Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
ST 'S S 1972. VII. 18. Ö t szocialista ország képtárainak második közös akciójáról van szó. Az első 1968-ban zajlott le, amikor is a velencei festészet képviselői kerültek bemutatásra, ha jól emlékszem, Varsóban. Ezúttal Prágában az európai tájfestészet újjászületését dokumentáló festménygyűjteménnyel találkozhatunk. Száz év (1550—1650), vagyis a manierizmus és a korai barokk időszakának mestereivel ismerkedhetünk meg, melyek közül számosán, így Jacopo Bassano, Annibale Caracci, Claude Lorrain, Nicolas Poussin, Pieter Paul Rubens, Veronese és mások, valóban az európai festészet üstökösei közé tartoznak, de a többiek sem mondhatók másodrangúaknak. S nem is kétséges, hogy dicséretre méltó, sőt példamutató együttműködésről beszélhetünk, nem tudom azonban, hogy a téma megválasztása a legszerencsésebb volt-e? A négy év előtt megrendezett első közös akció mind a nézők, mind pedig a szakértők szempontjából nézve határozottan érdekesebb és izgalmasabb volt, mivel a velencei festészet — az egységesebb téma — nemcsak a színvonalat, hanem a sokrétűséget is garantálta. Nem tudom, milyen lesz a vonzóereje az idei prágai közös akciónak, ám kétségtelenül nagyobb érdeklődést váltott volna ki, határon innen, s határon túl is, mondjuk a francia impresszionizmus festészetének a bemutatása, ami nem lett volna nehéz feladat, már csak azért sem, mivel a moszkvai Puskin Múzeum és a leningrádi Ermitázs a világ leggazdagabb impresszionista gyűjteményével rendelkezik. Az impresszionizmus ugyanis nemcsak korunkhoz, hanem szivünkhöz is közelebb áll. mint például a manierizmus festészete ... Ám tegyük félre az óhajokat és a szerénytelen kívánságokat, és térjünk vissza ahhoz, ami van, a tárlathoz, amely az európai tájkép újjászületését mutatja be kiváló mesterek képein, s foglalkozzunk vele érdemben, mive] ezt valóban megérdemli. A természet ábrázolása már az ókor művészeit is izgatta, és a késő antik korszakban az úgynevezett tájfestészet, főleg az odüsszeuszi tájak ábrázolásában, igen magas fokot ért el. Aztán jött a középkor, amikor a tájképfestészetet tudatosan mellőzték, majd a képzőművészetből teljesen száműzték, annyira, hogy a szentek viselt dolgait ábrázoló képeken a táj még kulisszaként sem jelenhetett meg. A tájképpel a gótikus művészet alkonyán találkozunk újra. Ez a táj azonban még sematikus. A lovagvárak ablakaiból látható kerteket /nutatja be, és igazán csak a reneszánsz talaján kaphatott újból polgárjogot. A tájat azonban még a reneszánsz festői is csupán az emberi cselekvés háttereként, kiegészítőjeként használták, mint kísérőzenéjét egy olyan szimfonikus költeménynek, amelynek hősei az ember és ennek gondolatai, tettei voltak. Hiszen még Alberti is. a reneszánsz művészetteoretikusa is úgy vélte, hogy a festői ábrázolás témája és tárgya kizárólagosan az „istória“ lehet, a nagy tettek, az eszmék és erkölcsi cselekedetek ábrázolása a táj előterében, illetve hátterében. És Michelangelo, akinek érdeklődése központjában az ember állott, a flamand tájfestőket még megvető pillantásra sem méltatta. A fejlődést azonban nein(lehetett megállítani, már csak azért sem, mivel a reneszánsz dele- lőjén a velencei Giorgione két remekbe szabott tájképet festett, a „Vihar“-t és a „Hangverseny a szabadban“ című festményt, és amikor elérkezett a reneszánsz alkonya, a manierizmus korszakában a németalföldi festők (flamandok és hollandok) újból megteremtették az önálló tájfestészetet. Természetesen a tájkép újjászületésénél nagy szerepet játszott néhány olasz festő is 'a már említett Giorgione-n kívül a Bas- sanók, Veronese, Fetti és mások), valamint a két, Rómában élő és alkotó francia mester: Claude Lorrain és Nicolas Poussin. No meg néhány tehetséges nérpet festő. És a kiállítás bizonyít. Százhuszonöt festmény mutatja be a tájfestészet fejlődésének útját, amely ugyan nem egyenletes, de határozottan emelkedő, progresszív. És ha egyik vagy másik képen a táj még kiagyalt kulisszaként hat is, az alkotások zömén, főleg a németalföldiek vásznain, a legszebb tájakkal, a természet leg- bájosabb ábrázolásaival találkozhatunk. A téli természet játssza a főszerepet Denis van ALSLOOT „Dérütötte táj“ című képén (a Varsói Múzeum tulajdona), akit általában a brüsszeli tájfestészet megalapítójaként ismernek. És a téli táj a témája Hendrick Auercamp vásznának is, a „Téli táj korcsolyázókkal“ (a Salmon van Ruysdael: HALÄSZAT (olaf) AZ EURÓPAI TÁJKÉP ÚJJÁSZÜLETÉSE A varsói, prágai, leningrádi (Ermitázs), drezdai és budapesti képtárak közös kiállítása Prágában Jan van Goyen: PARASZTHÁZ A CSATORNÁNÁL (olaj) budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdona), amelyen azonban feltűnnek a holland vidék vidám lakói, és élénkebb hagulatot adnak a kompozíciónak. Római tájat mutat be a flamand származású, de Itáliában élő Paul Brii képe, a „Forum Romanum“ (a drezdai galéria tulajdona). P. Bril egyike azoknak a németalföldi festőknek, akik az itáliai mesterekkel a tájfestészetet megszerettették. Bril kortársa és barátja volt a német Adam Elsheimer. Ez a kiváló táj- festő is Rómában élt és dolgozott, s így nem is csodálkozhatunk azon, hogy az „Egyiptomba menekülő szent család“ egy kimondottan Róma környéki tájban pihen meg. Ez az Elsheimer különben is a kor legtehetségesebb festői közé tartozott, akit P. P. Rubens is igen nagyra becsült. Majd Jan van GOYEN képeiben gyönyörködhetünk. Ezek már tájképek a legjavából, olyanok, amilyennek még ma is szeretjük látni a tájképeket. A „Táj dünnékkel“ (a prágai NG tulajdona) a tengerparti homokbuckák világát érzékelteti a nézővel, aki képzeletben a holland vagy a német tengerparton kószál. A „Táj tölgyfával“ (a ’eningrádi Ermitázs tulajdonai viszont azt bizonyítja, hogy a nagy festő vásznán a legszegényebb motívum is óriássá változhat, míg „A falu előtt pihenő parasztok“ (Bpest), jóllehet csak részben tájkép, mivel részben zsánerkép, Goyen nagyszerű megfigyelési képességeit bizonyítja. A „Parasztház a csatornánál“ (Varsó) pedig a szegény holland parasztok életkörnyezetét mutatja be a mai nézőnek. De a manierizmus meg a korai barokk megnyilvánulásainak közepette máris feltűnik a jövő hírnöke, a francia Claude LORRAIN, a klasz- szicizinus festészetének szálláscsinálója. A „Villa a római Campagnában“ (Bpest), a „Reggel“ és a „Reggel a kikötőben“ (mindkettő Lenin- grád) meg a „Tengerparti táj Acissel és Gala- _ teával“ (Drezda) hűvös nyugalmával és szerkezetének higgadtságával, akárcsak Nicolas POUSSIN két képe. már messzire kimutatnak a barokk nyugtalanságának kellős közepéből. Aztán P. P. Rubens szép, de egyáltalában nem tipikus rubensi képe, a „Kőszállítás“ (Lenin- grád) köti le a néző figyelmét, hogy aztán a holland Pieter de Molijn borongós „Táj szélmalommal“ című vászna előtt merengjen el néhány pillanatra. És szót kér Symosz Potter is, akitől azonban a néző mégiscsak Salamon van RUYSDAEL képeihez pártol át, és megbámulja ennek a holland tájat virtuóz ecsettel megének- lő vásznait. De itt van Roelant Savery is, aki II. Rudolf császár prágai palotáját díszítette tájfestményeivel, és aki még máig is felfedezésre vári S itt van Carlo Saraceni meg Johann Rottenhammer, akinek „Vénusz és Ámor“ című képéből (Bpest) hiányzik a német miszticizmus és romantika! Sajnos, e cikk keretében csupán ízleltetőt adhattam. Sok fdstőt, köztük olyan nagyságoka* is, mint Veronese. Fetti és mások, mellőzni voltam kénytelen, mivel a jellemzések és az ösz- szefüggések feltárása legalább még egy ilyen terjedelmű cikket igényelne. És hogy mennyire szép ez a kiállítás, az már abból is kitűnik, hogy bár az elején fanyalogtam — a manierizmus és a barokk ugyanis sohasem volt a szívügyem (lehet, hogy Benedetto Croce hatása ez, aki a barokkot elvetette) — a szépség és az igazi művészet azonban annyira megfogott, hogy végül is csak dicsérhetek. BARSI IMRE Jan van Goyen: TÁJ TOlgyi-Aval Hendrick Avercamp: TÉLI TÁJ KORCSOLYÁZÓKKAL (olaj)
