Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-07 / 132. szám, szerda
PALESZTINA II. A brit manőverek évtizedei Mind Palesztina korábbi történelme, mind pedig a későbbi, már XX. századi fejlemények vetületében figyelmet érdemlő, miként alakult ebben az erőteljes arabosodási folyamatban a terület zsidó lakosságának számaránya. Palesztina meghódítói az ókori Izraelt nemcsak katonailag és politikailag kényszerítették térdre, hanem lakóit is elűzték az ország területéről. Történelmi népszámlálás A többször ismétlődő exódus következtében egy zsidó zarándok, aki 1170—71-ben kereste fel a szentföldet, alig 1500 honfitársára bukkant csak a korabeli Palesztinában. Nahman Ge- rondi pedig mindössze két zsidó család nevét jegyezte fel a XIII. századi Jeruzsálemben. Ezt követően is, egészen a XIX. szá. zadig számuk rendkívül lassan emelkedett. 1800 elején nyolcezren, a Dicctionnaire Diplomatique adatai szerint 1880-ban pedig mindössze húszezren voltak. 1918-ig a zsidó lakosság 50 ezerre emelkedett s így Palesztina népességének 7 százalékát alkotta. Tulajdonképpen azért szükséges utalni ezekre a számokra, mert a palesztin fejleményekkel összefüggésben néhány igen lényeges mozzanat fejeződik ki bennük. Mindenekelőtt egyértelműen kitűnik, hogy Izrael állam megdöntése után olyan töredék maradt csupán Palesztinában, amely nem volt alkalmas és képes bármifajta lényeges politikai akció kibontakoztatására. Ez — mint tudatos politikai program — lényegében azokban sem élt, akik maguk nem ismerték, csak őseik elbeszélése nyomán hallottak az ígéret földjéről. S mivel az európai történelmen végighúzódó barbár antiszemitizmus lehetetlenné tette az asszimilálódást, a szétszórt zsidó közösségek tagjait évszázadokon át ez a vallási alapon fenntartott és táplált vágy az ígéret földje után éltette, sőt tömörítette is. A vallásos fogantatású nacionalizmus a múlt század derekán politikai jelleget öltött. A kelet-európai pogromok természetes következményeként támadt igény a zsidók egy területen való összegyűjtésére. Bár az első cionista világkongresz- szus, amelyet 1897 augusztusában rendeztek meg, Palesztinát nevezte meg történelmi hazaként, a cionista vezetők ettől függetlenül lépéseket tettek annak érdekében is, hogy megszerezzék az engedélyt a zsidóságnak a cári Oroszországban, Dél-Amerikában, vagy Kelet-Af- rikában történő egybetelepíté- sére. Bizonyos nagyhatalmi megfontolások játszottak közre abban, hogy az izraeli állam létrehozására végül Palesztina került előtérbe. Sykes—Picot egyezmény Már a XIX. század végén is, de a XX. század elején egyértelműen jelentkezett a nagyhatalmaknak a világ újrafelosztása iránti igénye. Különösen értékes zsákmánynak tűntek a török birodalom közel-keleti tartományai. Amikor az első világháború kirobbant, az antant- hatalmak az 1916 májusában megkötött Sykes—Picot egyezményben meg is állapodtak egymás közt e stratégiailag és gazdaságilag egyaránt értékes területek szétosztásában. Csakhogy azok a háborús erőfeszítések, amelyekre Franciaország saját területén kényszerült, Nagy-Britanniát pozi- cionális előnyökhöz juttatták. London meg is kísérelte kétségbe vonni az említett egyezmény érvényességét. Párizs ezzel szegezte szembe a keleti keresztények védelmének humanitárius ürügyét, amit már a szultán is régen elismert. A britek nem rendelkeztek hasonló ürüggyel. Kerestek tehát egyet s ezt a politikai cionizmus szállította nekik. Kapóra jött, hogy a háború során a cionisták erőfeszítéseket tettek arra a Rotschild bankház londoni ágának közreműködésével, hogy elképzeléseiket a britek támogatásával, az antant-hatalmak garanciájával érvényesítsék. így született a Balfour-deklarádó néven ismert levél, amelyben a brit külügyminiszter Rotschild lorddal a következőket közölte: „Őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt és legjobb igyekezetével azon lesz, hogy e cél valóra váltását megkönnyítse.“ Balfour külügyminiszter egy memorandumában a következőképpen magvarázta a brit kabinet döntését: „Palesztinában még a jelenlegi lakosság óhajának formális megkérdezését sem javasoljuk. A cionizmus sokkal fontosabb, mint az ősi földet jelenleg lakó 700 ezer arab vágya és előítélete.“ McMahon-levelek A Balfour-nyilatkozat óvatos megfogalmazása ellenére is óriási vihart kavart. London ugyanis nemcsak az antant-hatalmakkal és a cionista vezetőkkel tárgyalt Közel-Kelet jövőjéről, hanem a Közel-Keleten élő arabok vezetőivel is. A törökök elleni harc fejében függetlenséget ígért az egyes arab országoknak. Ezt nemcsak 1916 ban a híressé vált McMahon- levelekben szögezte le, ugyanezt írásban megerősítette 1918 Januárjában a Husszein mekkai serif mellé, küldött brit főbiztos, Hogarti is. S ugyanennek az évnek a novemberében, már Törökország fegyverletételét követően pedig francia—angol közös nyilatkozat deklarálta a török rabság alól felszabadult országok jogát a nemzeti függetlenségre. De a háború végén London éppen úgy nem törődött az araboknak tett ígéreteivel, ahogy a Balfour-deklarációban vállalt kötelezettség alól is igyekezett kibújni. Ez a magatartás egyértelművé vált a párizsi béke- konferencián, ahol Is amerikai asszisztenciával lényegében Párizs és London kötélhúzása folyt a nagyobb zsákmány megszerzéséért, a győztes pozíciójából átlépve a korábbi partnerek igényein és érdekein. Az egyezség így végül is kettejük között született meg 1920-ban, a San Remo-i konferencián. London a Sykes—Picot egyezményben Franciaországnak ígért moszuli vilajet ellenében a Palesztina eredeti nemzetközi státusza helyett a brit fennhatóság elfogadásáért cserébe odaígérte Párizsnak Szíria vitatott francia ellenőrzését. Amíg Közel-Kelet új térképének kialakításáról folyt az alkudozás, az arabok több kísérletet tettek önálló államok létrehozására. San Remo azonban véget vetett, ezeknek a törekvéseknek, s az arab szövetségesek a Népszövetség jóváhagyásával francia és angol mandátumterületek papír-uralkodóinak pozícióiba szorultak vissza. Ez a mandátum-korszak lényegében megfelelt a tőkés nagyhatalmak elképzeléseinek. 1920 után az arab nacionalista mozgalom, amely még a század elején bontott zászlót — annak következtében, hogy az arab területeket több politikai egységre bontották, francia és angol ellenőrzés alatt — szét- forgácsolódott, s az így differenciálódott nacionalista erők ellenállását könnyűszerrel felmorzsolhatták. Felkelés a mandátum ellen Ez volt a helyzet Palesztinában is, ahol több jelentéktelen megmozdulás után 1937-ben azonban különösen heves felkelés robbant ki. De ezt a fegyveres harcot már nemcsak az angolellenes érzelmek motiválták. A palesztin arabok az ellen is tiltakoztak, hogy az angol mandátum lehetővé tette az európai zsidók nagyarányú bevándorlását s ennek következtében már 1937-ben a zsidó lakosság Palesztina népességének egyharmadát tette ki. A felkelés körülményeit vizsgáló királyi bizottság megállapította. hogy a mandátum nem tartható fenn anélkül, hogy ne alkalmazzanak állandó és tömeges haderőt az arabok ellen. De Időközben- a palesztin helyzet már annyira megváltozott a nagyfokú zsidó beáramlás miatt, hogy a zsidó haza eszméjét sem lehetett egyszerűen érvényteleníteni. Amint azonban egyre valószínűbbé vált, hogy háborúra kerül sor Németországgal, az angol kormány az arab támogatás megszerzésére egy úgynevezett Fehér Könyvet adott ki, amelyben kibúvókat igyekezett keresni a cionistáknak tett korábbi ígéretére. Olyan független palesztin állam megteremtésének lehetőségét vázolta fel, amelyben az arabok lennének többségben és csupán az alkotmány biztosítaná a zsidók jogait. Még ha taktikázás is szülte a brit ígéreteket, a javaslat a második világháború végén realitást nyert azáltal, hogy a megoldás keresése során az Arab Liga még a brit tervezetnél is kedvezőbb kompromisszumos formát ajánlott a zsidó bevándorlók számára. Azt javasolta, hogy két esztendei átmeneti időszak után egységes, független arab—zsidó államot hozzanak létre. E javaslat természetesnek találta, hogy a zsidók és az arabok a kormányban és a parlamentben számarányuknak megfelelő képviselethez jussanak. . A javaslatok periódusa A javaslatok periódusában külső és belső erők egyaránt lázasan kerestek valamifajta megoldást. Az Egyesült Államok, amelyet pénzügyei a nemzetközi zsidó ügynökséghez fűztek, azzal a formulával igyekezett kitúrni Angliát, hogy javasolta Palesztina ENSZ-mandátummá nyilvánítását. A britek, akik eleinte nem gondoltak a távozásra, a man- dátumterület megszüntetésére irányuló követelések nyomán felmelegítették a korábbi, úgynevezett Peel-tervet, amely Palesztina felosztását javasolta a zsidó és az arab közösség közt. A Zsidó Ügynökség ezzel szemben azt követelte, hogy azonnali döntéssel nyilvánítsák Palesztinát osztatlan és csorbítatlan zsidó állammá. A javaslat-háborúval egyidejűleg megindult a harc a koncentrációs táborokból kiszabadult zsidók bevándorlási kvótájának felemelésére. Ennek biztosítására a zsidó közösség felkelést szervezett: illegális terror-akciókat hajtottak végre a britek és az arabok ellen. Az Arab-Palesztinát követelő szervezetek pedig az Arab Liga se- gítségével próbálták kikényszeríteni a brit mandátumterület megszüntetését. Churchill bejelentése Anglia végre rádöbbent, hogy ideje lejárt s 1946 júliusában Churchill az angol parlamentben hozta szóba Palesztina feladásának lehetőségét: „Ha az Egyesült Államok nem osztja meg velünk a cionista ügy terhét, be kell jelentenünk, hogy visszaadjuk az ENSZ-nek a mandátumot és meghatározott időn belül kiürítjük Palesztinát.“ Egy formális, utolsó kísérlet történt még a palesztin kérdés rendezésére. 1947 februárjában Londonba hívtak össze egy konferenciát, ahol az angolok elmondták utolsó javaslatukat, amely a védnökség öt évre szóló meghosszabbítását s a két közösségnek széles körű autonómia megadását indítványozta. Mivel mindkét fél elutasította, február 14-én váratlanul berekesztették a konferenciát s a brit kormány bejelentette: „Őfelsége kormánya úgy döntött, hogy az egész problémát átutalja az ENSZ-nek.“ ÚNODY GYÖRGY A cselekvő igényesség A fokozott igényesség korunk, társadalmi rendszerünk egyik legfontosabb követelménye. Igényesebb, minőségileg magasabb színvonalú munkát követelünk a termelésben és az irányításban, a munkástól ás a tudóstól, a művésztől és a szövetkezeti paraszttól és természetesen a közigazgatási apparátus dolgozóitól is. A közigazgatás területén ezt az igényességet elsősorban a nemzeti bizottságok képviselőinek munkájával kapcsolatban hangsúlyozzuk, mert ők azok, akik az állampolgárok panaszait, észrevételeit, indítványait továbbítani, elintézni hivatottak, ok azok, akik választóikkal állandó kapcsolatban álnak és ok értesülnek elsőként az állampolgárok kívánságairól, gondjairól. Azonban a társadalom számára az sem lehet közömbös, hogy kik és milyen igényeket támasztanak! A társadalmi közömbösség, az egocentrikus magatartás és az igényesség között ugyanis áthidalhatatlan a szakadék. A nemzeti bizottságok képviselőitől tudom, hogy a nyilvános gyűléseken azok bírálják leggyakrabban például a köztisztaság színvonalát, akik szeméttel, bomló hulladékkal árasztják el egy-egy lakótelep környékét, azok kiabálnak leghangosabban „közrendünk kaotikus állapota miatt“, akik nap nap után részegen dülöngélnek haza a késő éjszakai órákban, és kornyiká- lásukkal csendháborítást követnek el, azok követelnek „erélyes intézkedéseket a motorizált gengszterek ellen“, akik motorkerékpárjukon maximális sebességgel száguldanak a legkeskenyebb utcában is és beteges száguldási mániájukkal veszélyeztetik az állampolgárok testi épségét, életét. Nem szándékunk rózsaszínű szemüvegen át elemezni a hazánkban uralkodó közállapotokat, de az a véleményünk, hogy mással szemben csak az támaszhat igényeket, aki sa- jálinagával szemben is igényes! Nem követelhet jobb közvilágítást az, aki tétlenül tűri, hogy a saját gyermekei féltéglával zúzzák szét a világítótesteket, nem követelhet nagyobb kereskedelmi higiéniát az, aki a pékiizletekben belemélyeszti körmeit a szabadon tárolt kenyérbe, vagy péksüteménybe, nem követelheti a képviselőktől, az államhatalmi szervektől a magánélete sérthetetlenségének biztosítását az, aki lépten-nyo- mon sértegeti szomszédait, lakótársait, aki rágalmazza embertársait. A polgári bizottságok a megmondhatói, hogy hány munkaórát rabolnak el a szomszédi „határvillongások“, az egymás rágalmazásából eredő apró-eseprő becsületsértési „tyúkperek“ A közigazgatási dolgozók, a képviselők és az igazságügyi szervek objektív és tapasztalatokkal bizonyított véleménye szerint mindenekelőtt a magánélet erkölcsének területén kell érvényesíteni a szocialista normákat. Ez ugyanis az erkölcs egyik fő érvényesülési szférája, amely kiterjed az emberi tevékenység egészére, és Marx szerint itt mutatja meg az ember magatartása, hogy „mennyire vált az ember természetévé az emberi lényeg“, vagyis, hogy az ember mennyire tette magáévá az erkölcs társadalmi normáit, mennyire váltak azok saját természetévé, személyes szükségletévé. Abból, hogy milyen a viszonya környezetéhez a magánéletben, „megítélhető az ember általános kultúrájának foka“. Életkörnyezetünk, magánéletünk szépítését, gazdagítását, védelmét a választott szervek és a közigazgatási apparátus dolgozói elősegíthetik, támogathatják, de nem végezhetik el helyettünk. Tudatunkat, magatartásunkat meggyőző munkával, eszmei ráhatással formálhatják, társadalmi köztudatunkat fejleszthetik, de csak akkor, ha a közösségben és a közösségért akarunk élni, tevékenykedni, ha magunk is fejlődni akarunk, ha igényességünk: cselekvő igényesség, vagyis a közös mű építéséhez — a fizetett munkán túl — a magunk erejével is hozzájárulunk! A társadalmi fejlődés hatalmas áramában egymást támogatva igyekszünk kitűzött céljaink felé. Akik a közömbösség partjáról tétlenül nézik erőfeszítéseinket — azok ne diktálják az ütemet! PÉTERFI GYULA A harmadik évtized küszöbén Húsz évvel ezelőtt alakult meg a Rokkantak Szövetsége A felszabadulás után, 1948 decemberében még közel 1300 egyesület, csoportosulás, szervezet, korporáció, szövetség és központ foglalkozott a rokkantak ügyével. A Nemzeti Front központi akcióbizottságának hatékony támogatásával azonban megindult az a folyamat, melynek célja az volt, hogy egységes szervezetbe tömörítse a rokkantakat. És 1952. június 7- én 143 küldőit részvételével az alakuló kongresszus már határozott is. Az alakuló kongresszus küldöttei megígérték Klement Gottwald köztársasági elnöknek küldött levelükben: „... a rokkantak nem lesznek vakok és süketek a kor történelmi feladatai iránt, s a lehető legnagyobb számban kívánnak a bé- kevédők és szocializmust építők sorában küzdeni, dolgozni.“ 50 járási szervezettel, 59 érdekcsoporttal és 18 514 taggal indult a munka. De már 1954- ben az iparban és a mezőgazdaságban foglalkoztatott rokkanlak munkáján kívül félmillió brigádórával és 2 millió kg hulladékanyag begyűjtésével járultak hozzá népgazdaságunk vagyonának gyarapításához. Megnőtt a Rokkantak Szövetségének társadalmi tekintélye is: 1954-ben, a választások során, a szövetség 800 tagját választották be a nemzeti bizottságokba. Később a Rokantak Szövetsége az állami szervekkel és a nemzeti bizottságokkal karöltve a csökkent munkaképességű dolgozókról való gondoskodás- szervezete. (hajdúj — ból is kivette részét. És a nyugdíj- és szociális illetmények rendezésével kapcsolatban is sok-sok észrevételt, javaslatot te-rjeszett elő. Erre vonatkozólag újabb példa: A Rokkantak Szövetsége kifogásolja az ún. „szabad véleményezés útján történő illetmény-meghatározás“ rendszerét. A szociális biztosítás előkészületben levő átszervezése majd igazolni fogja ezt az álláspontot. Ezt hangsúlyozta ünnepi beszámolójában Mell- eher Jozef elvtárs is, a Rokkantak Szövetségének országos elnöke, a szlovákiai bizottság vezető titkára. A szociális program jelentős részét összekapcsolja a Rokkantak Szövetsége az állami politika törekvéseivel. Munkarehabilitáció, nyugdíjellátás, speciális üzemek, átképzés, speciális iskolahálózat... Ezek jelzik a jövő tennivalóit. Még nem érte el a csúcsot a Rokkantak Szövetségének munkája, sok még a tennivaló, a gond, de visszanézve az elmúlt két évtizedre, látnunk kell, hogv megalakulása napjától kezdve emberül végezte el tiszteletre méltóan nagy munkáját, s egyre inkább célt ér: ha egykor az élet peremére szorítot- taknak érezték magukat a rokkantak, akkor egyre inkább teljes értékű dolgozói szocialista hazánknak. Ezzel indul tovább, a 30. évforduló felé vezető úton a Rokkantak Szövetsége, mely a Nemzeti Front egyik jelentős 1972. VI. 7.
