Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
„A díszletnek a belső szemekhez kell szólnia. Van ugyanis egy külső szemünk, amely néz, és egy belső szemünk, amely lát.“ E. R. Rones, a modern amerikai díszletművészet megteremtője. többi rendezőinek tízparancsolata és munkájuknak irányítója volt. A színészektől már nem kívánta, hogy szerepükről a mélyebb átélés érdekében életrajzot írjanak. Most a brechti elidegenedésre esküdött, és megkövetelte, hogy színészei a legszigorúbban ragaszkodjanak ahhoz a „modellhez“, amit szerepük számára elképzelt. Ezt a szakkifejezést egy prágai tanulmányútján hallotta, és itthon vívmányként emlegette. Sylviát mindenfajta megkötöttség feszélyezte; nehezemre esett megértetnem vele, hogy Eandi nem követel tőle lehetetlent, csupán azt akarja, hogy a modell, amit Johannája számára elképzelt, olyan játékra ösztönözze, amely összhangban áll a többi szereplő modelljével. Nincs ebben semmi különösebb új, csak új nevet adnak egy játékstílusnak, amely arra kell, hogy hatásosan kialakuljon az együttes összjátéka. — De hogyan legyek az, aki én vagyok ... ahogy én érzem Johannát? — fakadt ki türelmetlenül. — Belülről, nem csak az eszemmel, de minden ízemmel és idegemmel. Bandi olyan feszesen szabja rám azt az elképzelt modellt, hogy nem vethetem le, nem bújhatok ki belőle. Miért kell úgy járnom, fordulnom, meghajolnom, annyi lépést tennem és úgy beszélnem, ahogy ő akarja? Egy kezdőtől megkövetelheti mindezt — tőlem nem! — Az összkép, az elképzelt összkép érdekében követeli tőled ezt a pontosságot — csitítottam. — És akkor hol vagyok én? Hol mutathatom meg önmagamat? A szerepen belüli önmagamat, ahogy én látom és érzem Johannát. — Biztos az, hogy te jobban látod? Jobban képzeled el, mint ő, aki az egész játékot áttekinti, az egészet megkomponálja? ... Te például az első képben túlságosan érezteted, hogy sugallatra cselekszel. — De hiszen így van. Szószerint azt kell mondanom: „Hallok szózatokat, amelyek megmondják, mit tegyek. És istentől jönnek.“ — Erre Róbert, a várkapitány azt feleli: „Fölhevült agyadból jönnek.“ ... Kinek van igaza? Neked vagy a kapitánynak, aki ugyanolyan hivő ember, mint Johanna, csak ő a realitás talaján áll. Sylvia akkor este nem játszott, nem filmezett, a rádióban sem volt dolga. Szeretném ezeket a zavartalan, szabad estéket, amelyekben nyoma sem volt a rohanásnak és kapkodásnak. A klubba sem mentünk az este. Anya meghívott vacsorára; bőséges és jóízű volt, egy kis bort is ittunk, éppen csak annyit, ameny- nyi a hangulathoz kellett, szárnyat adott a gondolatnak, könnyűvé tette a szerep memorizálását. Segítettem Sylviának, a végszavakat mondtam. Csodáltam emlékezőtehetségét; a legbonyolultabb mondat is — amint tisztába jött jelentőségével —, szinte beleragadt az agyába és kivirágzott. A bemutatótól még egy teljes hónap választott el, de már úgyszólván hiba nélkül tudta a nagyon bonyolult, sokárnyalatú, hosszú szerepét. Már játszott, hangban és mozdulatban formálni kezdte Johannát, csontvázára felrakni a maga színeit, kialakítani egyénisége szerint. ízlelte színeit és árnyalatait, a szerepben rejlő embert és szentet.' Megjátszottá az örömöt, hogy végre sok próbálkozás után a várkapitány elé kerül; meleg és behízelgő volt a hangja, ahogy Shaw előírta, és bizakodó, ellenállhatatlan. Mégis valami mesterkéltet, jelleméhez nem illőt éreztem benne. Megismételtettem: „... adj nekem lovat, fegyverzetet és pár szál katonát, és küldj a Dauphinhez. így szól az én uram parancsa hozzád.“ — Jól mondod? — kérdeztem. — Pontosan úgy, ahogy Bandi kívánja. — Szerintem nem kéne itt annyira éreztetned, hogy isteni sugallatra cselekszel, és ellenállhatatlannak véled magad. Ha egy csepp alázatosságot is éreztetnél, a várkapitány jobban elhinné, hogy egy felsőbb parancsnak teszel eleget, mert mást nem tehetsz. Te előre érezteted, hogy boszorkányként megégetnek majd, d© tiéd az igazság, egyszer majd szentté avatnak, pontosan 1920 május havának 16. napján, néhány évvel annakelőtt, hogy Shaw a Johannádat megálmodta. — Pontosabban mondd meg, mi a kifogásod? — vetette közbe Sylvia türelmetlenül. — Bandi azt akarja, hogy az első pillanattól kezdve következetes és követelődző legyek. Kedves Barátom, Sylviának nem volt főiskolai végzettsége. Ösztönös tehetségével műkedvelői előadásokon tűnt fel. Elég volt kezének rebbent mozdulata, egy fejhajtás vagy pillantás, hogy a néző megérezze: valaki jelen van, talán éppen a színmű központi figurája, aki majd mindent megmozgat és eldönt. A megszállottak szenvedélye élt benne: ha szótlanul végigment a színpadon, és meghúzódott valamely sarkában, mágnesként vonta magára a figyelmet. Mint minden rátermett, tehetséges komédiásban, ben ne is mintha minden gondolat és érzés mágikusan egybeforrt, összeölelkezett volna; végigsikftitt egész testén, a lába fejéig megrezgette izmait és^ tsgí-zá•Bevezető és részlet az író készülő regényéből. Iáit. Ha nézted, úgy érezted, hogy elragadó biztonsággal azt teszi, amit adottság nélkül megtanulni, elsajátítani nem lehet: a mozgás harmóniáját, az arcjáték és beszéd természetességét. Nagy jeleneteiben hangja a cselló húrján búgott; behízelgően lágy volt, de tudott érdesség nélkül keményen vágni, ütni és sebezni, a másik pillanatban aztán mintha torkában könnyek remegtek volna, elfojtott zokogások, mint a nagy olasz énekesek tragikus áriáiban. Vándor Bandi fedezte fel, abban az időben éppen, amikor a merész kezdeményezést nem rótták fel hibának, és siker esetén elismerést is aratott. Sokat kockáztatott, hogy Sylviát gyakorlatlan úszóként a mélyvízbe ugratta, de az ugrás sikere minden várakozásunkat felülmúlta és őt igazolta. Mindhármunk pályája kezdetén, az ötvenes évek elején — feltételeztem, és ebben nem tévedtem —, Sylvia a kedvese volt, és Bandi csak azért nem vette el, mert válóperét a felesége makacs ellenkezése miatt nem tudta dűlőre vinni. Ogy ismerte Sylviát, mint ahogy egy egészséges ösztönű, jótestű férfi ismeri szerelmi partnerét, meztelenségének tiszta szépségét, s odaadásának forróságát, de a testi révületeken, a csodálatos feloldásokon túl kitapintotta vará- zsos tehetségének minden színét és gyöngéit is. A magam tapasztalatára támaszkodom, az én felkorbácsolt érzésvilágommal pillantottam a Bandiéba, amikor az éh szerelmem kezdete is hasonlóan varázslatos volt, és nem árnyékolták bonyodalmak, csalódások nem ütöttek sebesre. Sylviát nem kellett megtanítani a szív és a lélek teljes összhangjára; elemi adottsága volt, hogy kezének és szemének játéka, a mozgása és teste tartása mindent kifejezzen, amit egy aszzony a szerelem lángjában, az odaadásban és a gyűlöletében kifejezni akar. Bandi a beszédét pallérozta, idegen zöngéit, fattyúhajtásait nyesegette óvatosan, a helyes into- nálásra szoktatta, hogy a játék első pillanatában megtalálja a hang természetes színét és magasságát, elmúljon a lámpaláz görcsössége. Mindenre rávezette, amire egy tapasztalt játékmester beavathatja tanítványát, de feleslegesnek tartotta, hogy szakiroda- lommal traktálja, s pótolja mindazt, amit az iskola ad, és Sylvia könnyen elsajátíthatott volna. Rám hárult a feladat, hogy elméleti ismereteiben kitöltsem a hézagokat, és ellássam olyan könyvekkel, amelyekre munkájában szüksége volt. Bandi akkoriban már nem ragaszkodott oly szigorúan Sztanyiszlavszkij rendezői módszeréhez, amely hosszú éveken át nem csupán az ő, hanem a színház SZERETET (Tóthpál Gyula felvétele) bizonyára te is sokszor rajtakapod magad, hogy a felidézett emlékek nem fedik mindig a teljes igazságot. Ne kutass ezért, s ne is töprengj, hol állítok olyasmit, ami szerinted nem úgy történt, ahogy én állítom. Szeretnélek meggyőzni, hogy nem áll szándékomban bármit is szépítgetni, tehetségesebbnek sem festem le magam, mint amilyen vagyok. Nem sorolom magamat az új utat törők közé, bár nem titkolom, néha sarkall a vágy, hogy úgy emlékezzenek meg rólam, mint egy új Baksztról, Chagallról, Ko- koschkáról vagy Wotrubáról, akik sok mindenben az ideáljaim és mestereim, mert tőlük tanultam meg, hogy a színpadnak a szín és a fény az éltetője. És persze a vonalak harmóniája, de abban mások az eszményeim. Szerencsére, ismerem tehetségem kor- látait, és tudom: ha valaki nem is nyit új csapást, de egy árnyalattal gazdagabbá tudja tenni a régit, a beváltat és megszokottat, művésznek mondhatja magát, s ezt magamra is értem. De hogy túlságosan el ne kanyarodjam! Valaháňy- szor megpróbálom tárgyilagosan lerögzíteni, amit a könnyen elhomályosodó visszapillantó tükör mutat, mindjárt elfog a kétely: vajon sikerült-e megközelíteni az igazságot, ahogy fentebb írom. Hiszen mások életéből jóformán csak az kap meg, ami engem érint, az én személyes sorsommal áll kapcsolatban, és megeshetik, hogy éppen a lényeges és döntő kerüli el a figyelmemet. Ha orvosapám lélekismerő tehetségét örököltem volna, és az ő analitikus tudásával jobban elmerülhetnék az emberek lelki világába, meg tudnám látni felborulásaim okait éppúgy, mint az igazságtalanságokat, amelyeket elkövettek velem, s akkor nem élne bennem annyi kétség és gyengeség. Vedd hát úgy, hogy ez az írás csak kísérlet és tapogatódzás, és nem vagyok biztos benne, vajon mondhatok-e ebben a nagyon szubjektív vallomásomban olyasmit, aminek van valamf személyemen túli, messzebbre mutató érdeme. Sokszor gondoltam rá, hogy ilyen öntépő, túlságosan személyes vallomás helyett inkább regényt kellene írnom. De hát ehhez egyrészt nincs elég tehetségem, másrészt pedig merőben más a szándékom. Csupán magamról akarok írni, és természetesen arról a világról, amelyben éltem és élek, amely a kenyerem, s talán — ne vedd ezt frázisnak — az életem értelme. Régi barátom vagy, s talán jobban ismersz, mint a többiek; sok jó és rossz órámban mellettem álltái, s ezért bizonyára megérzed majd, hogy ez az írás afféle szembesítés önmagámmal. Maholnap negyvenöt éves leszek, ideje jött, hogy a visszapillantó tükörben megnézzem a megtett utat, felmérjem, hová is jutottam, és leszögezzem, voltaképpen mit is jelent nekem a színpad világa, és az a nagyon nehezen meghatározható valami, ami a dráma, a művészetnek ez a nehéz, és ma haldoklónak mondott műfaja. Talán sok is mindez, nem szabadna ennyi eltökéltséggel belefognom a munkába. Sokszor megkérdeztem magamtól, ha nem érzem, hogy valakinek szüksége van rám, van-e az életemnek értelme. Sok tévedésem és csalódásom bizonyára ebből ered, pedig senkire sem akartam ráerőszakolni magam. És hadd fűzzek még egy megjegyzést a mondottakhoz. Határozottan érzem, hogy valamit még el kell érnem. Hogy mit? Egy további csúcsot, vagy még többet? A boldogságot, amire a legegyszerűbb ember is vágyik, s amiért annyi gyötrelmet és csalódást szenved el? Nem tudom. Hát ezért nem regény ez, amit kezedre bízok. Csupán szembesítés és számvetés. És valamennyire tükör is, s hogy mennyire tiszta a lapja, ítéld meg te, ha belepillantasz. 1972. VII. 16. 10
