Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-26 / 148. szám, hétfő
Ködszitálásos kora márciusi délután volt. A város úgy hatott, mint egy komor színekkel festett absztraktkép, ha közelről nézi az ember. A tárgyak belevesztek a semmibe, a nagy puha szürkeségbe. A járdák keskeny mellkasán a lábak százai topogtak, csak merevebben és idegesebben, mint rendesen. És ekkor történt: motorzúgás és sikoly. A férfival is megbillent a ködös utca, s agyában százezernyi ragyogó csillag sziporkázott fel. Megsérültem, gondolta, s érezte, ahogy a vér végigfolyik arcán. — Súlyos? — Áá, semmiség az egész — mondta az orvosnő, miután megvizsgálta, majd a sebet négy kapoccsal összekapcsolta, s az egészet leragasztotta. Aztán a személyi adatait vette fel. A férfinak nem kelleti diktálnia, az orvosnő osztálytársa volt és ismerte. És beszélgettek. Még tizenöt perce volt a váltásig, s ahogy mondta, a kórházat a műszak végéig elhagynia szigorúan tilos, a férfi mégis rábeszélte, hogy üljenek be valahová egy feketére. Nem nagyon kérette magát. Talán a tizenöt perc miatt, talán mert társaságra vágyott. Néhány utasítás a nővérnek — és elindultak. Újra a köd. Bevonta a fákat, a várakozó mentőkocsikat, s a férfi érezte, hogy kellemetlenül összeborzong. Aztán a berácso- zott emeleti ablakokra pillantott, s ez feloldotta a feszültséget. Nem szerette a rácsokat. S a köd, ahogy most felnézett, mintha csökkentette volna ezek látványát. Aztán még két lány csatlakozott hozzájuk. Tizenéves, könnyűlábú miniszoknyás lányok, akik mindenen nevettek. — Ezeknek a legjobb — mondta az orvosnő, s ahogy kicsit irigyen végignézett rajtuk, látszott, hogy ismerősei. A férfi némán rábólintott és két utcán át követték őket. Aztán bevásároltak, s az asszony megkérte, segítse hazavinni a csomagjait. — Legalább eldumálgatunk egy kicsit — mondta a bejárat előtt — akár reggel négyig is! A férfi nem nagyon figyelt oda. A házat nézte. Az nagy volt és komor. Elképzelte, mi van benne. Háló, hol szeretkeznek, nappali, hol veszekednek, meg konyha hűtőszekrénynyel, s a hűtőben sajt meg szaUTCA, KÖD, GONDOLATOK lámi. Megvonta a vállát, gyöngén, reflexszerűen. Barátságtalan ház, de az élet a házakban történik, mit lehet tenai, gondolta. — Olyan sokáig nem maradhatok — mondta aztán hangosan. — Keresnének. Az asszony egy pillanatra megállt. — Ki az ördög keresne?! — kérdezte. Hangja félig tréfás volt, félig komoly. — Az otthoniak ... S a férjed is hazajön. — Nem jön haza. S ha hazajön, neki majd mindent megmagyarázok — mondta megkönnyebbülve. Aztán még hozzátette: — Nem tehetek róla, taszít a magány *— de bővebb magyarázatot nem fűzött hozzá. Kipakolt a táskából és minden holmit a maga helyére tett. A sót, a cukrot, a lisztet, és minden mozdulatnál, ahogy előrehajolt, a nyakláncán levő szív nagy ízben előrelendült — távol kebleitől és megcsillant a villanyfényben. Heti nagybevásárlás, futott át a férfi agyán, s csak most tudatosította magában, hogy péntek van. Minden nő ilyenkor szokott... de a gondolatot nem fejezhette be, folytatását félbeszakította az asszony kérdése: — Vacsorázol? — Nem. — Tehát akkor ma sem vacsorázom. Már fél éve nem vacsorázom — mondta melankóli- kusan. Megkérdezte, hogy miért, de az asszony nem válaszolt. A saját dolgával volt elfoglalva. Aztán már másodszor nem ismételte meg a kérdést, félretette, figyelmét újra lekötötte az asszony. Hm, még mindig fess, elegáns és ápolt, gondolta. Aztán rágyújtott, s gusztussal szívta le a füstöt. —■ Egészen jó színben vagy — mondta az asszonynak. — Ne bolondozz! — mondta az asszony és megfordult. — Még szerencse, hogy nem vagyok állapotos! — és hangosan felnevetett. — Az lehet, de valóban nagyszerű színben vagy. — Ah, marhaság — mondta és újra felnevetett... Aztán gondolatban tíz évet visszaforgattak. A lány egy iskolai murin mellette ül, két hónappal a szalagavató után. — Mi a legközelebbi terved? — kérdezte a fiút. — Hogy bajuszt növesszek. — Hülye vagy. — Ja, vagy úgy! Szeretném elvégezni az állatorvosit. Nehéz lesz. Nem a tanulás miatt, az anyagiak is beleszólnak. — Aztán szónoki pátosszal: — Hazudnak az álmok... — Majd újra a régi hangon: — Tavaly halt meg a fater, s anyám azt akarja, dolgozzam. Te Prágába mész? — Ühüm — és egy kekszet majszol. A táncolókat nézik. — Nézd, Jani hogyan kinyalta magát! — mondta a lány. — Ilyenkor különösen ellenszenves. — Megteheti. Az apja főmérnök. Légy nyugodt, hogy az egyetemet könnyebben elvégzi, mint te vagy én. Aztán a jelenbe visszakapcsolva: — Tényleg nem jön haza a férjed? — De hisz én elváltam! — mondta az asszony élénken, mintha csodálkozott volna azon, hogy ezt a férfi nem tudja. — Hogyhogy elváltál? — Hát elváltam... Itt hagyott az uram. Most már érted? — és hangja elvékonyodva remegett az izgalomtól. — Miket beszélsz? Ezt nem tudtam... — Nem sikerült. Mással is megtörtént ez ... — és megvonta a vállát. A férfi egy ideig mereven nézte. — Ugye, ő is elvégezte az egyetemet? — Igen. Doktor úr lett, de a modora rosszabb volt, mint egy csavargóé. Nem voltam méltó hozzá —, mondták a rokonai. Az ő apja főmérnök, az enyém meg kosárfonó. S el tudod képzelni, mit vitt a házasságba a főmérnök egyetlen fiacskája, és mit a kosárfonó lánya, kinek az apja tébés, és még két kisebb testvére van otthon! — Csak a ... hm . .. hogyis mondjam: csak az anyagiak miatt? — Hát persze — mondta csodálkozva. — Talán az nem volt elég ok arra, hogy ítthagyjon? Te nem tudtad? — legyintett a kezével. — És volt jellembeli defektusa is. A főorvosára féléven keresztül névtelen leveleket firkált, s amikor kiderült ki firkálta, mennie kellett. Hát ennyi volt. Persze a részletek csúnyábbak. Ez az egész megdöbbentette. Kicsit túl megdöbbentette, mint hogy véleményt tudjon mondani. Aztán, hogy megtörje a csendet, megkérdezte: — Kivel találkoztál utoljára? — Sókival. Még mindig legény, mint te. Ti talán soha meg nem nősültök — mondta és elmosolyodott. Aztán egy papírszalvéta esett le. Ahogy lehajolt érte, a nyakláncán levő szív most is nagy ívben előrelendült, majd visz- szatáncolt a helyére. És beszélgettek. A tegnappal kezdték, s úgy mentek vissza a múltba. (Emlékszel még a fizika tanárra? Tudod, Cs.-re. Piri mindig nagy szamár volt.) És jöttek, jöttek velük szemben emlékeik. Szabadon jöttek, alig elmosódva, mint ahogy saját lábnyomaink szoktak egy eső utáni sétáról visszatérőben. Aztán a szobába mentek, s itt újra az asszonyt figyelte. Ahogy a süteményt hozta be, lábbal csukta be az ajtót, úgy, ahogy általában a nők szokták, mikor mindkét kezük foglalt. Van benne valami stílusosság, gondolta. Még mindig jobb, mint azok a kozmetikai divatbabák, akiknek kabátjaik ott íüggnek a kávéházak fogasain, s a beat-zenekarral együtt me- zofortében éneklik a legújabb slágereket. Még mindig jobb. Most az asszony törte meg a csendet: — Te miért nem nősülsz meg? Kelletlenül válaszolt: — Magam sem tudom. Félek a házasságtól, s a te emléked is sokáig kísértett. Nem szólt semmit. Talán elhitte, amit a férfi mondott, talán nem. — Meddig jártunk együtt? — kérdezte azután. — Két évig. Az asszony a férfi arcát figyelte, mintha valami ismerős vonást keresett volna rajta. — Tulajdonképpen, örülök is neki, hogy karamboloztál -» mondta lassan. — Másképpen úgy se dugtad volna ide a képedet! Pedig gondoltam rád. A múltkor is, amikor egyik versedet olvastam ... Tudod, ez így nem élet. A nőnek férfira és gyerekekre van szüksége. Ez az élet parancsa. — Aztán megvonta a vállát. — Nem játszhatom az apácát. Magános nő vagyok, s ezzel sokan szeretnének visszaélni. De nem vagyok mindenre kapható. Igényeim vannak. Bár néha úgy érzem, férfi nélkül az intelligenciám is kielégítetlen marad ... A férfi rábólintott. Az asz- szony továbbra is merveen figyelte, aztán kezét rátette a férfi kezére. Ez váratlan volt és gyorsan jött. Ez volt az a megismételhetetlen pillanat, amikor tudták mindketten, hogy újrakezdik. Megszorította az asszony kezét. Egész éjjel az asszonynál maradt, s meg kellett ígérnie, hogy este ismét felkeresi. Mikor kilépett az utcára, már hajnalodott. A téren egy fekete Volga haladt el mellette, bizonytalanul, szinte lépésben. Ismerte utasait. Optimizmusa kissé alábbhagyott. A mi korunkban nem volt autó, csak bicikli és bilincsek voltak, gondolta. A család bilincse, a világi és egyházi bűnök bilincsei, és nem mulathattunk felügyelet nélkül hajnalig. Nem engedte a társadalmi konvenció és a pénzhiány. Ügy érezte, tíz évvel később kellett volna születnie. Aztán más jutott eszébe. Aki a fiatalokat irigyeli, öregszik. Te is így vagy, győzte meg önmagát, és megpróbált másra gondolni. Aztán még hárman jöttek vele szemben. Két férfi és egy nö. Rossz kedve most már teljesen elmúlt. A férfiak spiccesek voltak, és a sarkon énekelni kezdtek. A nő csitította őket. Ismerte őket is. Az öreg sorompókezelőtől jönnek, gondolta, aki tegnap ünnepelte aranylakodalmát. Négy gyereket nevelt fel, és nem tudta mi az autó és a duhajkodás. Legyintett, s lassan valami új érzés érlelődött benne. Hiába, a boldogsághoz külön út vezet, jutott eszébe egy idézet. Nem nagyon törte a fejét, honnan vette. Csak úgy eszébe jutott. Aztán egy régi slágert kezdett fütyülni és megnyújtotta lépteit. GYÖRGY ELEK KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE — Mi nem tréfálunk — Schabe arca megmerevedett. — Ez országos súlyú ügy. Beszélgetésünk hivatalos. — Leült. Schultz intett a pincérnek, aki azonnal poharat hozott. A gestapós nem nyúlt a pohárért. — Nem értem — Kloss arra a következtetésre jutott, hogy legjobb védekezési módszer lesz, ha Schabe kérdéseit bagatellizálja. — Kield kisasszony fél hét körül ment el otthonról, most néhány perccel múlt tíz óra. Elmehetett például a barátnőjéhez, vagy ... — Nem — szakította félbe Schabe. —* Ön is gyanította, hogy történt valami... kikérdezte a házmestert... — Nem jött el a randevúra — nevetett Kloss. — Egy kicsit féltékeny voltam ... Tudni akartam, kivel szimpatizált jobban nálam ... — És azért kérdezte, hogy azok az aruk a fekete Mercedesen civilben voltak-e vagy egyenruhában ...? — Azért. — Mit csinált aztán? — Semmit. Sétáltam az utcán, betértem néhány kávéházba, végül idejöttem ... De még mindig nem értem ... — Ne játszunk egymással, urak — mondta határozottan Schabe. — Ingrid Kíeldnek legkésőbb este kilenckor otthon kellett volna lenni... — Önnel is randevút beszélt meg? — Kloss főhadnagy, sokat megenged magának. Ingrid Kieldre nem nekem, hanem a Birodalomnak van szüksége. Elegendő ez? — Elegendő — mondta Kloss. — Azzal kellett volna kezdenie, hogy az önök embere. Schabe öklével az asztalra csapott. A nyugalom elröppent himmleri arcáról. — Lenéznek bennünket, mi? De ha eltüntették előlünk ezt a lányt... Fordította: Bába Mihály — Engedje meg Sturmbannführer — súgta Schultz —, hogy jelentsem ezt a gyanúsítást a tengernagynak! — Jelentheti, akinek akarja! — Maradj nyugton, Schultz — szólt közbe Kloss, — Ami engem illet, én kész vagyok önnek segíteni... — Elegendő, ha nem zavar bennünket — válaszolt udvariatlanul Schabe. — De tálán a lány mégis elment a mozihoz? Egymásra néztek. Kloss nyugodtan cigarettára gyújtott, a pohár után nyúlt. — Alkalomadtán megmagyarázom önnek — mondta hogy bánok el azokkal, akik megsértenek. Azt gondolja, hogy Ingridért két fickót küldtem Mer- cedessel, hogy elhozzák a randevúra? Schabe felállt. — Javaslom, senkinek se mondják el beszélgetésünket. Megtaláljuk azt a lányt, mégha... — nem fejezte be. — Az Abwehr urak — igazította meg evik- kerét, parancsnokának gesztusait utánozva — szeretik az éjszakai mulatóhelyeket. És természetesen teljesen véletlenül találkoznak itt... Schultz hívta a pincért és még egy üveg konyakot rendelt. Ügy látszott, hogy a Schabeval folytatott beszélgetés semmiféle hatást nem tett rá. Mielőtt Schabe becsukta volna maga mögött az ajtót, a kapitány már az ablak mellett ülő két magános lánnyal beszélgetett. Elég csinosak voltak és nagyon hasonlítottak . egymásra. A kapitány közös mulatságot javasolt: nagyon korán van és még biztosan, nem térnek haza legénylakásukba. Amíg Berlinben vannak, ki kell használni a lehetőséget, Ingrid ügyét meg nyugodtan rábízhatja Scha bera. Aggódjon ő ... — Elviszem a motorkerékpárodat — mondta Kloss. — Minek? — Schultz hangja érdes lett, tekintetével éberen kutatta Klosst, aki kifejtette előtte, hogy a Schabeval folytatott beszélgetésből az derül ki, hogy a Gestapo valóban nem tudja, hogy hol van Ingrid. És Schultz tud-e valamit? Vajon ez leszámolás Canaris és a Gestapo között? Eddig még nem történt meg, legalábbis ő nem tud róla, hogy az Abwehr emberei elrabolták volna Kaltenberg ügynökét. Különben neki mindegy volt, hogy Ingrid Kield a tengernagy apparátusa vagy Himmler számára dolgozik-e. — Minek? — kérdezte ismét Schultz. — Magad akarod megkeresni Kield kisasszonyt? — Mondjuk. — Ide hallgass... Azt tanácsolom, hogy maradj itt és mulass velem egész éjszaka... Egyetlen nő sem éri meg, hogy kockára tedd érte a karrieredet. — A karrieremet? Te mégis tudsz valamit? Schultz nevetése nem volt őszinte. — Nem, barátom, valóban nem tudom, hová lett, hol van ebben a pillanatban Kield kisasszony... de bárhol is van, nem érdemes keresni. — Ideadod a motorkerékpárodat? — Kloss, veszedelmesen makacs vagy. Odaadom a motorkerékpárt, mert remélem, néhány kör után aludni térsz. A friss levegő jót tesz neked. Felejtsd el Ingrid Kieldet. Egyszer s mindörökre felejtsd el... • • • A motorkerékpár megállt a Bismarckstrasse sarkán. Az éjszaka világos volt, a hold Berlin fölött lógott, megvilágította a fekete háztömböket és a romokat, a fantasztikus kontúrú házak vázait. Kloss nagyszerű megfigyelő volt, de onnan jól láthatta az Álbertstrasse keskeny folyosóját, a házat, amelyben Ingrid lakott, az autót a ház előtt, amelyből nemrégen Schabe szállt ki SS-le- gények társaságában. Arra gondolt, hogy szerencséje volt, mert ha néhány perccel korábban érkezett volna és odamegy, ahogy tervezte, Ingrid lakásába, feleslegesen meglepte volna őket. A Bertával való beszélgetés túlzottan elnyúlt és Klossnak lehetősége volt tovább töprengeni. Berta sokkal okosabbnak és érdekesebbnek tetszett most, mint af'ogy az első találkozás után feltételezte. Még a színházban találta és meghívta egy kis kávéházba, ahol ebben az időszakban csak nyugdíjasok és szerelmesek ültek. Nem kellett sokáig magyarázkodnia, hogy miről van szó, mert már kihallgatta Schabe és Berta mosolyogva azt mondta: „Ez a gestapós Schabe olyan szeretne lenni, mint Himmler“. Kloss azt mondta, hogy félti Ingridet, hogy természetesen nem lép fel hivatalosan, de ha tud valamit, mondja el, hogy könnyebben megtalálja Ingrid Kield kisasszonyt... Semmit sem tudott, nem ismert olyan tényt, mely valamilyen nyomra vezette volna és ezt közölte Schabe úrral is. Klosst azonban nem érdekelték a tények, arra kérte Bertát, beszéljen Ingridről, mert sokkal többet szeretne róla tudni. Szerette volna Berta Waschke bizalmát megnyerni és ez sikerült is, mert beszélni kezdett. Ingrid nagyon megváltozott az utóbbi néhány hónap alatt, közölte Berta. Tulajdonképpen Heini halála óta. Különben nagy szerelem volt az, ebben az évben esküdtek volna meg, ősszel, már el is határozták, hogy Koetl mikor veszi ki az évi szabadságát. Ingrid úgy döntött, hogy Berlinben telepszik le, bár arról is álmodozott, Svédországba viszi a férjét, hogy kiszakítsa, ahogy mondta, a háború markából. Heini zeneakaúémista volt. — Nagyon régóta ismertem — folytatta Berta. — Régebben mint Ingridet. Beiratkozott a konzervatóriumba és óraadással foglalkozott, mert megszakította kapcsolatait apjával — kissé nyugtalanul tekintett Klossra az SS magasrangú tisztjével. Nem akart tőle pénzt elfogadni. Különben Heini nagyszerű, valóban nagyszerű fiú volt. Ez nem jelenti azt, hogy mindenben egyetértettem vele — tette hozzá gyorsan és Kloss arra gondolt, hogy valamikor nagyon nehéz lesz majd kisza- vi. 28. badítnni ezeket az embereket az örö kös félelem és gyanúsítások börtöné bői. ĽL . (Folytatjuk] " mm 1972Andrzej Zbych:
