Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
Ä XIX. SZÁZADI CSEH KÉPZŐMŰVÉSZET KIÁLLÍTÁSA ALEŠ, MYSLBEK ÉS TÁRSAI Nagyok és más magyar családne- vűek, akik az évszázadok folyamán beleolvadtak a cseh népközösségbe. A realisták közé kell sorolnunk Viktor Barvitiust, akinek alkotásai közül a „Csütörtök a Stromovkában“ éö a „Népünnepély a Hvézdában“ érdemelnek különösebb dicséretet, melyek műterembeli tompa és félénk színeik ellenére is a francia impresszionisták színpompás és fényárban úszó nagy kompozíciójának] E. Manet: „Hangverseny a i Tuilleriák-kertjében“, P. A. Renoir: Moulin de la Galette, stb.) szerény és kopottas előfutárai. Nem lehet azonban szó és dicséret nélkül elmenni Soböslav Pinkasnak a Montmartre című, meglepően modern felfogású és tisztán zengő koloritú festménye mellett sem, amely kis méretei ellenére is nagy értéket képvisel. Tanácstalanul állok viszont Václav Brožík művei előtt. Ez a festő, akit a művészettörténészek az ötvenes években erősen favorizáltak, majd igen leértékeltek, egy igen erős és jó Myslbek-portréval Cáfolja tehetségének ellenzőit. Itt van azonban a Hús "mester a konstanzi szinódus előtt című, nagyméretű alkotása (1898), amely felfogásában és színezetében is igen-igen hasonlít Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményére. Az ember bizony nem tudja, hogy a két kortárs, és egymásra féltékeny festő közül melyik hatott a másikra. (Itt minden bizonnyal a dátum lenne a perdöntő tanú!) Mindenesetre a nyolcvanas években festett „Bretagne! táj“ Brožík festői kifejezésének erejét és eredetiségét jobban bizonyítja, mint az említett „nagy mű“ ... Sajnálatos, hogy a kiváló Július Maráknak csupán néhány, eddig kevésbé ismert, vagy egyáltalában ismeretlen képét láthatjuk a jelenlegi kiállításon. Igaz viszont, hogy a „Tó az országúinál“, de talán még inkább az „Alkonyat a tónál“ című festménye remekmű, gyöngyszem, s nem véletlenül emlékeztet Beethoven szimfóniájára. Szándékosan hagytam utolsónak Antonín Chitussit, a múlt század harmadik harmadának (?) legnagyobb cseh tájfestőjét. Érdekes, hogy Chitussi vásznai, melyekkel eddig találkoztam, egyetlenegy esetben sem halottak rám különösebb módon, hiányzott belőlük a rendkívüliség. Az azonban, amit a jelenlegi tárlaton a festőtől láttam, arra késztet, hogy eddigi álláspontomat revideáljam, mégpedig alaposan! Chllussi ugyanis ezekkel a vásznaival valahol a barbizoniak és az impresszionisták között helyezkedik el, s éppen Franciaországban festett képei jelentenek számomra élményt és felfedezést. Daubigny és Monet között van helye a L’Éure Acquignyrnél című kép festőjének, akinek a Szélmalom Samoisnál, a Sajna-parti táj és a Montmartre, no meg a Naplemente a Fontainebleau-i erdőben című festményei egytől egyig remekművek. Kár, hogy ilyen sokáig hevertek valahol a Nemzeti Galéria depozitáriurnában. Aligha tévedek, ha kijelentem, hogy a jelenlegi kiállítás kellemes meglepetését éppen Antonín Chitussi képei jelentik. Sajnos, minden relatív, tehát az én értékelésem is az. Mindenesetre, a látó nézőnek a XIX. század cseh művészete is mondhat újat és szépet. BARSI IMRE 1972. VII. 23. Ogy látszik, hogy a tavalyi losef Mánes kiállítás hihetetlen sikere után (kb. 150 ezer!) ember nézte meg ezt a rendezvényt, a prágai Nemzeti Galéria vezetősége egy képzőművészeti show-sorozat bemutatására készül. Az idén ugyanis a nyári Prága vonzó érdekességeit a XIX. század cseh képzőművészetének a bemutatása gazdagítja. amelyen J. Mánes kivételével felsorakozik a múlt század cseh festőinek színe-java. Igaz, a " hangsúly ezúttal Mikoláš Aleš képein és rajzain van, akinek 120 születésnapját (1852—1913) az idén ünnepli meg a cseh közönség, no meg az új cseh szobrászat megalapítójának J. V. Mysl- beknek az életművén, aki pontosan félszáz év előtt halt meg. Lényegében tetiát ismét jubiláris tárlatról van szó, ahol a két főszereplő oldalán felvonul a derékhad is. Nem tartom ugyan feladatomnak, hogy ezt a túlzott múltba fordulást bíráljam, ténv azonban, hogy a modern , cseh festészet megalapítóinak (köztük a prágai Nyolcaknak) külföldiek érdeklődésére is számot tartható kiállítása, amelynek megnyitását a Nemzeti Galéria májusra jelentette be, még mindig késik. És jelenleg Prágában vagy három kiállítás (Belvedere, Városi Múzeum és még valamilyen múzeum) foglalkozik á múlt század cseh képzőművészetével, sőt az európai tájfestészetből is csupán az 1550— íetfO közötti időszakkal. A sort talán a tárlat egyetlen szobrászával, Josef Václav Myslbek szobrainak a bemutatásával kezdeném. Huszonnyolc alkotását (szobrát és dombormű vét) láthatjuk a mesternek, aki a Habsburgok elnemzetlenítő politikája ellen tiltakozva, a cseh nemzeti hagyományokhoz, a történelemhez és a legendákhoz nyúlt, ami természetesen összefügg a romanticizmussal. Majd későbben, leszűrve a reneszánsz szobrászaténak tapasztalatait, egy historizáló, patetikusan romantikus, de mindenesetre erős és hatásos klasszicista szobrászatof teremtett, amely azonban sajnos, nem volt mentes az akadémizmustól sem. Leghíresebb alkotása a Prága szívében felállított Vencel-szobor (a kiállításon két különböző modellje is szerepel), a prágai Nemzeti Színházat díszítő szoborcsoport, a Zene négy variánsa, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Egyeduralma ellen azonban a századforduló fiataljai fellázadtak, és az úgynevezett Nemzeti Színház generációjának akadémizmusa ellen fordulva, a Párizshoz való közeledést követelték, ahol ekkor már Rodin győzedelmeskedett, akinek 1902-ben nyílt meg Prágában első európai gyűjteményes kiállítása. A kiállítás másik nagy egyénisége kétségtelenül Mikoláš Aleš, a festő és a rajzoló, aki határozottan európaibb látókörű művész, mint neves szobrásztársa. Ám, ugyanakkor nem kevésbé patrióta. Népies is, a szó legszebb értelmében, és két lábbal áll a reális élet talaján. Kár, hogy ezen a tárlaton nem élvezhetjük Aleš robusztus festészetét. Itt inkább mint rajzolót láthatjuk, akinek a Haza című, tizennégy lunettából álló ciklusa (az eredetiek a prágai Nemzeti Színházat díszítik) inspirálta B. Smetanát is. Alešt azonban a cseh hazán és a cseh népen kívül más népek sorsa is érdekelte. Így például a pusztuló amerikai indiánoknak az Elemek című rajzsorozatában M. Aleš: HUNOK emel ércnél maradandóbb emlékművet. Hozzánk, magyarokhoz Aleš művészete különben is közei áll. Mert jóllehet Palacký történelmi művének (František Palacký: A cseh nemzet története) elolvasása után > kétszer is megfestette Pogyebrádi György cseh király és Korvin Mátyás találkozását, és bár Mátyás királyt a megalázott szerepében örökítette meg, a magyar népet és a magyar nép történelmét nagyon szerette. A magyarok iránti rokonszenve ezen a kiállításon is fellelhető. Így a Huszár (1883) című olajfestményén, a Tanulmány a Rákóczi indulóhoz és a Csárdás című rajzain ez a szeretet kendőzetlenül megmutatkozik. Kár, hogy hiányzanak a kiállításról a Rákóczi induló című olajfestményének változatai, hogy hiányzik a „Huszárroham“, az „Elfogott szabadságharcosok deportálása“ és több más magyar motívumú műve, amelyekkel az -1848—49-es magyar szabadságharc hőseinek és vértanúinak az emlfv”t örökíti meg. Mikoláš Ale it a miroticei nagyapónak, a szabadságért harcoló hazájuk megsegítésére, Nvugítt-Csehországból magyar földre 'igyekvő, vágtató honvédhuszárok hősiességéről- szóló mo ‘■éi, no meg Petőfi versei (J. Vrchlic- ký fordításában) hatották meg, és amikor bevonult a császári és királyi hadseregbe, a közvetlen és barátságos szlovák és magyar legények között jobban érezte magát, mint cseh honfitársai körében. S nem lehetetlen, hogy éppen katonáskodása alatt ismerkedett meg a Rákóczi féle szabadság- harc históriájával is. S a magyarok iránt érzett rokonszenvét sohasem zavarta meg a Tisza és az Andrássy grófok népellenes és elnemzetelenítő politikája sem, jóllehet az úri Magyarországnak ezt a hivatalos politikáját többször nyilvánosan elítélte. Úgy vélem, érdemes lenne egyszer Budapesten Is bemutatni Mikoláš Alešnek, ennek a mélyen humanista festőnek legalább azokat a műveit, amelyeken magyar motívumokat örökített meg. Meg kell azonban még azt is jegyeznem, hogy M. Aleš, minden patriotizmusa és történelem szeretete ellenére sem vált historizáló, élvezhetetlen, akadémikus festővé. A cseh romantikusokat a Mánes- triász itt jelenlévő két tagján (Antonín és Quido Mánes) kívül, akik távolról sem képviselnek olyan színvonalat, mint Josef Mánes, F. Tkaldík és Adolf Kosárek renprezentálják. Az utóbbinak a Holdvilágos téli táj és a Tó a hegyekben című festményei érdemelnek említést. A realisták közül tizenhat képével van a tárlaton jelen Josef Navrátil, akit a cseh művészettörténészek a múlt század legkiválóbb koloristájá- nak tartanak, s akinek két alpesi tája dicséri tehetségét. Igaz, reám sokkal nagyobb hatást gyakorolt Karéi Purkyné két vászna: .a Művész gyermekei című képe és a „Szalatnai család portréja“. (Az érdekesség kedvéért meg kell itt jegyeznem, hogy Dr. Szalatnai ama protestáns családok leszármazottai közé tartozik, akiknek ősei a cseh protestantizmus legsúlyosabb napjaiban jöttek ide Magyar- országról, mint lelki pásztorok és prédikátorok, hogy a cseh protestáns egyházközségeket megsegítsék. Prágában, de más cseh városokban is, még ma is élnek Molnárok, Lányiak, J. Marák: ESTE A TONAL K. Purkyné: A MŰVÉSZ GYERMEKEI
