyelme kibillentette a németeket egyensúlyokból. — Miről beszélgetett az admirálissal? — kérdezte Müller. Tehát ezt is tudják, gondolta Kloss. — Telefonálfon az admirálishoz — válaszolt azonnal. — Ön gúnyolódik! — csattant fel Müller. — Ügy látszik, önnek még nem volt dolga a Gestapóval. Honnan tudja, kimegy-e innen egyáltalán... Én.., Fordította: Bába Mihály Most kell cselekedni, gondolta Kloss. Felugrott. — Szégyellem magamat ön miatt — üvöltött Kloss. — Ügy viselkedik, mintha egyszerű SS-legény lenne. Hogy beszél egy tiszttel, aki együtt akar működni önnel? Mint az ellenséggel! — Velünk együtt akar dolgozni? — ismételte meg Müller. Arcán csodálkozás tükröződött. — Cigarettát, Oberlaut- nant? — Örömmel — mondta. — Tehát beszéljünk értelmesen. Foglaljon helyet. Az admirálissal folytatott beszélgetés Ingrid Kieldet érintette? — Az admirális — mondta lassan Kloss — nagyon szerette volna tudni, miért érdekli önt annyira Ingrid Kiéld? Megkaptuk a magunkét, mármint én és Schultz, amiért kiengedtük a kezünk közül. Úgy vélte, hogy fel lehetett volna használni. — Vagy úgy — nehéz volt ebből azt kiérezni, hogy Müller elhiszi, amit mond. — Tehát úgy gondolja, hogy az admirális nem tudja, hogy hol van Ingrid Kiéld? — Nem tudja — mondta Kloss. Ugyanakkor arra gondolt, lehetséges, hogy Canaris valamelyik nap őt adja majd el. Egy lyukas garast nem adna a német hírszerzés főnökének lojalitásáért, most azonban nem tudott másképpen játszani. — Feltételeztük — mondta Müller —, hogy az Abwehr-tisztek ebbe is belenyúltak. Elintézték a legjobb ügynökünket — kiáltotta. — Canaris jelenteni akarta a Führernek, hogy csak az ő apparátusára lehet számítani. De ez nem sikerül neki.. — Standartenführer úr — szólalt meg Kloss és ismét érezte a nagy játék sugallatát — tegnap este az Arany sárkányban együtt voltam Ingriddel. Láttam, amikor a bárpultnál egy clvilruhás fiatalemberrel beszélt... — Mindkét ges- tapős nagy figyelemmel hallgatta, Kloss meg tovább- folytatta fantasztikus meséjét. — Természetesen nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, el is felejtettem, csak ma késő este jutott eszembe ismét... — Hogy nézett ki az a férfi? — szakította félbe Müller. — Magas. Arca sovány, megnyúlt. Jellegzetes seb van az arcán. Majdnem olyan, mint Schabe úrnak ... Felugrott. Miiller gyanúsan pillantott kisegítőjére. — Sajnos, nem hallottam a beszélgetést, de amikor elmentem mellettük, néhány szót hallottam: holnap Potsdam- ban. — Miért nem beszélt erről? — Féltékeny voltam Ingrid miatt. Arra gondoltam, hogy valamilyen találkáról van szó. Az éjszaka körbejártam Potsdamot... — Schabe! — kiáltott Müller. — A tartalékot és indulás Potsdamba! Velünk akar jönni? — Nem. Jobban szeretnék már haza menni — jelentette ki. — Mára elég volt. Ezt azonban nem várta volna. Amikor bementek az udvar végében álló garázsba és rájuk pillantott, rideg, határozott tekintetükből megértette, hogy a legnehezebb még ezután következik. A Gestapo épületétől nem messze vártak rá. Kiléptek az árnyékból és karon ragadták ... Schultz és Stolp. Az elegáns Schultz és Boldt bekötött fejű adjutánsa. — Megőrültetek? Vitték, vezették, szótlanul, abba a garázsba és ott mindketten fegyvert rántottak. — Hans —• mondta Schultz —, te azt gondoltad, hogy túljársz az eszünkön. Mondtam neked: ne hagyd el az Arany Sárkányt. Csúnya históriába keveredtél, fiú... — Együtt dolgoztok — állapította meg Kloss. — Gondoltam. — Ne gatyázz vele! — dörmögött Stolp. — Ö intézett el engem úgy. — Megtörölte a homlokát. — Beszélj! — fordult Klosshoz. — Mit mondtál Müller nek? Kloss váratlanul nevetésben robbant ki. Rendkívül hülye helyzet. Ügy néztek rá, mint egy őrültre. — Beszélj! — üvöltött Stolp. — Ostoba — mondta Kloss —, ha valamit is mondtam volna, akkor most nem játszanátok itt meg a hőst. Különben majd ellenőrizzétek egy óra múlva, amit mondtam: Müller nem megy Boldt- hoz és nem találja meg Kiéld kisasz- szonyt. — Annak már nincs jelentősége — mondta Schultz. — A lány megszökött! Ezúttal sikerült Klosst kizökkentenie egyensúlyából. Tehát minden hiába volt. Összeomlott minden, mint a kártyavár. Ingrid Kiéld ismét szabadlábon van! A halálos veszedelem nemcsak az összekötő fölött lógott, hanem fölötte is. — Hülyék! — robbant ki. — Hogy engedhettétek, hogy megszökjön? Az ördögbe is... Mindkét tiszt csodálkozva nézett rá. Ez a kirobbanás biztosan őszinte volt, most nem kételkedtek benne. — Hát nem te segítettél neki a szökés. ben? Azt gondolták, hogy Kloss segítette, mert okuk volt ezt feltételezni. Most aztán semmit sem értettek. — Nem titkolom — mondta Schultz hogy ronda helyzetben vagyunk. Ingrid Kiéld túl sokat tud. Te is sokat tudsz ... — De te a markunkban vagy — fejezte be Stolp és kibiztosította a fegyverét. — Sajnálom, Hans. Schultz is kibiztosította pisztolyát. (Folytatjuk) 1-972. VII 3.
