Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó
A z Editori Riuniti olaszországi könyvkiadó Huszadik század címen új sorozatot indított. Az első kötet címe: A fekete lázadás. Börtönnapló, Angela Davis írta a San- Rafael-i fegyházban. Angélát nemrég — magas kaució ellenében — szabadon bocsátották, s most folyik ellene per. Börtönnaplójából közöljük az alábbi részletet. Angela Davis: rága nővérem és elvtársnőm, Erickal Gyönyörű és lelkesítő minden üzeneted. Hosszú idő telt el — több mint két év — utolsó találkozásunk óta. Mégis, mintha csak tegnap lett volna az a hideg, esős, szomorúságos este, amikor az elkeseredés és a düh szorongatta a torkunkat, amikor olyan nyugtalan órákat éltünk át a Sy- byl Brand parkolóhely előtt. Aggódva lestük, kijössz-e a börtönből. Jón és Bunchy borzalmas meggyilkolása előreláthatatlan volt, megdöbbentő és hihetetlen és rettentő felháborodást keltett. Leginkább mégis érted aggódtunk, Ericka. Férjedet, fáradhatatlan harcostársunkat, barbár módon terítette le ellenségeink golyója nem sokkal azután, hogy gyermeketek. Mai megszületett. Téged nyomban letartóztattak, azzal a nyilvánvalóan hamis váddal, hogy megtorló összeesküvést szervezel vagy valami ehhez hasonló nevetséges kifogással. Veled szenvedtünk bánatodban. Ahogy közeledni láttunk, attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptél a börtön kapuján, kimondhatatlan gyötrelem vett erőt rajtunk. Miközben kétségbeesetten kerestük a szavakat, hogy együttérzésünket valahogy kifejezzük, végül is a te bátor, erős, csengő hangod törte meg a csendet. Azt kérdezted, miért vagyunk olyan letörtek. Megfeledkeztünk-e arról, mennyi erőre van még szükség-a megkezdett harc folytatásához? Bátor határozottságod, ahogy a „minden hatalmat a népnek“ jelszó kiáltására emelted öklödet, meggyőzött arról, hogy te vagy egész Amerika legbátrabb néger asszonya. Megértettem, hogy ennek a korrupt rasszista rendszernek a védelmezői valóban nem nyughatnak, amíg ártalmatlanná nem tesznek. Amikor néhány hónappal később hírét vettem a letartóztatásodnak, nem ijedtem meg, mert tudtam, milyen csodálatos munkát végeztél a négerek között, előbb Los Angelesben, majd New Havenben. Nem sokka] előbb olvastam a hírt a peredről a Newsletterben, miszerint az FBI nem kíván részt venni a tárgyalásodon, ami élénken rávilágított az álláspontjukra ebben a rendkívül zavaros ügyben. Megpróbálták eltitkolni az FBI szerepét a letartóztatásodat megelőző eseményekben, de néhány hónappal később az az őrült J. Edgar Hoover úgy nyilatkozott, hogy „a Fekete Párduc Párt minden kétséget kizáróan a legnagyobb veszedelem, amely az ország belső biztonságát fenyegeti“. Ezzel világosan kiderült, kik is a valóságos összeesküvők. Annál is inkább, mert olyan testvéreink, mint te és Bobby, továbbra is fennen hirdettétek együttérzés- teket az elnyomottak iránt, és felvilágosítottátok az utca népét, hogy a jogos követeléseinket forradalmi változás útján kell megvalósítanunk. Ellenfeleink ezek után bennünk látják azt a rémet, amely állítólag a belső biztonságot fenyegeti. S ez rendjén is van. Csak ezt akartam neked elmondani, tudjuk, miért voltál több mint két évig bebörtönözve, és Bobbyt miért hurcolták börtönből börtönbe. Chicagóból San Franciscóba, onnan meg New Havenbe. A néger nép — de nemcsak a néger — hanem a más színűek is hamar megérthetik ezek után, mennyire fontos, hogy téged és Bobbyt kiszabadítsunk a börtönből. Igyekszem figyelemmel kísérni a peredet és mindent, ami veled történik a niantici börtönben. Rendkívül megrázó két nemrég kiszabadult nővérünk interjúja a Fekete Párduc Párt lapjának e heti számában. Mennyire tisztelnek téged, azokat az elveket és eszményeket, a módot, amelyeket képviselsz és ahogyan minden niantici fogolynak irányt mutattál. Szavaikból világosan és félreérthetetlenül rajzolódott ki a te ragyogó egyéniséged, amelyre én is olyan jól emlékszem még abból az Időből, amikor együtt dolgoztunk Los Angelesben. Nagyszerűnek ta^ - láltam a „nővérek közösségének“ gondolatát, mert nagy erőt jelenthet: már maga az összefogás is kitűnő fegyver, hogy leküzdjük az ellentéteket és ösz- szetűzéseket, amelyeket a börtönőrök szítanak. Tudnod kell, hogy amióta New York állam kiszolgáltatott San Rafaelnek, tökéletes elszigeteltségben élek. Nagyon hiányoznak nekem New Vork-i nővéreim, a viták, a titokban szervezett tüntetések, harcostársaim emberi közelsége, kitartásuk, amellyel rádöbbentettek az elnyomás konkrét valóságára. Hiányzol nekem, te is és sok más társam a forradalmi harcban (...) Tény, hogy sokat kell még harcolnunk, amíg kivívhatunk néhány forradalmi jelentőségű változást a börtönökben. Követelnünk kell, hogy a börtönöket, jelenlegi formájukban szüntessék meg. Ebben a társadalomban, amelyben a férfiaké a döntő szó, s ahol magában a mozgalomban is nagyobb súlyuk van (e jogukat egyébként a nők egyre inkább kétségbe vonják), a női foglyok helyzetével nem foglalkoznak kellőképpen. Sokat hallottam arról, hogy a férfi börtönökhöz képest a női börtönökben sokkai emberségesebb a bánásmód, és hogy a foglyok legsúlyosabb problémája, hogy nem lehetnek anyák. Ezzel a tévhittel szembe kell szállni. Lehetséges ugyan, hogy a fehér nők emberségesebb bánásmódban részesülnek a börtönben, de a foglyok többsége (négerek, portoricóiak, mexikóiak) számára az emberségesség fogalma, az erőszak légkörében, képtelen hazugság. A New York-i női börtönökben a foglyok 97 százaléka néger volt, vagy portoricói... Csupán hat fehér nő volt a börtönben, s ezek közül négyet tartóztattak le politikai okokból! Akadt ugyan egy-két néger börtönőr is, akik szimpatizáltak a szervezettel és becsempésztek röplapokat, ám egészében véve a bánásmódot igazán nem lehet emberségesnek nevezni. Raboskodásom idején az egész börtön lázban volt. Ugyanolyan követelésekkel léptünk fel, mint a férfifoglyok. Az esetleges tüntetések megelőzésére a börtönigazgatóság úgy döntött, hogy egyik-másik emeleten a női foglyokat egy héten keresztül nem engedik ki apró, kétszemélyes cellájukból. Ez idő alatt engem pszichológiai vizsgálatnak vetettek alá, majd teljeszen elkülönítettek. Minden személyes tárgyamat elkobozták, beleértve a cigarettát, a fogkefét is. Csak a műanyaggal bevont matracok maradtak a cellában, amelyek tele voltak egérrel és svábbogárral. A nőknek csupán hálóingüket hagyták meg. Nem is beszélve azokról, akiket fegyelmi okokból szigorított bánásmódban részesítettek, vagy arról a nőről, akit a férfi fegyőrök úgy megvertek, hogy háromheti kórházi ápolásra szorult. Ez volna tehát az emberséges bánásmód? Ezt a tévhitet sürgősen el kell oszlatni. S hát az ártatlanok — nemcsak a politikai természetű provokációk áldozatai —, hanem azok az ártatlanok is, akiknek egyedüli bűnük, hogy színes bőrű- eknek születtek — egy fajüldöző világban! Két cella választott el egy nőtől (Helennek hívták), aki már tizennyolc hónapja ült börtönben. Emberöléssel vádolták, noha semmi köze sem volt ilyesmihez, tizennyolc hónapi börtön után — amit csak hallatlanul magas kaucióval kerülhetett volna el — az ügyészség úgy döntött, hogy bizonyítékok híján szabadon bocsátható, amennyiben valaki beismeri a bűntett elkövetését. Aznap Helen ragyogva újságolta, hogy végre megnyílt előtte a szabadulás útja: egy hét múlva a következő tárgyalás után szabadlábra helyezik. Az egész emelet vele ünnepelte a győzelmet. A következő héten könnyekkel a szemében jött hozzánk elköszönni... Győzelme rövid életűnek bizonyult. Még aznap este i*ás börtönbe vitték, újabb vádak alapján. A vád képviselője azt kérte, hogy vállalja egy enyhébb bűn, mégpedig gyilkossági kísérlet beismerését, hogy azután szabadon bocsáthassák, hisz büntetését már leülte. Nyilván attól tartott, hogy ha ártatlannak bizonyul, még fellebbezhet jogtalan letartóztatása miatt, elégtételt követelhet a tizennyolc hónapért, amit a börtönben töltött. Két hónappal később, amikor én elhagytam a börtönt, Helen még mindig ott sínylődött a cellájában, mivel határozottan visszautasította a bűnrészesség elismerését olyan ügyben, amelyhez semmi köze sem volt. Helent végül is gyilkosságért állítják törvény elé és bizonyára felmentik, de a börtönben töltött hosszú és borzalmas hónapokért semmi sem kárpótolhatja. Sokat kell tehát még tennünk, amíg a női börtönökben elviselhetőbb lesz az élet. Tudod, hogy nővéreink, akik a falakon belül sínylődnek, sürgősen rászorulnak a külső segítségre, bátorításra. Különböző New York-i női szervezetek összefogásából megszületett az ideiglenes szabadlábra helyezésért küzdő szervezet. Megalakulása hatalmas tömegtüntetéssel kezdődött, s ez a börtönökben folyó politikai tevékenységet is fellendítette. Mielőtt eljöttem volna, minden emeleten, mindeat folyosón, az egész börtönben szervezkedtek a foglyok, s közösen hoztak meg minden határozatot a kaució ellenében szabadulókra vonatkozóan. Akik kikerültek, kötelezték magukat, hogy kapcsolatban maradnak a szervezettel és folytatják a munkát. Nagyon fontos, hogy ezt a programot mindenütt tovább vigyék: kampányt kell szervezni a börtönbeli tűrhetetlen állapotok leleplezésére, az embertelen cella-élet ellen, általában azok ellen a fasiszta módszerek ellen, amelyekkel a bőrtönőrök igyekeznék egy apa tik us és „apolitikus“ légkört fenntartani. Ki kell harcolnunk a szabadságot és amint többször ismételted, ezt csakis egy erős népi mozgalommal lehet elérni. Ki kell szabaduljunk, Ericka. Meg kell menteni Marie Hillt, akit az egyik déli fajüldöző kisvárosban lö éves fejjel halálra ítéltek. Minden bátor testvérünknek vissza kell nyernie azt a viszonylagos szabadságát, hogy az utcán járhasson és új erővel folytassa a harcot. Te Ericka, mindenki másnál világosabban határoztad meg céljainkat. Egy illegális újság címlapján ol* vastam: Új világot kell építenünk. Az előző generációk elhárították maguktól ezt a felelősséget. De most itt az idő és meg kell ragadni az alkalmat... Elérkezett számunkra a pillanat egy új világ felépítésére, amely nem ismeri az önzést, fajgyűlöletet, a nacionalizmust és nem ismer el olyan igényeket, hogy valami szűk csoport lehessen a világ ura. A világ a népeké — hogy szeressenek, alkossanak. Ennek az eszménynek a megvalósítását követelik tőlünk elesett bajtársaink. Általunk, harcunkban ismét életre támadnak. Életre kelnek a gyermekeinkben és azokban fogják megismerni a győzelem örömét, akik még meg sem születtek. Ehhez a győzelemhez már ők is jelentősen hozzájárulnak. Szívem egész melegével köszöntelek, Ericka, Bobbyval és minden testvéremmel együtt a niantici börtönben. Contea di Marin San Rafael börtön. Kalifornia, 1971. május 2. (Válogatta és fordította: KERTÉSZ MAYA) ■ ___ LE HEL EMCKRHOZ ň - , a*-'. -: :: ;■ . - z"
