Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-01 / 127. szám, csütörtök
az emigráció Útvesztője h. Miről ír a világsajtó? OQnPflBAfl A moszkvai Pravda keddi számában vezércikket közölt, amelyben méltatja a szovjet- amerikai csúcstalálkozót. A vezércikk megállapítja, hogy a Moszkvában elfogadott dokumentumok mindennél jobban bizqnyítják: a különböző társadalmi rendszerű államok között is lehetségessé válik a kapcsolatok megjavítása a nemzetközi béke és biztonság megszilárdítása érdekében. Sőt, lehetséges egyéb irányú együttműködés megteremtése is. A vezércikk kiemeli: a Szovjetunió Kommunista Pártjának külpolitikai irányvonalát, a párt Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tevékenységét — a népek és nemzetek békéje, valamint biztonsága érdekében — újabb siker koronázta. Ez a siker vitathatatlanul bizonyítja a lenini békepolitika alapelveinek helyességét. A moszkvai Pravda vezércikke rámutat a szovjet—amerikai együttműködés elfogadott alapelveinek fontosságára és hangsúlyozza, hogy a szóban forgó alapelvek megfelelő alapot teremtenek a két ország közötti kapcsolatok tovább fejlesztése szempontjából. A két fél ugyanakkor kötelezte magát, hogy mindent megtesz a katonai konfrontáció, egy esetleges termonukleáris háború elkerülése érdekében, ez viszont feltételezi, hogy az időközben felmerülő ellentéteket békés úton, a kölcsönös megértés jegyében oldják meg. A vezércikk természetesen magasra értékeli a SALT-megálla- podások parafálását, valamint a tudományos és műszaki együttműködés céljait szolgáló dokumentumok aláírását. A szovjet—amerikai tárgyalásokkal egyidejűleg a két fél képviselői egész sor időszerű nemzetközi politikai kérdést is megvitattak. Mind szovjet, mind amerikai részről hangsúlyozták az általános és teljes leszerelés megvalósításának, illetve ezzel összefüggésben a leszerelési világkonferencia összehívásának szükségességét. A tárgyaló felek rámutattak az európai feszültség megenyhülésének fontosságára, üdvözölték a szovjet—nyugatnémet államszerződés ratifikációját, s ugyanakkor hangsúlyozták az előkészületben levő európai biztonsági és együttműködési értekezlet összehívásának szükségszerűségét. A moszkvai Pravda vezércikke kiemeli a szovjet—amerikai csúcstalálkozón elfogadott közös közleményben a szovjet fél hangsúlyozza, hogy szolidáris Vietnam, Laosz és Kambodzsa népeinek igazságos harcával. A Szovjetunió támogatja a Vietnami Demokratikus Köztársaság és a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány javaslatait, amelyek a vietnami konfliktus megoldásának reális, konstruktív alapját alkotják. A Szovjetunió síkraszáll a VDK elleni bombatámadások megszüntetése érdekében és az Egyesült Államok haderőinek teljes kivonása mellett ebből a térségből. A vezércikk végezetül rámutat, hogy a moszkvai dokumentumok újabb számottevő lépést jelentenek a Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. kongresszusa békeprogramjának teljesítése útján. ✓ A Trybuna ludu egyik legutóbbi számában a stratégiai fegyverkorlátozási megállapodások aláírásának jelentőségét méltatja. A lap rámutat, hogy ez a szovjet—amerikai szerződés valóban nagy jelentőségű, mely mindenekelőtt a békés egymás mellett élés gyakorlati megvalósítását szolgálja. A cikkíró hangsúlyozza, hogy a szovjet—amerikai csúcstalálkozó ismét bebizonyította a Szovjetunió elvszerű és következetes vonalvezetésének helyességét. UNITA Az ismert olasz lap a Moszkvában elfogadott dokumentumok közül szintén a SALT- egyezményeket tartja a legjelentősebbeknek. A lap rámutat, hogy a II. világháborút követő időszakban ez az első olyan szerződés, amely valóban megfékezi a fegyverkezési versenyt.-LlCV A lengyel lapok közül a Glos Pracy közölt figyelemre méltó kommentárt a rakétaelhárító rendszerek és a támadó stratégiai fegyverek korlátozására vonatkozó szovjet—amerikai szerződések aláírásáról. Ez az esemény kétség kívül az utóbbi évek legreményteljesebb mozzanata — írja a lap. E szerződések ugyanis lezárhatják a hidegháborús politika időszakának hamis illúzióit és veszélyes katonai doktrínáit, amelyek a fegyveres diktátumra való törekvésben jutottak kifejezésre. A nemzetközi kapcsolatokban új távlatok nyíltak, s ezt döntően a Szovjetunió és a szocialista közösség lenini külpolitikája biztosította. Az események menete meggyőzően igazolta a szocialista közösség országai ama álláspontjának helyességét, hogy a népek közötti konfliktusokat az általános béke érdekében türelmes erőfeszítésekkel, lépésről-lépésre haladva meg lehet oldani. A Moszkvában aláírt szovjet—amerikai egyezmények a politikai realizmus példáját mutatják. Arról tanúskodnak, hogy nagy lehetőség van földünk tartós békéjének megteremtésére. I. : ' 'y’—Táté A Francia Kommunista Párt központi lapja a szovjet—amerikai tárgyalásokkal, illetve az elfogadott alapelvekkel összefüggésben hangsúlyozza, hogy a két hatalomnak, mint a Biztonsági Tanács állandó tagjainak rendkívüli felelőssége van a nemzetközi feszültség enyhítése szempontjából. René Andrieu főszerkesztő kommentárjában rámutat, hogy amennyiben a Szovjetunió és az Egyesült Államok a továbbiak folyamán is a fegyverkezési hajsza megfékezésére törekszik, akkor ez a folyamat feltétlenül az általános és teljes leszereléshez vezet. A 1 Humanité figyelmeztet arra is, hogy az imperializmus, amely hosszú ideig a világ nemzetközi csendőrének tartotta magát, visszavonulóban van. Ezt a folyamatot az erőviszonyok megváltozása eredményezi. Nyilvánvaló ugyanis, hangsúlyozza a lap, hogy az erőviszonyok a szocializmus javára változtak meg, így tehát a békés egymás mellett élés nem idill csupán, hanem erre az imperialista erők törvényszerűen rákényszerülnek. Andrieu végezetül rámutat, hogy ez a folyamat a nemzetközi osztályharc folytatása megváltozott eszközökkel. Ugyanakkor a békés egymás mellett élés nem jelenti azt, hogy elfordulunk a nemzeti felszabadító harcoktól, hanem éppen ellenkezőleg, egyre kedvezőbb feltételeket biztosítsunk e harcok győzelme számára. Árulók, gerinctelenek 1968—1969-ben azonban a félrevezetett, becsapott embereken kívül a szocializmus ádáz ellenségei, karrieristák, provokátorok és bűnözők is külföldre távoztak. Emigráltak a politikai kalandorok, akik csak 1968 januárja után mertek nyíltan a szocializmus ellen fellépni. Az emigránsok agy külön csoportja „az örök elégedetlenkedőké“, akik „a korlátlan lehetőségek“ országaiban vélték érvényesíteni tehetségüket és tudásukat. Sokan közülük párttagok voltak. Számukra nem jelentett semmit az a tény, hogy az állam tanította őket és hogy távozásukkal elárulták hazájukat. Attól sem riadtak vissza, hogy a nyugati reakciós központok szolgálatába álljanak, pedig többségük az átlagosnál magasabb színvonalon élt nálunk. Külföldön azonban nem dicsekedtek jólétükkel, hanem mint a kommunista rendszer áldozatai lépnek fel. Az ilyen emberek árulását sohasem bocsáthatjuk meg. Milyen oka volt az emigrálásra Martin Ďurajnak, a bratislavai Közgazdasági Főiskola volt dékánjának, akinek összkomfortos luxuslakása, személykocsija, víkendháza volt, és akkor ment külföldi tanulmányútra, amikor akart. Felesége, a jogi kar docense éveken keresztül pártfunkcionárius volt. Vajon mit éreztek testvérei, a volt bányászok, amikor hírt szereztek árulásukról? És vajon mit gondolnak azok a diákok, akiknek ezek a „hazafiak“ a szocialista gazdaságról és a szocialista jogról adtak elő? Hogyan érthetjük meg Zuzana Kucháriko- vát, a košicei színház volt színésznőjét, aki elhagyva férjét Kanadába ment és nagyon felháborodott azon, hogy az illetékes szervek nem intézik elég gyorsan válókeresetét és nem hajlandók elvenni volt férjétől a személygépkocsit. Azt követelte, hogy az autót küldjék azonnal utána Kanadába. Ezekben az esetekben nincs szó tévedésről. Ezek az egyének éveken keresztül álcázták igazi énjüket, s elárulva népüket most az ellenség szolgálatába álltak. Kanadába emigrált Skvorec- ký író is, aki számtalan levelet küldött az illetékes szerveknek, biztosítva őket, hogy hazatér és ezért kérte, törvényesítsék ideiglenes külföldi tartózkodását. Abban az időben azonban már munkatársa volt különböző emigráns folyóiratoknak és elhatározta, hogy nem tér vissza Csehszlovákiába. Hasonlóan viselkedett Jarmila Bla'sková írónő, Guderna festő és mások. Ezek az emberek nem emigráltak véletlenül, az 1968—69. évi légkör hatására, ők már régóta készülődtek a haza elárulására. Azt állítják, hogy nem politikai okokból emigrálKetten (Tótnpól Gyula felvétele) tak, és csaknem valamennyien az emberi jogok általános deklarációjának 13. cikkelyére hivatkoznak, amely így hangzik: „Minden polgárnak jogában áll bármely ország elhagyása és az esetleges visszatérés ebbe az országba“. Arról azonban megfeledkeztek, hogy megsértették törvényeinket, törvényellenesen hagyták el országunk területét, így tehát nincs joguk arra, hogy a nemzetközi jogra hivatkozzanak. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy kormányunk következetesen betartja a nemzetközi jogszabályokat. A polgárok kiutazásainak kérdéseit azonban a világ összes állama saját törvényeivel szabja meg, és így van ez Csehszlovákiában is. A csehszlovák emigránsok tudatosan megszegték ezt a törvényt, és ezért csakis a szerveinktől függ, hogy jóváhagyják-e a külföldi tartózkodásuk utólagos törvényesítését, vagy pedig a hazatérésüket. Több ezren tértek vissza hazánkba azok közül az emigránsok közül, akik az 1968—69. évi légkör hatására távoztak külföldre. Hazánknak érdeke minden olyan ember visszatérése, aki az emigrációban is csehszlovák állampolgár maradt, aki a téves lépés ellenére nem zárta he maga mögött a hazafelé vezető utat. Csalódott, becsapott emberek Nyugaton már több kísérlet történt az emigránsok egyesítésére, de minden ered.nény nélkül. A különböző kongresz- szusokat, összejöveteleket, konferenciákat az jellemzi, hogy mindig csak a jövőbeli tervekről, programokról tárgyalnak, és sohasem arról, amit már megtettek. Természetesen ezeken a fórumokon nem kerül szóba hogyan élnek az emigránsok, valóra váltak-e elképzeléseik, nincsenok-e problémáik. A már említett svájci konferencián nagy meglepetést jelentett Otakar Storch, Svédországban élő csehszlovák emigráns felszólalása, aki nem csatlakozott a csehszlovákiai kommunista rendszert támadó ünnepi szónokokhoz és bírálóan nyilatkozott az egyes felszólalásokról. Felhívta a jelenlevőket, kísérjék figyelemmel azok életét, akiket elcsaltak Csehszlovákiából és most boldogtalanok. Az emigránsok életmódjának és érvényesülésének kérdése ugyanolyan vitatott, mint az emigráció okainak problémája. Sok emigráns valóban jól érvényesül Nyugaton. Sharp kanadai külügyminiszter a parlamentben kijelentette, hogy a csehszlovákiai emigránsok nagy ajándékot jelentenek Kanada számára. Ez esetben nem vonjuk kétségbe szavainak őszinteségét. A kapitalisták tisztában vannak azzal, hogy az államnak mennyibe kerül a szakemberek főiskolai oktatása. A hivatalos statisztika szerint az utóbbi tíz évben mintegy 50 ezer főiskolát végzett személy vándorolt ki Kanadába, köztük több száz Csehszlovákiából. (Augusztus után mintegy 14 ezer csehszlovák állampolgár vándorolt Kanadába, de közülük több mint 5 ezren hazatértek.) Az említett 50 ezer szakember tanítása 552 millió dollárba került volna Kanadának, így azonban csaknem ingyen jutott ezekhez a szakemberekhez. Az emigráns szervezetek beismerése szerint az emigránsok több mint fele nem végez olyan munkát, amely szakképzettségének megfelelne. Egyes országokban az emigránsok bére nem éri el a hazai dolgozók átlagos bérét. Közismert tény, hejgy az emigránsok végzik a leglebe- csültebb, legrosszabbul fizetett és legnehezebb munkát. Sokan közülük a munkanélküliek számát gyarapítják. Ezeknek az embereknek a nehéz sorsáról nem beszélnek a »különböző konferenciákon, és az emigráns lapok sem írnak róluk. A számtalan példa közül említsük meg a sobotiš- tei Anna Punöochárová sorsát. 1968 szeptemberében férje, František Punöochár emigrálásra kényszerítette. Kétéves kisfiúkkal Ausztriába, majd Ausztráliába utaztak. Férje 1970 júliusában elhagyta, és az asz- szony teljesen egyedül maradt. Nehéz körülmények között élt. Naponta 14—16 órát is dolgozott. Szervezete nem bírta u nehéz munkát, összeroppant. Ekkor ismerkedett meg a dvor- níki Jozef Skrabákkal, aki szintén 1968-ban emigrált Ausztráliába. Végül mindketten azzal a kéréssel fordultak hatóságainkhoz, hogy hazatérhessenek. Anna Punöochárová és Jozef Škrabák sorsa nem egyedülálló. Sok félrevezetett, becsapott csehszlovák állampolgár csalódott és ismerte fel saját tapasztalata alapján, mi van a nyugati világ csillogó kirakatai és neonreklámjai mögött. Peter Mikulášek, ki szintén Kanadába emigrált, így írt hazatérési kérvényében a nyugati életről. „Sehol sem olvastam Nyugatról azt, amit saját szememmel láttam, saját fülemmel hullottam és átéltem. Csak most tudok megbecsülni sok mindent, amit mi fiatalok otthon nem becsültünk meg és nem is gondolkodtunk el felette. Hányán nem is gondolkoznak el a munkatörvény fölött, mert nem tudják mit jelent, ha elbocsátják őket a munkából, és végül arra kényszerülnek, hogy a megalázó segélyből éljenek, mely a lakbérre és ételre sem elég. Most Hamiltonban élek, melynek 297 000 lakosa közül ma több mint 34 ezer a munkanélküli. Feleségemmel és itt született kislányommal együti vissza akarok térni hazámba, minden erőmmel be akarok kapcsolódni a közös munkába, mivel saját bőrömön tapasztaltam mi a kapitalizmus és mi a szocializmus és milyen a különbség köztük. Szocialista rendszerünk becsületes, hű emberei közé akarok tartozni.“ v Sajnos, nem minden emigráns talál magában annyi erőt, hogy felismerje az igazságot és annyi bátorságot, hogy beismerje tévedését. Csalódottságukban egyre mélyebbre és mélyebbre csúsznak a lejtőn, végül a nyugati alvilágba kerülnek. Borzalmas bűntényt követtek el mindazok, akik felelősség terhel az 1968—1969. évi emig- rálásokért. Ezzel a megállapítással természetesen nem akarjuk csökkenteni egyetlen olyan csehszlovák állampolgár felelősségét sem, aki ebben as; időszakban elhagyta hazáját. Cikkünkben rámutattunk néhány csehszlovák emigráns szomorú sorsára, de természetesen sokkal többen vannak, lehetetlen valamennyit felsorolni. S még nem beszéltünk azokról, akik idegbetegek lettek, vagy a végső eszközhöz, az öngyilkossághoz folyamodtak. Különösen mélyen sújtotta ez a gaztett azokat a gyerekeket és fiatalkorúakat, akik szüleikkel együtt távoztak. Az emigránslapok azonban nem írnak a megrázó esetekről, az emigráns szervezetek nem törődnek azokkal, akik nem tudnak gyökeret verni az új környezetben, akik nehézségekkel küzdenek. így nem törődtek azzal az esettel sem, amelyről a Toronto star 1970. augusztus 13- án számolt be. A lap hírt adott arról, hogy Torontóban öngyilkosságot követett el a 17 éves Zuzana Hermanová, aki 1968- ban emigrált anyjával Kanadába. Anyja fogorvos volt, de Kanadában nem dolgozhatott szakmájában, takarítónőként dolgozik egy szállóban. A lap szóról szóra ezt írja: „Az új hazában nagyon sok nehézségük volt. Otthon magas színvonalon éltek> és itt nincsen semmijük, csak néhány barátjuk, és olyan társaságuk, amelyben a fiatalok kábítószereket élveznek.“ Milyen szomorú a fiatal lány tragédiája, és hány emigránsnak alakult a sorsa hasonlóképpen! Az ellenséges propaganda továbbra is rágalmakat terjeszt országunkról. A tények azonban megcáfolják ezeket. Az elmúlt időszakban jelentős sikereket értünk el az élet valamennyi területén. A munkalelkesedés és a politikai elkötelezettség azt bizonyítja, hogy népünk túlnyomó többsége támogatja pártunk és államunk politikáját. IV égé) 1972. VI. 1. Trybuna Ludu
