Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó
nyolcszínű szivárvány Petrák József gyermekverseiről A gyermekvers — már ami megalkotását, létrehozását illeti — egyáltalán nem gyerekjáték. E véleményünket az irodalmi kommunikáció folyamatának felvázolása is megerősíti. Mint tudjuk, a kommunikáció a SZERZŐ—MÜ—OLVASÓ viszonylatában nyilvánul meg. ^fníg azonban a felnőtt-irodalom esetben a MÜ két egyenrangú, azonos értelmi képességekkel rendelkező egyén (kibocsátó-befogadó) között jön létre, addig a gyermekirodalom esetében sajátságos, a kibocsátó és befogadó korkülönbségéből fakadó problémák lépnek fel. A MÜ ugyanis mindig a szerző énjének, lelki világának, életfilozófiájának a kivetítése, nyelvi anyagban való 'rögzítése, röviden: a szerző élettapasztalatainak komplexuma. A gyermekirodalommal kapcsolatos problémák épp ezen a ponton kezdődnek: a kibocsátó (szerző) és a befogadó (gyermekolvasó) nem azonos, hanem különböző szintről indulnak: a szerző életszemlélete, filozófiája érettebb, bonyolultabb nehezebben megközelíthető, mint a gyermeké. Az egyik probléma tehát a mit foglalok versbe kérdéséből fakad. A másik — nem kevésbé lényeges — feladat a hogyan kérdése, a nyelvi megformálás módjáé: a felnőtt szerzőnek úgy kell beszélnie, hogy a gyermek- befogadó is megértse őt, magáévá te gye gondolatait. A kommunikáción belül tehát kéthelyütt is a rövidzárlat veszélye fenyeget: egyrészt a téma szintjén, másrészt a stílus síkjában. A MÜ és a GYERMEK-BEFOGADÓ közötti kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha mindkét akadályt sikerrel veszi a szerző. Hasonlattal élve azt mondhatnánk, hogy gyermekverset írni olyan, mint zsákban futni — de úgy, hogy a futás a kötöttség ellenére is könnyed és tetszetős maradjon. Ilyen gondolatok után vettem kézbe Petrík József Nyolcszínű szivárvány című kötetét, amely a célból került kiadásra, hogy legifjabb olvasóink körében népszerűsítse a költészetet, az „emberiség anyanyelvét“. Figyelmeztetni szeretnénk arra, hogy az idézőjelbe tett kifejezés ez esetben egyáltalán nem üres frázis: a gyermeknek (hányszor kapjuk rajta!) valóban anyanyelve a vers, a maga költötte egyszerű rigmus, a hangicsálható mondóka. Igényli a kötött formát, a dallamot, a verszenét. Ennek az igénynek — legfiatalabb vers- olvasóink igényeinek — igyekszik eleget tenni ez a Kiss Sándor illusztrálta Madách-kiadvány, amely a nemzetiségi irodalmunkban gyakran leírható jelzővel, a hézagpótló mű megnevezéssel illethető. „A Madách Könyvkiadó tervéből már évek óta hiányzott a gyermekvers, s ezzel a kötettel kezdjük meg adósságunk törlesztését“ — írja a könyvről a kiadó. Nézzük most, menynyire sikerült az adósságtörlesztés! A nyolcszínű szivárvány — a ciklusok számát tekintve — tulajdonképpen öt színben ragyog. A Szeptemberi napocska című kötetnyitó ciklus témája az ősz és az iskola. Petrík elénk varázsolja az őszi tájat, a felszántott tarlókat, az ezüstösen szálló ökörnyálat: a tudatosodó, körülpillantó gyermek által érzékelt világot. A ciklus legsikerültebb verseiben derűs humorral ábrázolja az elsős kisdiákot: Szokatlan még háton vinni ilyen súlyos bőrtáskát, mintha belecsomagolva cipelném az iskolát. — írja Az útszélen... című versben. A versek erényei mellett azonban rögtön megmutatkoznak a kötet hibái is. Noha a bí*álat nem gyermek-, hanem felnőtt- kritikustól hangzik el, úgy érezzük, hogy a bevezetőben már említett FELNŐTT SZERZŐ—GYERMEK BEFOGADÓ kapcsolata nem zavartalan. Nem a szerző tapasztalati, komplexumának kivetítésével van baj — a korhoz mértség elve a tematika terén végig érvényesül a kötetben —, hanem inkább a MÜ nyelvi struktúrálásával. Nem hisszük — a gyermek gondolkodásmódját ismerve nem hihetjük —, hogy az Elsős kisdiák című vers hőse így beszél az ismeretlen, megtanulandó betűkről: „De majd a tanító néni / titkuk fátylát fellebbenti .. A kötet második ciklusáról, a Téli játszótérről nagyjában ugyanaz mondható el, mint az előbbiről. A versek megjelenítette színhely és életképek hitelesek, de a megformálásban vegyesen váltakoznak a sikerült és kevésbé sikerült verssorok. Remek például az egymásnak ütköző szán és fa beszélgetése: Felszisszen a rokkant szán: Jaj oldalam, jaj bordám! Kőrisfa, körisfa, mért álltái az utamba? — Te oktondi, hogy még én! Te ütköztél énbelém Jaj a törzsem, jaj a kérgem, ha vérem van, most elvérzem! így beszélget — a gyermek mindent megszemélyesítő, élővé varázsoló fantáziája szerint —, egymást vádolva szán és kőrisfa. A továbbiakban azonban nem a szán, nem is a kőrisfa, hanem a költő beszél, sajnos, sokkal erőtlenebb hangon, mint az előbbiek: Ni csak, hóemberfióka izeg-mozog a mély hóban, de a feje hol van? Itt egy kesztyű, ott egy sál, vajon kié? Majd megtudjuk, hogyha minden helyére visszatalál. A Nyolcszínű szivárvány — követve az évszakok szerinti tagolódást — tavaszi életképek sorozatával folytatódik: Oj fülért kötött a nap színből, dalból, napsugárból, a gyümölcsfa szirom-havas, zöld fű serken, víg madár szól — olvassuk a Tavaszi dalban. A ciklus vezérmotívuma a vígság, az életöröm. A kötet legkiegyensúlyozottabb verseit a Piros madár című ciklus foglalja magában. A Gyalogút, az Üt, szél, víz és a Hegyek alatt című költemények bizonyára minden kis olvasónak örömet szereznek. A kötetzáró ciklus, A király- héka-város sikerültebb versei is kedvenc gyermekolvasmánynak ígérkeznek. (Ki- rálybéka-város. Egérmese, Két béka.) Befejezésképpen, visszatérve az írásunk elején említett SZERZŐ—MÜ— OLVASÓ kommunikációs modellre, azt kell mondanunk, hogy Petrík József — a szerző tapasztalati komplexuma felől megítélve — jól választotta meg versei témáját. Minden költeménye egy-egy fölfedezés, a gyermeki lélek önmagára ismerése, magatudatosítása. A szerzőnek sikerült a versek tapasztalati komplexumából kiszűrni a felnőtt-aspektust, a felnőtt-gondolkodást, legjobb verseiben a gyermek szemével lát, a gyermek eszével gondolkodik. Beszélni azonban még nem tud úgy, hogy az zavartalanul gyermeki lenne: jó néhány versében a felnőtt kifejezésmódja elfedi a gyermek gondolkodását. Másutt az a zavaró, hogy egy-egy versből feltűnően „kilóg a lóláb“: érezni, hogy egy-&gy szó, sor vagy rím a ritmus-, illetőleg rímkényszer kedvéért került a versbe. Az A csónakos című versben nagyon is nyilvánvaló, hogy a „Négyszer kettő — nyolc“ sor provokálta ki a „kár, hogy nincs itt polc“ folytatást. A vers tíz, csónakra vonatkozó sorából annyira kilóg ez a kettő, hogy teljesen megbontja az egységes hangulatot, a sorok festette képet. Pedig a gyermeket nem lehet becsapni. Fónagy Iván írja egy tanulmányában, hogy gyermekei József Attila Altatóját csak a megszemélyesítések láncolatáig, a gyermek mindent elevenné varázsoló fantáziájának megnyilvánulásáig követték figyelemmel, a befejező soroknál azonban észrevéve, hogy a vers törik —, más költeményt követeltek. A gyermek nem rendelkezik irodalomelméleti ismeretekkel, a költészetről azonban — úgy látszik — van némi fogalma. Ösztönösen ugyan, de csak azt fogadja el, ami hiteles. Petrík József a gyermekvers tematikai-formai zavaró lehetőségei közül sikerrel tüntette el az elsőt, kevesebb sikerrel a másodikat. A továbbiakban azt várjuk tőle — mert remélhetőleg ő is, a kiadó is folytatja majd a mindenképpen szükséges vállalkozást —, hogy stílusában, beszédében is gyermekien egyszerű — gyermekien hiteles legyen. (Madách Könyvkiadó 1972) ZALABAI ZSIGMOND film, 1972 Egy évtizeddel ezelőtt a párizsi Le Monde- ban közölt elméleti cikkében George Sadoul ismert francia filmesztéta, az afrikai filmművészet születését küszöntve, a világ legfiatalabb filmművészeteként jellemezte a Fekete Kontinensen észlelt első kísérleteket. M ost az Afrikai Könyvkiadó Vállalat gondozásában megjelent az első összefoglaló áttekintés az afrikai film eddigi fejlődéséről és jelenlegi helyzetéről. A tanulmánykötet hézagpótló, s egyúttal alapvető mű. Eddig kevesen vállalkoztak arra, liogy akár külön-külön szóljanak egy afrikai ország filmgyártásáról (kivétel csak a régi hagyományokkal rendelkező egyiptomi film), arra pedig kísérlet sem történt, hogy képet adjanak az egész kontinensen tapasztalható valamennyi kezdeményezésről, megnyilvánulásról. A feladatot rendkívüli módon megnehezíti a nyilvánvaló egyenlőtlenség. így például Egyiptomban 1970-ig 1400 játékfilm készült. Ugyanakkor az afrikai ' országok nagy többségében eddig nemzeti alapon még egyetlenegy filmet sem gyártottak. Nigériában is, amely hatvanhatmillió lakosával kétszer olyan népes, mint Egyiptom, a kontinens legnagyobb országa, és viszonylag fejlett a kultúrája, eddig összesen három játékfilm készült, az is tavaly. Feltűnő eltérések tapasztalhatók a mozik és a nézők száma tekintetében is. A harminchárommilliós Egyiptomban négyszáz moziterem van, ezer szabadtéri filmszínház, és a heti átlagos nézőszám csaknem egymilliónyolcszázezer. A huszonötmilliós Etiópiában viszont összesen húsz mozi van, a heti nézőátlag pedig nyolcezer. Létezik azonban olyan afrikai ország is, mint Togó, ahol kétmillió lakosra mindössze két mozi jut. A kép teljességéhez tartozik, hogy Afrika területén található a Dél-afrikai Köztársaság is, ahol — a fehér kisebbség uralma alatt — nyílt faji megkülönböztető politika folyik. Ennek vetülete a filmgyártásban is jelentkezik. A film a fehérek monopóliuma. SÚLYOS NEHÉZSÉGEK , A most születő új művészetnek szerte a kontinensen súlyos akadályokkal kell megküzdenie. Nyilvánvaló, hogy minden nemzeti filmgyártásra rányomja bélyegét a műszaki felkészültség hiánya, a kezdetleges struktúra, a kevés hagyomány és tapasztalat. Valójában azonban ezeknél is nyomasztóbb a több évtizedes negatív hagyomány: az ízlés uniformizálása. 1910-ben a francia gyarmatosító hadsereg egyik ezredese kijelentette: „A film sokat segíthet Afrika meghódításában“. A hódításnak ez a módszere oly sikerrel járt, hogy az ötvenes évekre, amikor már teljes erejében kibontakozott és sok helyen sikerre vezetett a függetlenségi harc, a kulturális iga még teljes súllyal nehezedett az afrikai népekre. Ezen belül különös jelentőséget kapott a film, éppen az általános kulturális elmaradottság (iskoláztatás, analfabétizmus) következtében. Az oroszlánrész Hollywoodnak jutott. Nemcsak a számszerűség területén, mivel az amerikai film kíméletlen versenyben elhódította az elsőséget az angoloktól és franciáktól saját gyarmataikon is. Hollywood annyira átgyúrta sematikus sorozatgyártmányaival a nézők ízlését, hogy az ő stílusát kényszerült követni — üzleti meggondolások alapján — a francia, az angol, sőt az afrikai országokban elterjedt egyiptomi és indiai filmgyártás is. Az amerikai térhódítás csúcspontján Egyip^ tóm egy esztendőben kétszáznyolcvan amerikai filmet vett át. S a kérdés politikai meg gazdasági hord- erejére jellemző, hogy amikor Nasszer elnök 1956-ban először tett kísérletet e behatolás korlátozására, Eisenhower, az Egyesült Államok akkori elnöke, Eric Johnston, az amerikai filmgyárosok szövetsége elnökének személyében különmegbízottat küldött Kairóba a kérdés megtárgyalására. A HAZAI FILMGYÁRTÁS ÖSZTÖNZÉSE Nem tekinthető túlzottnak Jean-Luc Godardnak 1967-ben Algírban elhangzott javaslata, hogy a hazai gyártás ösztönzésére néhány esztendőre ugyanúgy tiltsák be vagy jelentősen korlátozzák az amerikai filmek behozatalát, mint más árucikkét. Érdemes megjegyezni, hogy erőteljes állami beavatkozással eddig Egyiptom és Algéria tett legtöbbel saját nemzeti filmgyártása és ezzel egyidejűleg az egész afrikai film fellendítése érdekében. Azt ugyanis minden öntudatos és haladó gondolkodású afrikai művész és kultúrpolitikus felismerte már, hogy egyetlen afrikai ország filmművészeiének sorsa és jövője sem választható el az egész kontinens filmkultúrájától. Vonatkozik ez az évente átlag ötven filmet gyártó Egyiptomra csakúgy, mint azokra az országokra, ahol még csak az első lépéseket teszik meg. Ebből a felismerésből logikusan következnek a közvetlen tennivalók. Az állami támogatással létrehozott afrikai nemzeti filmgyártásoknak minél szorosabb együttműködést kell teremteniük kontinentális viszonylatban. Minden területen továbbra is számíthatnak a szocialista országok aktív segítségére önálló filmgyártásuk megteremtésében és fejlesztésében. Az együttműködés látványra megnyilvánulásai voltak az első afrikai filmfesztiválok. A sort Karthago kezdte 1968-ban, 1969-ben Algír követte, majd 1970-ben a felsővoltai Ouagadougouban rendeztek nemzetközi szemlét. Ezek az ünnepi események a legifjabb filmművészet, az afrikai film egy évtizedes fejlődésének történelmi jelentőségű, ünnepi eseményei. _ F — MINDEN KEZDET NEHÉZ (Molnár János fotója)
