Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
1972. VII. IB. 3 nasszisz, a görög milliárdos hajótulajdonos évente körülbelül 20 millió dollárt költ személyes célokra. Howard Hughes amerikai üzletember tőkéje 1,4—2 milliárd dollár körül mozog. Ugyanakkor az Egyesült Államokban — a tőkés világ leggazdagabb országában — a hivatalos statisztika szerint 30 millió ember jöve- delme a létminimum alatt van. A kapitalizmus hihetetlen gazdaságot hozott létre a tőketulajdonosok számára, s nyomorba döntött százmilliókat, akik munkaerejük eladásából élnek. A kevéssé fejlett országokban évente 3,5 millió ember éhen hal. Más szavakkal: 8 másodpercenként hal meg a Föld egy lakója hiányos táplálkozás következtében. A társadalmi egyenlőtlenség a magántulajdon világának egyik fő igazságtalansága, a kapitalizmus történetének egyik legszégyenteljesebb lapja. A szegénység és a gazdaság közt tátongó szakadék a tőkésországokban mind gyakrabban ejti gondolkodóba az embereket: nem lenne-e már ideje véget vetni a burzsoá rendnek. Nem nehéz elképzelnünk, mennyire nyugtalanítja a vagyonos osztályokat, hogy a néptömegek egyre hevesebben tiltakoznak a kizsákmányolás és az elnyomás ellen, a végét járó tőkés rendszer minden igazságtalansága ellen. Az sem véletlen, hogy a burzsoá ideológusok igyekeznek minden eszközzel leplezni a kapitalizmus előidézte vagyoni egyenlőtlenséget. Ezért konstruálják a különféle mítoszokat, amelyek meghamisítják a burzsoá társadalomban élő osztály valóságos helyzetét. Az egyik ilyen mítosz az úgynevezett „társadalmi rétegeződés“, Nyugaton erősen elterjedt koncepciója. Feltartóztathatatlan folyamat A burzsoá szociológusok azt bizonygatják, hogy nem az osztályok, hanem a „sztrátumok“, vagyis a különféle rétegek és csoportok alkotják bármely társadalom alapját. Így próbálják az ilyen vagy olyan kapcsolatban levő emberek nagy számú csoportjának tarkasága mögé „elrejteni“ a tőkés társadalom osztályait és az e társadalomban uralkodó osztályegyenlőtlenséget. A „sztratifikáció hívei ezt az újdivatú koncepciót szegezik szembe az osztályokról és az osztályharcról szóló marxista—leninista tanítással. És természetesen kudarcot vallanak. A tőkés társadalom, mint ismeretes, két fő osztályból, burzsoáziából és proletariátusból áll. A kapitalizmusban rajtuk kívül vannak még közbülső osztályok is, amelyek mindkét fő osztály ismérveivel rendelkeznek. Több országban megtalálhatók még .a feudális rendszer maradványai, hübérurakkal és jobbágyparasztokkal. Az osztályhelyzet megkülönböztető fő ismérve a munka- és termelési eszközökhöz való viszony. A tulajdonosok alkotják a burzsoáziát; azok pedig, akik eladják munkaerejüket és nem élveznek munkán kívül származó jövedelmet, a dolgozott különféle kategóriáit alkotják. A tőkésországokban folyamatosan növekszik a dolgozók száma, főleg annak révén, hogy a középosztály — és részben a burzsoázia — tönkremenő tagjai beolvadnak a dolgozó osztályba. A tőkés társadalom mindinkább közeledik ahhoz az állásponthoz, amikor társadalmi struktúrája lényegében csak két ellentétes osztályból — a munka és a termelési eszközök tulajdonosaiból (burzsoáziából) meg a bérből és fizetésből élő dolgozókból (munkásokból és alkalmazott- takból) áll majd. Erről tanúskodik a bérből és fizetésből élő, kereső lakosság arányának folytonos növekedése. Az első világháború után ez az arány körülbelül 50 % volt, ma pedig a tőkés társadalom polarizálódása következtében eléri a 80—90 százalékot. A tömegek proletarizálódásának feltartóztathatatlan folyamata a kapitalizmusban kiélezi az osztály-anta- gonizmusokat, amelyek végül a termelési eszközök magántulajdonának megszüntetését eredményezik, s a tulajdonosok dolgozókká válnak. Amikor a burzsoá ideológusok kijelentik, hogy a társadalom elsősorban nem osztályokra, hanem rétegekre (a legkülönbözőbb ismérvek alapján egyesülő, különböző nagyságú csoportokra) tagozódik, ezzel leplezni próbálják -az osztály-antagonizmuso- kat, ki akarják békíteni a kibékíthetetlent, örökéletűvé igyekeznek tenni a magántulajdon és a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rendszert. A burzsoá teoretikusok véleménye szerint a magántulajdonhoz való viszony szerinti osztálytagozódás csupán „a sztratifikáció részesete“, mégpedig korántsem egyetlen és nem legfőbb „részesete“. A „társadalmi sztratifikáció“ koncepciójának hívei szerint a fő csoportok a jövedelem nagyságától függően, a szakmai, képzettségi, vallási, életkori, lakóhelyi, nemi, hatalmi, presztízs-, politikai nézetbeli ismérvek alapján, az életmód, a szokások, a hajlamok, aTgondolkodásmód, a nemzetiség stb. ismérvei alapján alakulnak ki. Elvben nem kétséges, hogy vannak rétegek. Valóban, mivel vannak különböző szakmák, különböző jövedelmek, stb. léteznek megfelelő csoportok is, amelyek ezeknek az ismérveknek az alapján egyesülnek. Igaz, hogy a technikai haladás és a társadalomfejlődése növeli a rétegek számát. Azzal is egyetérthetünk, hogy az embereket a legtöbb esetben a társadalomban elfoglalt objektív helyzetük következtében sorolják be a különféle „sztrátumokba“, egyes esetekben pedig megválaszthatják „sztrátumukat“, például a vallásukat. De semmiképpen sem érthetünk egyet azzal, hogy a „sztrátumok“ léte a kapitalizmusban kizárja az antagonisztikus osztályokra való tagozódást. A „rétegeződés“ teoretikusai így okoskodnak: mivel minden ember egyszerre több „sztrátumnak“ tagja, más emberekhez fűződő kapcsolatai nem minősíthetők antagonisztikusnak. , L. Lipset és R. Bendi amerikai szociológusok például ezt írják: „Ugyanaz -az ember különböző helyzetet foglalhat el a hierarchia sok fajtájában. Miközben az ember javítja gazdasági helyzetét, egyszersmind kirekesztődhet más társadalmi csoportokból „alacsony“ társadalmi származása vagy etnikai hovatartozása miatt.“ A „sztratifikáció “elméletének logikája szerint ebből az következik, hogy a tőkés tulajdonos és a dolgozó ugyanahhoz az életkori, szakmai, képzettségi, nemzetiségi stb. réteghez tartozhat —, mondván, hogy nincsenek köztük abszolút antagonizmusok. A „társadalmi rétegeződés“ elmélete tehát tagadja az osztályellentéteket a burzsoá társadalomban. A fejlett tőkés társadalom szociális struktúrája a rétegek sokasága miatt — úgymond — kizárja az emberek szembenállását, és következésképpen a burzsoáziának a proletariátussal való szembenállását. A különféle „rétegek“ számának növekedése — szerintük — a tőkésországokban erősíti a társadalmi egyensúlyt, és az osztályérdekek harmóniájára vezet. A szociális határok A burzsoá ideológusok a „rétegeződés“ elméletéből levonják a következtetést: a burzsoá társadalom homogén szociális tömeggé válik. Lenski, Kubern és Kenkel amerikai szociológusok azt állítják, hogy a mai amerikai társadalomban a rétegek sokasága miatt nem lehet megkülönböztetni a szociális határokat: az Egyesült Államokban — mondják — a hatalomnak rengeteg státuszrangja van, amelyek szakadatlanul mozgásban vannak fentről lentig, és amelyek közt nincsenek lényeges különbségek. A rétegek léte és számuk növekedése a burzsoá ideológusok véleménye szerint végeredményben „depolarizálja“ a tőkés társadalmat, és arra vezet, hogy eltűnnek a gazdaság és a szegénység pólusai, kialakul egyetlen „középosztály“. R. Áron francia szociológus például kijelenti: „Azt hiszem, hogy Marxszal szemben Tocqueville-nek volt igaza, amikor azt írta, hogy a demokratikus mozgalom az ipari társadalommal együtt növeli a közbülső rétegeket. Az ő véleménye szerint a demokratikus társadalmak jellemző vonása lesz a közbülső osztályok (a jövedelmi kategóriák szerinti osztályok) növekedése. Mind kevesebben lesznek a nagyon gazdag emberek, még nagyon sokan lesznek szegények, de a többség közepes szinten fog élni.“ A „társadalmi rétegeződés“ koncepciójából kiindulva a társadalomnak bármilyen felosztása jogosult, és ezért e koncepció hívei osztálynak nyilvánítják a „közepes jövedelmű“ emberek csoportját. A közepes jövedelmű embereket azért kell osztálynak tekinteni, mert ők maguk osztálynak vallják magukat, mondják a burzsoá szociológusok. Előhozakodnak azzal a tézissel, _ amely szerint valamely társadalmi csoporthoz való tartozás szubjektív érzése elegendő alap az osztály kialakulásához, mivel ez az érzés minden egyéb életkörülménynél erősebben egyesíti az embereket. A burzsoá szociológia az osztály szubjektivista értelmezését szembeállítja azzal a marxista—leninista meghatározással, amely szerint az osztály megkülönböztető ismérve a munka- és termelési eszközök tulajdonához való viszony. Mint már mondottam, nem lehet elvetni a rétegek létezését. Többségük valóban létezik. De az igazi osztálytagozódás, amely a munka- és termelési eszközökhöz való viszonyon alapul, dominál minden egyéb különbség fölött, és meghatározza a társadalom lényegét, valamint a benne végbemenő történelmi folyamatokat. Éppen az osztályhovatartozás határozza meg végső fokon az ember gazdasági és politikai érdekeit. Elegendő bizonyíték erre a tőkésországokban szakadatlanul folyó osztályharc. Az osztályhovatartozást nem a jövedelem nagysága határozza meg. Ha a tőkés gazdálkodásában veszteségek mutatkoznak, .attól ő még tőkés marad. Ezért nem sorolhatók a .középosztályba“ a közepes jövedelmű emberek. A burzsoá társadalomban egyes szakmák képviselői sok esetben nagy jövedelmekhez juthatnak, de ettől az emberek nem válnak vállalkozókká. A tőkés társadalomban a középosztályhoz tartoznak a kiskereskedők, az ipari vagy mezőgazdasági kisvállalkozók, akiknek vannak munka- és termelési eszközeik, de maguk is dolgoznak, s bizonyos számú bérmunkást alkalmaznak vagy nem alkalmaznak. Azért vannak „középen“, mert társadalmi helyzetüket tekintve, a burzsoázia (a tulajdonosok) és a proletariátus (a dolgozók) közt helyezkednek el, s bizonyos vonatkozásban különböznek azoktól is, ezektől is. A középosztályok létszáma folytonosan csökken. Tagjaik többsége tönkrejut, és feltölti a bérmunkások sorait. Csak nagyon kevesen válnak közülük kizárólag bérmunka kizsákmányolásából élő nagy- burzsoá tulajdonossá. A középosztályok tönkremenése tömeges jellegűvé vált valamennyi fejlett tőkésországban. Franciaországban például 1950-ben a kiskereskedelmi forgalom 89 százalékát a kiskereskedők bonyolították le, 1970-re viszont ez az arányszám 75 százalékra csökkent. Franciaországban gyors ütemben csökkent az önálló parasztgazdaságok száma: 1892-től 1929-ig 800 000 gazdaság tűnt el, 1925-től 1955-ig 530 000 gazdaságot, 1955-től 1963-ig 228 000 gazdaságot, 1963- tól 1967-ig pedig 200 000 gazdaságot számoltak fel. A polarizáció fokozódik Az utóbbi időben fokozódik a nagytőkének a középosztályok elleni támadása. Serge Laurent a France Nouvelle-ben azt írta: Franciaország „a kereskedelmi vállalatoknak összesen körülbelül kétharmada (600 000 a 950 000-ből) és a kisipari vállalatoknak több mint a fele közvetlen áldozata a nagytőkés csoportok támadásának, ily módon másfél millió kereső ember sorsáról van szó.“ Ehhez hasonló helyzet figyelhető meg csaknem valamennyi tőkésországban. Az Egyesült Államokban tíz év alatt 3,9 millióról 2,9 millióra csökkent a farmok száma, a farmernépesség száma pedig U. S. New & World report c. amerikai folyóirat adatai szerint 15 millióról 10 millióra, vagyis 8-ról 5 százalékra csökkent. A kapitalizmus tehát nem növeli a középosztályokat, hanem likvidálja őket, annak következtében, hogy a társadalom mind nagyobb mértékben polarizálódik tulajdonos vállalkozókra és bérből, keresetből élő dolgozókra. De még ha a közepes jövedelmű „réteget“, nem pedig az osztályt nézzük is, a kép akkor sem felel meg a „sztratifikációs“ teoretikusok állításainak. B. Hansen dán közgazdász, aki nem kommunista meggyőződésű, így ír a mai kapitalista társadalomról: ,,A lakosságnak nincsenek közös érdekei... Sokan hajlamosak azt állítani, hogy a gazdasági és a technikai fejlődés megoldja a régi társadalom problémáit: az alsóbb osztályok eltűnnek, a munkásosztály nem munkásosztály többé, hanem afféle középosztállyá válik De minél nagyobb a gazdagság, annál aránytalanabbul oszlik meg. A szociális törvények és más intézkedések eredményeképpen a megtermelt javak egy része a széles néprétegekhez jut, de ha ezt a részt összevetjük a gazdagságnak azzal az áradatával, amely számtalan csatornán a kiváltságos rétegekhez áramlik, arra a következtetésre jutunk, hogy valójában nem történt semmilyen újraelosztás az alacsony keresetű kategóriák javára.“ A burzsoá társadalom saját evolúciója eredményeképpen egy lépéssel sem jutott közelebb az „egyenlőség társadalmának“ megteremtéséhez, hanem inkább eltávolodott tőle. A szegénység és a gazdagság pólusai közti szakadék valamennyi tőkésországban növekszik. Nézzük meg, hogyan alakul ez a polarizáció az Egyesült Államokban. A társadalmi hierarchia legtetején vannak a milliomosok és a milliárdosok: az ország családjainak nem egészen 0,1 százaléka. Legalul vannak a nincstelenek, a családok 11 százaléka, akiknek általában nincs egyebük, csak adósságuk. Ez a „mínusz vagyonnal“ rendelkező népcsoport. Fentebb van a családok 5 százaléka, ez a „nulla tulajdonnal“ rendelkező kategória. E családoknak nincs adósságuk, de vagyonuk sincs, összesen tehát a családok 16 százaléka alkotja az abszolút nyomor pólusát, s ezzel szemben van a milliomo- 'c maroknyi csoportja, a családoknak nem egészen százaléka. A 100 000 és 500 000 dollár értékű vagyonnal rendelkező amerikaiak rétege a lakosságnak mindössze 2 százaléka. Az Egyesült Államok lakosságának nagy többsége a 25 000 dolláros vagyoni szint -alatt van, s ez a többség a dolgozó osztályokból kerül ki, nem pedig „középosztályt“ alkot a burzsoázia és a proletariátus között. Valóban, vannak középburzsoák, akik mind helyzetüket, mind jövedelmüket tekintve középen helyezkednek el, de számuk nem növekszik, hanem csökken. A jövedelmek és a vagyon nagyságát tekintve a tőkés társadalom végeredményben mindinkább két szintre polarizálódik: a dolgozók jövedelmi szintjére és a tulajdonos vállalkozók jövedelmi szintjére. * A tények tehát teljesen megcáfolják a burzsoá szociológusoknak a „társadalmi rétegeződéssel“ kapcsolatos érvelését, amely szerint növekszik a középosztály. A kapitalizmus nem tudja megszüntetni a társadalmi antagonizmusokat, amelyek a burzsoá társadalom polarizációjával együtt éleződnek. A kizsákmányoló rend képtelen véget vetni az alsó rétegek nyomorának és ellátatlanságának. „Még a legfejlettebb tőkésországokban is több millió ember szenved a munkanélküliségtől, a nincstelenségtől és a létbizonytalanságtól — állapította meg a kommunista és munkáspártok 1969-es moszkvai nemzetközi tanácskozásának dokumentuma. A „jövedelmi forradalom“ és a „szociális partnerség“ hirdetése ellenére fokozódik a kapitalista kizsákmányolás. A munkabér emelkedése messze elmarad a munkatermelékenység és a munkaintenzitás növekedésétől, a szociális szükségletektől, s nem is mérhető a monopóliumok profitjának növekedéséhez. Tovább romlik a kisparasztság helyzete, mind nehezebben él a középrétegek számottevő része.“ Mindez csak azt jelenti, hogy elkerülhetetlen a szocializmusra, az igazi szabadság és szociális igazságosság társadalmára való áttérés. V. MIHAJEV professzor, a filozófiai tudományok doktora: RETEEEK ftOSZTHLYIlK 0
