Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-09 / 134. szám, péntek
Szabó Gyufára emlékszünk A sors olykor áldatlan helyzetet képes teremteni. Hetekkel ezelőtt arra készültünk, hogy lapunk hasáb jain is méltóképpen megün nepeljük Szabó Gyula érdemes művész 65. születésnapját. A halál elragadta a cseh- szlovákiai képzőművészet egyik kimagasló alakját az élők sorából, s a köszöntőből emlékezés lett csupán ... A gyász és a részvét sem akadályozhatja meg, hogy értékeljük Szabó Gyula gazdag életművét, hiszen a művész a műveiben él tovább ... Losonci szülők gyermekeként Budapesten született 1907-ben. A művészi pálya felé induló úton 1919-es direktóriumi múlt jával a társadalmi kérdésekre érzékeny szobafestő apja jelentette neki az első iskolát. Szabó Gyula apja mellett dolgozott, miközben elvégezte a helybéli gimnázium 4 osztályát. Magánúton érettségizett és tanult tovább. Nemcsak tanult, hanem utazott is, méghozzá úgy, mintha sehol sem lelné helyét. Ügy szerette a világot, hogy el nem szakadhatott szülőföldjétől, az őt fölnevelő lakóhelytől. Nemcsak azt szerette a világból, amit belőle személyes tapaszta lat alapján ismert meg, Európát, Afrikát, Ázsiát, hanem azt is, amit megbízható könyvek és azok reprodukciói nyújtottak neki. Az utazás számára nélkülözhetetlen. Fölszabadítóan hatottak reá az új látnivalók, az új élmények, amelyek áldásként érték, valahányszor kiszakadt a megszokott környezetből. Útközben, akárcsak a szerelemben, mindent másképpen lát az ember. Az ilyen lélekállapot torzít, de ez a művészre nézve nem jár csalékony következményekkel. Fokozódik az inspiráció, érzékenyebbé válik a lélek a hatásokra, a szellem az alkotásra, a művészi áttételre, mégha a képek később születnek is. Szabó Gyula életműve ennek szinte klasszikus példája. Egészen fiatalon, egy losonci Ifjúsági lap pályázatán tűnt fül. A magának már nevet szerzett rozsnyói festőművész Tichy Kál mán mögött az ő terve nyerte el a második díjat. Ettől kezdve nehéz évek során nem egyszer idegtépő küzdelmeken, csiigge- déseken át vezetett útja fölfelé. Mégsem hivatkozik a fiatalság nélkülözéseire, mert bölcsen tudja, hogy az élet nem mindenkinek nyújtja javait ingyen. Tudta, mire kötelezi a tehetség, nemcsak a társadalom, hanem saját népe iránt is. Rendszeresen dolgozott, mert az alkotó munka számára a lét föltételét jelentette. 1939-ben Budapesten elnyerte a Szinyei Társaság kitüntető elismerését. 1959-ben grafikai, 1963-ban jubileumi díjat kapott, s ugyanakkor elnyerte a Szlovák Képzőművészek Szövetségének Ciprián Majerník Díját is. 1964-ben Brnóban nyílt kiállítása, 1968-ban a Verlág de Nation kiállításán 30 lappal szerepelt. Képei szerepeltek a budapesti Csehszlovák Kultúra egyik kiállításán, 1971-ben pedig a Magyar Nemzeti Galéria rendezte mog kiállítását, ritkán látható sikerrel. De közben, hogy menynyi kiállításon szerepelt, maga sem tudta nyilvántartani. Képei találhatók a Szovjetunióban, Japánban, Pekingben, Stockholmban, Münchenben, Budapesten, hogy csak néhány világváros nevét említsem, állami- és magángyűjteményekben egyaránt. Vérbeli festő és grafikus volt. Művészetében minden az ember körül forgott. A táj, a paYkok fái, a mezők jószagú boglyái, a kertek illatozó virágai, az égbolt változó felhőzete mind az ember előtt tiszteleg, az ember adja meg súlyát a környezetnek, amelyben megjelenik. Művészetének első korszaka annak az örökségnek magas színvonalú megtestesítője, amit a század első felének festészete teremtett. S aztán mivel a világ kárpitja kettészakadt, jött egy éles fordulat, egy erőteljes szürrealista korszak, egészen a nonfiguratív megnyilatkozásig, amely azonban csak addig látszik hirtelen és erőszakos törésnek, amíg a szerves átmenet képeivel is meg nem ismerkedünk. A készülő változás előjelei messzire nyúlnak vissza, de amint a sivatagi folyók hosszú időre föld alá bújnak, Szabó Gyula munkásságában is így érlelődtek a stílusfordulat új tavaszának, perzselő nyarának érett gyümölcsei. Egyben látva művészetét, megtörténhet, hogy az életmű utóbbi szakaszaival vonul be a művészettörténetbe, de aki tárgyilagosan ítél, az munkássága első felét is magasra értékeli majd. 1967-es lučeneci (Losonc) kiállításán, ahol kb. 180 grafikája volt látható, tűnődött el először anyagának madáchi kapcsolatain, anélkül, hogy a tematika ezt igazolta volna. A közös szellemi gyökérzet, a filozofikus alkat szülte ezt a rokonságot s vetette föl Madách illusztrálásának a gondolatát. Korábban illusztrálta már Baudelaire: A romlás virágai t, Fučík: Börtön- napló-ját, aztán a Szlovák Versbarátok Rilke kötetét, foglalkoztatta a fausti gondolatkör, aminek nyomát számos képe bizonyítja, érthető, ha Madáoh- lioz is megérkezett, aki valamikor szintén rótta a losonci utcákat. Aki annyira képes önmagát is bonckés alá vetni, mint Szabó Gyula, az szükségképpen érzi meg a maga kora ellentmondásait, az önmaga kifejezése érdekében logikusan érkezik el az atomkorra jellemző kifejező formakincshez. Fölgyorsult az élet ritmusa, s a művész Szabó Gyula képzelete a mindenre kíváncsiság jogán átvette a rakéták gyorsaságát, hogy a látott és átélt tanulságokat művekben lényegesítse. Szabó Gyula szimbolikája is ennek megfelelően alakult. Nemcsak áthatol a dolgok fölszínén, nemcsak azt veszi észre, ami a látszat mögött van, hanem emészti őt a dolgok filozófiai kapcsolata is. Képein gyakran tűnnek föl a szemek, s mellettük a kezek,' amelyekről maga így vall: „az adó vevő, megtartó kezek ... tó elegáns és üres finomkodás. — Az anya és gyermeke motívum nem jelképe-e a szeretetnek, a békének, a jövendőnek, már az emberiség hajnalától? Szabó Gyula művészetében is gyakori és általa mindig az emberiséget izgató problémák szólalnak meg. Sokszor tragikus helyzetekben olyan művész metszetein és képein, aki az emberiségre vetődő komor árnyakat talán valamennyi kortárs magyar festőnél mélyebben éli át. Szabó Gyula művészetében az útiemlékek, a helyszíni motívumok ritkán jelentkeznek közvetlen reprodukálás formájában. Érzelmi és intellektuális élmények, képzettársítások keresnek kifejeződést a képein és ezért az antik templomok oszlopsorai, az egyiptomi, libanoni stb. épületek csak jelzésszerűen tűnnek föl a képein. A tárgyak többnyire nem önmagukban élnek, gyakran áttetszenek egymáson. Emberek, fák, asztallap, rajta poharak, aztán arcok, szemek, fejek, egymásban és egymástól függetlenül jelennek meg, ahogy a művész látja őket s amikhez hozzáadja a maga szerkesztő munkáját. Ha a folklórt korábban lehetett hiányolni a magas művészetben, ez már a mai magyar művészetre nem áll. A törlesztésből Szabó Gyula is kivette a részét. A busójárást, a kiszézést fölidéző képein a folklór jelei és ízei letagadhatatlanok. De Szabó Gyula művészetére mégsem ez az utóbbi a jellemző. Minden idegszálával összenőtt kora problémáival és tudomásul vette, hogy a kor ízlése is mó dósul, ennek következtében a kifejező formák is változnak. De nemcsak ezt értette meg, hanem azt is, hogy ez a változás nem jogcím arra, hogy szembeforduljunk a hagyománnyal, és ,a hagyományos értelemben vett művészettel. A művészet örök, de csak annyiban, amennyiben a komolyság hozza létre, a szüSzabó Gyula: Atonikori madunna (Az Emberek vigyázzatok című sorozatból — 1959) amelyek már nem akarnak semmit, mert mindent tudnak már az életről és görcsösen vallanak a halálról. Bütykeikben a görön gyök-, a hegyek-, a sziklák erejével, amelyekben egy az élet és a halál, a forma és a formátlan- ság, az ember és az elemberte- lenedés... ha csak egyetlen kéz történetét akarnám szavakkal leírni, kifejezni, kötetekre lenne szükség. S éppen ebben rejlik az ábrázolás ereje, hogy mindenkinek EGYET mond, de: mindig másképpen, kiilön-külön is és összetetten is .. “ A csöndben alkotásra váró és arra készséges kezek különösen fametszetein mutatkoznak drámai erővel. Valami nyers szépséggel, az élet jogaiért tárulkozva az ég felé, vagy kulcsolódva össze. Szabó Gyulától távol áll a szociális lelkiismeretet elaltaJetetl művészi tehetség, a mara- dandóság igényével. Azok, akik a kiállító helyiségekben szó Iga- lelkűen hódolnak, vagy bólogatnak a műtárgyként kiállított utcai hulladék, a trükkös mechanikai gépezet, a fölhasított üres vászon, ócska köntös, a valódi étkészlettel megterített asztal, vagy a természet formálta gyökérzet, préselt falevelek stb. stb. előtt, az ilyenek voltaképpen áldozatai a műalkotásra képtelen „művészeknek“, a manipulációnak. Szabó Gyula az efajta „modernséget“ mint nem a művészet területére tartozó tárgyakat, holmikat, jelenségeket, elutasította magától. Százezer év művészetét hordozta magában s érezte a felelősséget, amivel iránta saját munkásságával is tartozott. SZÍJ REZSŐ (Könözsi felvétele) Az idei Prágai Tavaszról Prágában a hangversenyidény legnagyobb eseménye minden évben a Prágai Tavasz nemzetközi zenei fesztivál, amelyet az idén már 27. alkalommal rendeztek meg. Ismét összegyűltek Prágában a világ művészei, hogy csehszlovák kollégáikkal együtt zenekari-, kamara, és szóló- hangversenyen vagy az opera színpadán bemutassák a prágai közönségnek és a külföldi vendégeknek kiváló tehetségüket. A hallgatóság érdeklődését most is a külföldi művészek keltették fel. Az idén szokatlanul gazdag volt a műsor: a már ismert művészeken kívül eljött néhány olyan is, akiket Prága eddig nem ismert. Nagy számban volt képviselve a szovjet zeneművészet. Jev- genyij Szvetlanov karmester vezényletével két hangversenyt adott a Szovjetunió állami szimfonikus zenekara. Előadta A. Pahmutova zenekari hangversenyét, T. Hrennyikov hangversenyét zongorára és zenekarra (zongorán maga a zeneszerző játszott), Jevgenyij Mogilevszkij Prokofjev zongora hangversenyét adta elő. Műsorukon szerepeltek Soszlakovics, Strauss és Szkrjabin művei is. David Ojszt- rah szintén kétszer mutatkozott be. Szólóhangversenyén Bartók hegedű- és zongoraszonátáját adta elő Erid a Bauer óvá zongoraművésznő kíséretével. A második hangversenyen Ojsztrah mint karmester és zenepedagógus mutatkozott be. A Cseh Filharmóniát vezényelte, amely Václav Hudecek fiatal cseh hegedűművészt kísérte Csajkovszkij hegedűkoncertjében. Hude- ček a művet Ojsztrah vezetése alatt Moszkvában gyakorolta be.' Sz. Richterrel a közönség sajnos nem találkozhatott, mivel betegsége miatt nem tudott részt venni a fesztiválon. A túlzsúfolt Smetana-terem lelkes tapssal értékelte Wolfgang Schneiderhan teljesítményét, aki a Cseh Filharmónia hangversenyén Dvofák hegedűkoncertjét klasszikus felfogásban játszotta. Ezúttal a karmester Václav Neumann volt. A hegedűművészet világklasszisát képviselte Ida Ilaendei is. A prágai szimfonikusok estjén Jean Claude Casadesus, az ismert zongoraművész fiának rendezésében az Igor Sztravinszkij emlékének szentelt műsor keretében a zeneszerző hegedűhang. versenyét játszotta, önálló előadói estjén változatos műsorban csillogtatta meg mesteri tudását. Henryk Szeryng mexikói hegedűst Prága mindig szeretettel köszönti. Ez alkalommal ismét óriási sikert aratott. Vivaldi és Bach műveinek tolmácsolásánál Josef Suka čseh mester volt a partnere. Mozart Divertimentójá- ban mutatkozott be, mint temperamentumos ka rmes tér. Az előadóművészek sorában nagy sikerrel mutatkozott be a prágai közönségnek Eugen Ind- jic, aki Amerikában született és tanult, de szláv származású. Martha Argelich argentin zongoraművésznő Liszt, Chopin és Ravel műveiből összeállított hangversenyén, majd a Schu- monn-koncerten művészetével és vonzó megjelenésével egyaránt megnyerte a közönség tetszését. A maga nemében szenzációként hatott három indiai művész kamarahangversenye — a Parikh-házaspár (ének és a szitar nevű indiai hangszer) és Shani Bellar (dobok) — valamint Luisea Walker bécsi művésznő gitárhangversenye. Az idei Prágai Tavasz egyik jelentős eseménye a Magyar Állami Operaház fellépése volt. Teljesítményüket külön cikkben méltatjuk. Hazai művészeinket kitűnően képviselték zenekaraink — a Cseh Filharmónia, a prágai szimfonikusok és a Csehszlovák Rádió Szimfonikus Zenekara. A Cseh Filharmónia hangversenyén, amelyet mint vendég a francia Charles Dutoit (Arge- rich férje) vezényelt, külön élményt jelentett Bartók Béla Táncszvitje. A mű Prága számára emlékezetes, mivel Václav Talich, az akkor még alig ismert Bartókot ezzel a művével mutatta be a prágai közönségnek, és sikere Budapesten is ismétlődött. A Szlovák Filharmónia két eáten szerepelt, mindkét alkalommal vendégkarmester vezényletével. Alekszander Dmit- rijev szovjet karmester vezényletével elhangzott Očenáš „Ru- ralia slovaca“ című műve, Sosz- takovics II. hegedűkoncertje (hegedűn Viktor Tretý jakov ugyancsak szovjet művész játszott) és Rahmanyinov III. szimfóniája. A második hangversenyt Alain Lombard francia karmester vezényelte. Berlioz Római karneválját követően nagyszerűen kísérte a zenekar Dvofák gordonkahangversenyében Milos Sádlt. és végül César Franck d-moll szimfóniáját mutatták be. Ha tekintetbe vesszük, hogy kevés volt a próbalehetőség, mindenképpen teljes elismerés illeti a zenekart és a közönség bőven osztotta az elismerést. Ladislav Slovák karmester a prágai szimfonikusok új vezető karnagyaként mutatkozott be. J. Rídky szerenádjában, majd Argerich kíséretével, s végül Mendelssohn Olasz szimfóniájában. A szlovák előadóművészet legjavát szolgáltatta a Szlovák Filharmónia kórusa is Ján Mária Dobrodinský vezetésével. Műsorukon Heinrich Schütz madrigáljaiból szerepelt válogatás, majd a Szent János passió. A Szent György-templom falai között mély művészi élményt szereztek mindnyájunk számára. Dr. KAMIL SLAPAK 1972. VI. 9. 6
