Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
C zervusz, apa! Megyek. — Köszönt be Novák ^ mérnök dolgozószobájába Karcsi. Az apa felnézett tervrajzaiból, és az órájára pillantott. — Hiszen csak egy óra múlva indul a gyorsod. Hová sietsz? Várd meg az anyut! — Nem lehet, találkám van. Mondd meg anyának, hogy csókolom. Aztán ke£et fogott az apjával, betette maga után az ajtót, majd újra kinyitotta. — Majdnem elfelejtettem. Légy- szíves, apa, adjál a „széfedből“ még nyolc százast. Anya már adott, de az nem elég. — Ott van, vidd el! — Jó, kösz! De ne kérdezd, mire kell, mert egyelőre nem mondhatom meg. Na, szervusz! — Szervusz fiam! Karcsi kiment. Az apa letette szemüvegét, megdör- zsölte a szemét, és nagyot sóhajtott. Elmerengett. Sokáig nézte a becsukott ajtót, körülnézett a szobában. majd megakadt a szeme az íróasztala fölött függő festményen, amelyet ő festett még ifjú házas korában. Nézte, nézte, de nem látott belőle semmit. Sem a színeket, sem a formákat. Aztán mégis feltűnt neki egy piros folt a képen. Olyan kihívóan piros. Egy autó. Piros autó. „Igen, szép, szép — gondolta —, de valahogy nem oda való. Mintha felesleges lenne. Giccsessé teszi az egész festményt. Különben gyönyörű, színes, nyugodt táj, de az a piros autó, az az élettelen vaskazetta, nem illik abba az álmos őszi természetbe! Talán egy sátor viháncoló fiatalokkal? Az jobb lenne? De nem! Az sem jó! Hiszen ez őszi táj. Ilyenkor már hideg van sátorozni, no meg a fiatalok ilyenkor már tanulnak, a könyveket bújják. Inkább az utat kellene átfesteni kékre — folyóra, s rá egy kis csónakot, bele két fiatalt. Mondjuk Karcsit és egy lánvt. Szépet. Szőkét. Olyant, mint az anyja volt régen! — Ah, hagyjuk! — rázta fel magát Novák mérnök hosszú merengéséből. — Majd a jövő nyáron, ha kiveszem a szabadságomat, festek egy újat, és azt teszem ide ...“ Pedig már tíz év is eltelt, hogy nem fogott a kezébe ecsetet. \ Karcsi egyetlen gyerek volt Novákéknál. Amikor még fiatalok voltak, ez volt a divat: egy gyerek! így hát Novákné sem akart lemaradni. Pedig az apa akart volna még legalább egy kislányt. Persze, akkor még jobban szerette a feleségét, mint a munkáját, így aztán beleegyezett mindenbe, abba is, hogy ne legyen több gyerekük. A kisfiú nőtt, növekedett, és nagyon sok örömet szerzett szüleinek. Esténként, amikor hazahozták a bölcsődéből, majd később az óvodából, semmi mással nem törődtek, csak Karcsikat dédelgették. Játszottak vels, körülugrálták, minden kívánságát teljesítették. Szinte naponta újabb és szebb játék került Karcsika kezébe. Egyszóval: Novákéknál Karcsika volt a minden — az isten! ,.Nincs még egy ilyen éles eszű gyerek az iskolában!“ — mondogatták később a tanítók. Büszke is volt rá Novákné. Olyannyira, hogy kolléganői a hivatalban már únták. Jobban ismerték Karcsikát, mint saját gyermekeiket. Élete legjelentéktelenebb mozzanatait, otthon és az iskolában lezajlott eseményeket, a „tiszta egyes" bizonyítványokat, étvágyát, mind-mind többszörösen végig kellett hallgatniuk. Dehát, ki is mert volna nem odafigyelni, amikor a főmérnök felesége beszél? Még az érettségi tételeket is ők gépelték le a hivatalban. Ki munkaidő alatt, ki munkaidő után. Karcsi megörült. — Jól van anya, kösz! Legalább csináltatok valami hasznosat is abban a híres hivatalban, — mondta. Aztán elvitte az iskolába a sokszorosított tételeket, és szétosztotta az osztálytársai között, ö maga nem nézett bele egybe sem, mégis kitűnőre érettségizett. Ráadásul pedig — az ő iskolájukból hat jelentkező közül — csak őt vették fel orvosira. Méghozzá: „protekció nélkül!“ — hangsúlyozta számtalanszor Novákné. Izmos, erős fiú lett Karcsiból. Formás, kerek arca mindig mosolygós volt, és barna szemével áthatóan figyelte, tanulmányozta a körülötte zajló életet, melyet a legmagasabb hegvek csúcsaitól a legmélyebb tengerek mélyéig imádott. Imádott ás élvezett. Élvezte az andalgó Duna-parti sétákat, motorkerékpárjának szédületes rohanását, a koránfekvést, de az átmulatott éjszakát is. Élvezte a tanulást, a munkát és a semmittevés édes óráit. Nem volt számára semmi lehetetlen, de nem törődött azzal, hogy az ember még nem járt a Marson, hogy még nem találták fel a perpetuum mobilét, vagy a müszívet, nem érdekelte mennyire játszott labdarúgóválogatottunk a brazilok ellen, s hogy ki az a Cassius Clay. Amit akart — véghez vitte. Ami másra tartozott ~ tegye meg az, ha tudja. Simára fésült barna haja, mely rövid és ápolt volt, mindig elegáns öltözete, inkább komoly fiatal tanárra emlékeztetett, mint egy 24 éves egyetemistára. Tetszett ez a professzoroknak is, csodálták emiatt társai is, mégis furcsának-szokatlannak —, vagy túl elmaradottnak, vagy előrehaladottnak vélték. Azt nem lehetne állítani, hogy szobatársai nem kedvelték, vagy kerülték Karcsit, de nélküle felszaba- dultabb és vidámabb volt a társalgás. Senki nem kérdezte meg az eltelt öt év alatt, hol van Karesz, hacsak nem volt kimondottan szüksége rá. Ha a diákszálló szobáján tartózkodott, ami ritkán esett meg, keveset beszélgettek. Azt is inkább vagy csak amolyan semmitmondó, vagy nagyon fontos dolgokról. Tudták, hogy Karesz nem mindig szeret beszélgetni, csevegni, ha pedig igen, akkor csak komolyan, okosan, amolvan Jókai-stílusban. Azt is tudták róla, hogy csak női társaságban érzi magát igazán jól. No meg hogy mindig pontosan annyi pénze van, amennyi éppen szükséges. Haza, a szülői házba egyre ritkábban látogatott el. Az első évben még minden héten, aztán havonta, és végül már csak nagy ünnepekre. Pedig nűg kicsi volt, sőt még 15—16 éves korában is imádta szüleit. Úttörőtáborba, vagy kirándulásra csak nagy nehezen tudták rábeszélni, viszont arról, hogy lent nyaraljon valamelyik nagymamánál, falun, arról egyszerűen szó sem lehetett. Szülei szerettek volna néha egv-két hétig nélküle nyaralni — nem lehetett. Később ez a gyermeki ragaszkodás megszűnt, lelohadt. Szüleihez fűződő kapcsolatában azért megmaradt a szeretet és a tisztelet, de valahogy más szemszögből nézte őket. Apját, aki megtanította őt gyermekkorúban minden mókára, huncutságra, akivel együtt járt halászni, vagy a nagymama kertjébe cseresznyézni, most nem tudta másként elképzelni, csak a sötét íróasztalnál, gépek és alkatrészek rajzai fölött. Pedig már alig látott, annyira elromlott a látása. Anyja majd minden alkalommal kijött eléje a pályaudvarra, ha megírta, mikor érkezik, de haza mar nem mentek együtt. Fodrászhoz, vagy varrónőhöz kellett mennie, vagy egy barátnőjével ült bn a cukrászdába. ígv aztán nem volt, aki haza húzza Karcsit. Érdeklődési köre is egyre inkább leszűkült. A ta nulás az államvizsgákra óriási teherként nehezedett rá. Már nem ment minden olvan zökkenőmentesen. Mégis, annyi erőt összeszedett magában, hogy minden vizsgája sikerült. Doktorrá fogadom! — hangzott a minden akadályt, nehézséget, küzdelmet feledtető, rózsaszín reményeket ébresztő boldogító két szó. A szülők és hozzátartozók fekele ruhás sokasága ünnepélyes komolysággal várta a pillanatot, amikor örömkönnyek közt átadhatják az elismerés, szeretet és őröm virágcsokrát. — Doktor Novák Károly. Milyen szépen hangzik — ölelte át boldog büszkeséggel fiát az apa. — Szív bői gratulálok! — Mindig tudtam, hogy sikerülni log! Drága fiam! Gratulálok! — adta át a pompás sztikfűcsokrot a büszke anya. — Köszönöm, apám, köszönöm anyám! Mindent nektek köszönhetek! — ölelte magához boldogan mindkét szülőt Karcsi. — Én is szívből gratulálok, Karesz! — szólalt meg a háttérben egy szőke lány. — Köszönöm! — nyújtotta feléje a kezét Karcsi, és jobbról, balról megcsókolta. — Ismerkedjetek össze. Anya, apa, ez itt Viola, a menyasszonyom. A szülők meglepődtek. Érce nem számítottak. Sejtették, sőt tudták, hogy Karcsi komolyan udvarol, de hogy már menyasszonya van, s az ő tudtuk nélkül, erre nem gondoltak. Viola látta Karcsi szülein a meglepetést, de nem vette rossz néven. Hiszen ez természetes. Az lett volna furcsa, ha közömbösen veszik tudomásul. — De Karcsi! Nekünk be sem jelentetted! — szólt enyhe dorgálással Novákné. — Meglepetésnek szántam. Tulajdonképpen csaK most lesz az eljegyzésünk. Viola édesanyja már vár odahaza. Novákné, miután kezet nyújtott Violának, akaratlanul, ösztönösen hátrább lépett, hogy jobban szem- iigyre vehesse a menyasszony jelöltet. Nézegette, szinte tanulmányozta őt. Tetőtől-talpig végigtapogatta szemével az alakját, arcát, öltözetét. Kínos másodpercek voltak ezek különösen Viola számára. A férfiak is, mintha megnémultak volna. Várták, mi lesz. Novák mérnök odaállt felesége mellé, meghúzta a kabátját, de ez mit sem használt. Karcsi köhintett, hogy leplezze zavarát. Nem így képzelte a bemutatkozást. Ogy érezte, ez elrontotta a promóció komolyságát, ünnepélyességét. „Kár volt mostanra tervezni, de hát apát nemigen lehet elcsalni Bratislavába“ — gondolta. — És mondd, kedves — már ne haragudj, hogy tegezlek —, te melyik egyetemre jársz? Vagy már végeztél? — kutatott most már nem a felszínen, hanem a mélyben Novákné. — Nem végeztem egyetemet. Ápolónő vagyok. Édesanyámmal élek Ligetfalun. Apám negyvenhatban jött haza a frontról, vagy ahogy mondják — nem is ő, csak az árnyéka. Két évet élt még, megvárta, míg én megszülettem, aztán másnap meghalt. Szegény anyám, még a temetésére sem mehetett. — Ó, szegény! — mondta kurtán Novákné, és elindult a kijárat felé. A tömeg lassan magával sodorta őket. Boldog, felszabadult ünnepélyességgel, örömkönnyekkel a szemében sietett mindenki egy másik környezetbe, egy másik társaságba, elújságolni az örömhírt, a doktorrá avatást. Talán Viola volt az egyetlen, aki a jelenlevők közül elszomorodott ezen a szép napon. Feszült hangulatot váltott ki ez a néhány perc. Mind a négyen azon töprengtek: mire is gondolhat a másik. Viola Karcsi mellett mont, hozzábújva, menedéket keresve. Mögöttük a szülők. Novák dorgáló pillantást vetett feleségére, de nyomban meg is bánta, mert a válasz lesújtó pillantás volt. — Édesanyádnak nemigen imponáltam — súgta oda Viola Karcsinak, amikor észrevette, hogy a szülők kissé lemaradtak. — És mi lesz, ha még azt is megtudja? — Azt még egyelőre nem kell megtudnia. — Már hogyne tudná meg! Ha levetem a felöltőmet, rögtön észreveszi. A tapasztalt női szemek azt előbb meglátják, mint gondolnád. Lehet, hogy már az arcomról le is olvasta. — Csend! Itt vannak! Bízd rám! Végre kijutottak az egyetem épületéből. Hűvös, kora őszi szellő fújdogált. Viola a szél irányába fordult, s hagyta, hogy hűsítse égő arcát. Néhány csepp eső is szemerkélt. Az ünneplők sokasága már elvegyült a város forgatagában, ki villamoson, ki autóban, ki gyalogosan, esernyő alatt. Ök négyen határozatlanul, mintha valaki vezényszavára várnának, álltak a téren. — Ott jön a hatos — törte meg végre Karcsi a csendet. — Azzal mehetünk. Vagy előbb bemegyünk egy kávéra? — Várj, fiam! — szólalt meg hosszú hallgatás után az apa. Hangja szokatlanul ünnepélyes és emelkedett volt. Hagyd, Rezső! Majd én! — állt eléje a felesége, és eltakarta terebélyes alakjával és széles ka'*imájú kalapjával a mérnököt. — Nem! Ügy lesz, ahogy megbeszéltük! Etiő] íz örömtől már nem fosztasz meg! — válaszolt sértődöttén a háttérbe szorított apa, és bal zsebébői egy kis kulcstartót vett elő. Majd még ünnepélyesebben folytatta: — Fiam, te igazi meglepetéssel szolgáltál. Örülök neki. Remélem az én meglepetésem . — ... A mi meglepetésünk! — vágott közbe Novákné. — ... a mi meglepetésünk és ajándékunk is örömet fog okozni. Itt ez a kis kulcsköteg. Ez ahhoz a piros Moszkvicshoz való, amely ott áll a parkolóhely szélén ... A tiéd! ... Fogadd örömmel, használd óvatosan, nehogy valami baleset érjen .. . Büszke vagyok rád... fiam, ez volt... — tovább nem tudta folytatni. Hangja elcsuklott, zsebkendőt vett elő. levette szemüvegét, és letörölte könnyeit. Karcsi átölelte apját, összecsókolta, és együtt sírtak az örömtől. Nem az autónak örült Karcsi. Talán még fül sem logla, hogy ez igaz, és ez most nem is érdekelte. Annak a boldogságnak örült, amit apjának szerzett, annak, hogy csalódott, amikor azt gondolta, hogy az emberek is mind olyanok, mint a galambok szépen turbékolnak, a szájukból etetik, itatják f ókáikat, s amikor azok felnőnek, megerősödnek, ugyanazon szájukkal addig cslpdesik, addig verik és üldözik őket, míg végleg ki nem repülnek a családi fészekből. Most ismét érezte, mennyire szereti ö! az apja. hogy még meg van az a jó, az „nagy“ szíve — ahogy húsz évvel ezelőtt szokták mondani: „Apu nagyon szereti Karcsikát. Itt van a szívében. — fis belefér? — kérdezte akkor a kis Karcsika. — Igen! És anyu is belefér? Meg a nagymama is belefér? — Mindenki belefér, kisfiam, mindenki!“ — Megvan a nagy szíve. Most is beleférne a nálánál egy fejjel is magasabb fia, de talán az egész világ. Karcsi is úgy érezte, hogy egész testében lüktet, kalapál a szíve, s benne van apja, anyja. Viola, mindenki. de Igazán mindenki. Mert minden emberben van legalább egv icipici lóság! Csak meg kell találni azt, aki ezt a jóságot értékelni, táplálni, gyarapítani tudja. Sokszor érezte már ő is — amikór még nem ismerte Violát —, hogy az a gyermekkori jóság már kiveszőben van, hogy magával sodorja az élet gyors és dekorációmentes valósága. De talált egy embert, egy Embert, aki megmentette őt, aki most megfogja a kezét, és vele együtt örül szülei örömének. Lassan kisütött a nap. Csak egy futó felhőt hozott a szél. abból szemerkélt az eső. A könnyes arcokon mosoly derengett. Széles, zavart mosoly. Kezdték megszokni a boldogságot, az őrömet. Sétálva, mintegy álomban lebegve, elindultak a piros Moszkvics felé. Megint szótlanul, elgondolkozva. Viola kivételével már mind megfeledkeztek a bemutatkozás kínos perceiről. Odaértek az autóhoz. Karcsi megsimogatta, körüljárta, kipróbálta a rugózást, aztán kinyitotta az ajtókat. — Tessék beszállni! — szólt tréfás hangsúllyal Viola félrehúzódott, várva, hol, melyik ülésen marad számára hely. — Majd mi öregek hátra ülünk —, ajánlotta udvariasan az apa. — Nem, csak te ülj Karcsi mellé és figyeljétek jól az utat! Nehogy valami baleset érjen! — szólt a felesége. — Itt van a jogosítványod, Karcsi? — kérdezte Viola. — Igen, mindig magammal hordom. Felberregett a motor. Karcsi, noha volt jogosítványa, nem sokat vezetett személyautót. Többnyire csak motorkerékpáron járt nyaralni, víkendezni. Most sorra bekapcsolt mindent: ellenőrizte az irány jelzőket, minden gombot, végül hosszan megszólaltatta a dudát és — elindult. Mosolyogva, gyönyörködve nézte örömét mindkét szülő. — Karcsi! — szólt az apja. — A kocsid be van 1972. VI. 18. Beí/us Imre:
