Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-29 / 124. szám, hétfő
(Pavol Haško felvétele) ANAR: Lánc, lánc, eszterlánc... ■ *<*! voft, hd! nem volt, volt egyszer egy Avaz ■ " Avazov nevezetű ember. iÄmint egyszer ment az utcán, aj! a gondolata támadt, Jő lenne megtudni, hányadika is van, meg hogy pontosan mennyi az Idő. Megállt, elgondolkodott, a napra rá is jött, de bármint törte is a fejét, képtelen volt megállapítani, hány óra van. Mivelhogy nem volt órája. Avaz Avazov nem tudta, mitévő legyen. S amint így töprengett, az utca túloldalán meglátta régi barátját, Ali Alijevet. Odalépett hozzá, és kezét nyújtva imigyen szólt: — öreg barátom, Ali Alijev, milyen jó, hogy találkoztam veled. Mondd meg. kérlek, hány óra. — Kedves barátom, Avaz Avazov, én is örülök, hogy találkoztunk. Megmondom én, hány óra van, de adj cserébe egy szál gyufát, mivelhogy épp az imént kitűnő birkapörköltet ettem — kár, hogy nem voltál ott —, és most szeretném megtisztogatni a fogaimat. — Esküszöm a próféta szakállára, nincs egy szál gyufám se. De azért ne nyugtalankodj. Ott megy az én kedves szomszédom Véli Velijev. Lehetetlen, hogy ne legyen gyufája. Kögtön szerzek neked. Avaz Avazov üdvözölte Véli Velijevet. Mikor rátért a dolgára, Véli azt mondta: — Nem nagy dolog az az egy szál gyufa, hogy is tagadhatnám meg tőled. Hanem adj cserébe egy cigarettát, mert az enyém elfogyott. — Tudod, Véli, hogy leszoktam a dohányzásról. No sebaj, azért tüstént szerzek neked füstölnivalót. Elszaladt a sarki trafikba Mamed Marnedovhoz. — Mi az az egy cigaretta? — mondta Mamed. — A világ ösz- szes dohányát se sajnálom tőled, hiszen régi vevőm vagy. De drága barátom, ne haragudj rám, csak egy feltétellel adok neked cigarettát. — Vastag dossziét nyújtott át Avaznak. — Tudod, írtam egy eposzt. .. Csordulásig tele a szívem — bökött a mellére —, csak a rím valahogy nem kenyerem... Kérlek szépen, javítsd ki a rímeket. Avaz Avazov egyenesen Asz- ker Aszkerovhoz rohant, a költőhöz. — Mester, emlékszik rá, két éve együtt utaztunk a buszon, én váltottam jegyet önnek. Aszker Aszkerov észrevette Avazov hóna alatt a dossziét és elsápadt. — Nem, nem, nem — hebegte. — Beteg vagyok, nincs időm. nem emlékszem semmire. Meghalt a nagymamám, más városba költöztem, a feleségem kórházban van, a bácsikám leesett a háztetőről. Nem ismerem önt. — Hogy? Nem ismer? Emlékezzen, a kezemben egy konzervdobozban halat vittem. Gu- pit... Aszker szeme felcsillant: — Gupit? Avaz intett a fejével. — Megvan még? — Megdöglött. De ha akarja, szerezhetek. — Rendben van — sóhajtott Aszkerov. — ön írta? — Nem, egy ismerősöm. Megkérném, olvassa el. — Elolvasni nem fogom. De ha szerzel halat, írok egy jó kritikát róla. Fix, hogy leköz- lik. Aszkerovtól Avaz a sógorához, Namaz Namazovhoz ment, aki egy díszhal kereskedésben dolgozott. —* Mi szél hozott erre? — fogadta Namaz. — Az a csoda is megesik, hogy ránk nyitod az ajtót?! Nos halljuk, mi járatban vagy? Avaz elmondta jövetele célját, Na váz felrakta a szemüvegét: — Ilyen piti ügyben magad fáradtál? Elég lett volna, ha felhívsz ... Idefigyelj öregem. A meccsen együtt láttak Kuli Kulijevvel, a harmonikással... Barátok vagytok? — Nem. Csak a jegyünk szólt egymás mellé. Még köszönő viszonyban sem vagyunk. Na inas homloka elfelhősödőtt. — Persze, ha nekem kell valami, akkor köszönő viszonyban sem vagytok. Én szerezzek neked gupit, te meg egy nyomorult harmonikóst se tudsz szerezni az unokaöcsém lagzijáral így van?! Avaz Avazov elbaktatott gyerekkori pajtásához, Gulam Gúla movhoz: — Benne vagyok a pácban, csak te tudsz segíteni rajtam. Hallottam, hogy tavaly te húztál fogat Kulijev nénikéjének ... — Tudod, Avaz, hogy én egyenes ember vagyok. Kulijevet megszerezni a számomra semmiség. De cserébe intézz el nekem valamit. Ha a fene fémét eszik is, a fiamnak az idén be kell jutnia az egyetemre. Bármi áron. Egyébként már két évvel ezelőtt lett volna esedékes, de nem sikerült. — Ürömmel állóik a szolgálatodra, de hát én mit tehetek? — Ö, nagyon sokat. A kölyök Besir Besirovnál felvételezik. Besirov már a harmadik éve nem veszi ki a szabadságát, csakhogy vizsgáztathasson. Az első évben motorkerékpárt vett. A másodikban egy Volgát. Most minden bizonnyal villamost akar vásárolni. Meg kéne dolgoznod. — De hisz nem is ismerem. — Bekir Bekirov barátja. — De én Bekir Bekirovot sem ismerem! — Hallgass ide! Besir Besirov Bekir Bekirov barátja. Bekir Bekirov puszipajtása Bebir Bebirovnak. Bebir Bebirov Bedir Bedirov szomszédja. Pedzed már? — Én Bedir Bedirovról sem tudom, hogy kicsoda! — Nem is kell! Bedir Btidi- rov egy házban laikik Szeid Szeidovval. Szeid Szeidovnak van egy nővére — Szaida Szai- dova. Szaida Szaidova pedig Ferida Feridova barátnője. Fe- rida Feridova meg ... no, folytassam? Vagy talán őt sem ismered?! Ferida Feridova, úgy tudom, fiatal korában halálosan szerelmes volt beléd. Éppen tegnap olvastam egy könyvben, hogy a szerelem örök... A fejemre csaptam: „Itt van az eb elbantolva. Avaz Avazov a dolgok nyitja!“. Most magad is láthatod, hogy fiam sorsa a 49 kezedben van! #vaz a nyugdíjasok üdülőjében talált rá Ferida Feridovára. Ferida felrakta az orrára a pápaszemét és révetegen nézett Avazovnat — Ismételd iik a »evedet — nyújtotta felé hallókészüléke mikrofonját, és botjára támaszkodva felkelt a székről. — Ö, te vagy az, barátom... — motyogta, aztán kivette a pohárból műfogsorát, a szájába illesztette, majd a szívéhez kapott és elájult. Hanem amikor magához tért, akkor jött a haddelhadd! — Miért késtél ennyit, galambom?! Miért várakoztattál? Lehet, hogy egy percig sem tétováztál, amikor kiitattad velem az elválás keserű poharát? ... Ö, jaj! Elkéstél, szerencsétlen! Felejts el! Isten veled! Ég áldjon, szomorú szerelmem ... Hűtlen madaram! Te nyomorult csavargó, egy szál nyamvadt krizantémot se hoztál az utolsó randevúnkra?! Hát ilyen az a te nagy szerelmed?! Avaz felfogta, hogy krizantém nélkül egy fabatkát sem ér a beszélgetésük. Elvágtatott a piacra. No de hol talál krizantémot ebben az évszakban? Végigviharzott három lakótelepen és amikor a negyediknél megállt, hogy kifújja magát, az utca túloldalán meglátta régi barátját, Ali Alijevet. Odalépett hozzá, és kezét nyújtva imigyen szólt: — Öreg barátom, Ali Alijev, milyen jó, hogy találkoztam veled. Nem tudod véletlenül, hol lehet krizantémot kapni? Ali így válaszolt: — Kedves barátom, Avaz Avazov, én is örülök, hogy találkoztunk. Megmondom én, amit kívánsz, de adj cserébe egy szál gyufát, mivelhogy az imént kitűnő birkapörköltet ettem... {És így tovább ad infinitum!') Fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ N emrég két hetet töltöttem egyik barátomnál. Pompás birtoka van vidéken. Szívesen meg-megmutatja a párizsi diáknegyedbeli hajdani cimboráinak. Barátom birtoka sok előnnyel bír. Nevezetesen roppant szép a tájék. Van azonban egy hátránya. Az, hogy elég messze fekszik a szomszéd mezővárostól, s így rossz a posta-összeköttetés. Mivel nagyon későn hordta ki a postás a leveleimet, úgy oldottam meg a kérdést, hogy saját apostoli lovaimon baktattam be a városkába, s útközben csíptem el a levélhordót. Csakhamar jó komám lett, mert nemegyszer megkínáltam néhány pohár borocskával az útszéli fogadóban. Ezen a reggelen éppen a patikussal csevegtem... Szeretsz, nyájas olvasóm, te is elbeszélgetni a vidéki gyógyszerészekkel, a városka egyetlen patikusával? Aki igazán meg akar ismerni egy vidéki helyiséget, meg kíván barátkozni a lakosság gondjával-bajával, annak nagyon melegen tanácsolom, hogy ehhez az eljáráshoz folyamodjék, mert a patikus mindig a legjobban tájékozott személy az illető helységben. Tehát ezen a reggelen éppen vele csevegtem, amikor megjelent a derék postás, s ideadta a levelemet: — Igen ám, de ezért három garas portót kell fizetnie, drága uram — jegyezte meg a derék levélhordó, s kissé idegesen megpederte bajszának bal csücskét. — Mi az? Hát többet nyom a megengedettnél? — kérdeztem én is kissé idegesen, s én is megpedertem volna a bajszom... ha lett volna. — Ogy látszik — mondta eltűnődve a postás, s most bajszának jobb csücskén csavarintott egyet. — Maga a postatiszt mérte meg. — Ja, úgy — mondtam. Ha maga a postatiszt! — kissé idegesen köhintet- tem, majd krákogtam, aztán nyeltem egyet. Ha maga a postatiszt mérte meg, gondoltam, nincs mit tenni, hiszen ez a hatósági személy a hatósági közegek minden megbízható tulajdonságával rendelkezik* s nyilván nem azért tévedett, mert rosszul olvasta le a mérleget. Ö ugyanis idős, tapasztalt köztisztviselő, aki sohasem téved, nem is tévedhet, s egyetlen beosztottját, Lilikét, a csinos postáskisasszonyt sem mustrálja vén szatír szemmel, mint... egyesek. Az viszont tény és való, hogy a postatiszt pokollá tette szegény szőke Liliké életét: „Maga buta liba!“ ez volt a legenyhébb hivatali minősítés, amikor a lány valami baklövést követett el a pecséttel, a bélyegzővel, a ve- vénnyel vagy valamilyen más fontos posta-kellékkel. De sűrűn mondta neki, hogy .szamár“ meg hogy „ostoba“ is. Pedig szerintem a kisasszony nagyon rendesen és szorgalmasan végezte dolgát, s az öreg csak irigyelte fiatalságát, meg kellett neki valaki, akit örökké macerálhat. De térjünk vissza a hiányos bér- mentesítésből származó bélyegbírságra. — Nem furcsa? — kérdeztem a levélhordótól. — Érzésem szerint ez a levél nem nyom többet tizenöt grammnál. — Mi sem könnyebb, mint megállapítani, hogy nehezebb-e a kelleténél — szólt közbe a patikus közismert szellemességével, s különös nyomatékkal hangsúlyozta, a könnyebb és a nehezebb szót, hogy észrevegyem egy rossz párizsi vígjátékíróhoz méltó szójátékát. Kikapta a levélkét a kezecskémből, s máris felhajította a roppant érzékeny aranymérlegre. A mutató szerint a levél pontosan tizenöt grammot és tíz centigrammot mutatott. — Három garast fizetni tíz centigramm miatt — dühöngtem —, ez már azért mégis túlzás! — Hát bizony, kilójával számítva nem kevesebb, mint ezerötszáz frank — ragyogtatta meg a gyógyszerész mennyiségtani tehetségét. — Vagyis tonnánként tizenötezer frank — toldotta meg a derék levélhordó, mert ő is tudott számolni. — Hát — mondtam ki a végítéletet —, ez aztán igazán nem olcsó fuvart Erősen tűzött a nap, a jó közép-francia nap. Megtöröltem zsebkendőmmel a tarkómat. Közben valóságos üstösként szántott végig sötét agyam firmamen- tumán egy ragyogó, egy briliáns ötlet. Tíz centigramm! Mi ez egy olyan intelligens embernek, mint jó és szerény magam? Egy tizedgramml A gramm egy tized része! A kiló egy tízezred része, a mázsa ... de hagyjuk. Semmi! Sőt: még a semminél is kevesebb. A papír — ki ne tudná? — felettébb nedvességtároló anyag, vagyis — köznyelven szólva — roppant könnyen teleszívja magát a környezet, elsősorban a lég nedvességével, minek következtében jelentős súlygyarapodás következik be. Na, kérem, ha már most, ezen papírt visszakényszerítjült eredeti száraz állapotába, rögvest megkönnyebbül. Nosza, én és patikus barátom, azonnal hozzáláttunk bürokráciaellenes merényletünk fizikai és kémiai kivitelezéséhez. A művelet roppant egyszerű volt: a bélyegbírsággal sújtott levelet a gyógyszerész spirituszlámpája fölé tartottuk, minek után a levelem olyan gyorsan és hathatósan lesoványodott, mint egy zsoké, kit szigorú fogyókúrára fognak. Mikor lemértük, örvendezve állapítottuk meg, hogy a levél kilencvenöt centigrammot veszített iménti súlyából, s imigyen ismét a rendes határsúly alá esett, azaz a gyűlöletes portó minden értelmét és indokát elvesztette. Füstbe ment, igen a sző szoros értelmében füstbe ment a bélyegbírság! Máris felkaptam, és loholtam vele a hivatalba, hol nagy örömmel láttam, hogy az én édes Lilikém csücsül a tolóablak mögött. — Beszélni szeretnék a főnökével, drága Liliké. — Éppen villásreggelizik — rebegte a kis bájos. — Akkor tegye le a villáját és lássa el a hivatalát! — dörögtem. — Hívja ki! Úgy látszik, a tiszt meghallotta, mert még tojástól sárga száját törölgetve, máris megjelent, s a zsémbes házsárt, vagy a házsártos zsémb legfelső fokán szólt rám: — Mit okvetlenkedik, uram? Van valami kívánsága? — Mi az, hogy van! — dohogtam. — Felszólítom, hogy azonnal és tüstént térítse nekem vissza azt a tizenöt cen- time-ot, azaz három garast, amelyet az ön elhamarkodott meghagyására az a derék levélhordó bevasalt Tajtam! És az orra alá dugtam a levelet! — Bocsánat, jó uram — diadalmaskodott a bürokrata. — Én saját kezűleg foganatosítottam a mérést. — Ugyan milyen vágóhídi marhamérlegen? — kérdeztem kihívóan. — A hivatal hitelesített, államilag ellenőrzött, abszolút megbízható, tizenöt milligrammig pontos és csalhatatlan mérlegén — vágott vissza a vérig sértett postatiszt, s úgy elkezdett csuklani, böfögni és nyeldekelni, hogy azt hittem, mindjárt viszontlátja a rán- tottáját. Már szinte megsajnáltam, és féltem, hogy a marhamérlegre tett célzástól megüti a guta. — Ismételten felszólítom, adja visz- sza a három garast! — kötöttem az ebet a karóhoz. Végül is a postatiszt felhajította az átkozott levelet a mérlegre: — Győződjön meg, uram, saját szemével, hogy meghaladja a súlyt! Mindketten a mérleg serpenyőjét, illetve mutatóját néztük. Én kéjesen. Ö mérgesen. Ugyanis rögtön látta: igazam van, lévén, hogy a levél csupán tizennégy grammot és huszonöt centigrammot nyomott! Visszakaptam a három garast. Ami pedig az én bájos kis Lilikémet illeti, őt közbenjárásomra felhelyezték a fővárosba, méghozzá egy olyan postahivatalba, mely nem messze van a legénylakásomtól. Magyarra átdolgozta: BAJOMI LAZÁR ENDRE 1972. V. 29. ALPHONSE ALLAIS:
