Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó
Arménia, Azerbajdzsán és Grúzia, a három szövetségi szovjet szocialista köztársaság képzőművészetéből ad ízleltetőt a jelenlegi prágai kiállítás. Valóban csak ízleltetőt, amely azonban egyes részeiben színvonalról, kifinomodott ízlésről, művészi invencióról és magas fokú mesterségbeli tudásról tanúskodik. A tárlat anyaga a táj, a nép, és a szovjet haza szere- tetét zengi s a tarka múltat, a színes jelent, meg a szivárványos jövőt érzékelteti adekvát módon. Túl ezen pedig, minden sajátossága ellenére is azt bizonyítja, hogy bizonyos kivételekkel a XX. század modern európai művészet kontextusának szerves része, amivel viszont a művészet egyetemességét és oszthatatlanságát demonstrálja. Igaz, a legendák és a mesék, no meg a verítékes, véres valóságok tája volt e három ország területe minden időkben, melyeknek népét égbe nyúló és hófedte ormaival, a maga is mesébe illő Kaukázus és a bibliai vízözön híres csúcsa, az Ararát védelmezte, sajnos, csupán csak jelképesen. Mert nem tudta megvédeni e táj békés, művelt és szorgalmas népét a barbárok, hódítók túlerejével szemben, s így aztán az örmények, grúzok gyakran elveszítve önállóságukat, a bizánciak, a perzsák és a törökök, valamint távoli vad nomádok béklyóiban szenvedtek. Ez a táj, csakúgy, mint a mi Duna-medencénk, különböző népek és kultúrák útkereszteződése volt, s ezek valamiképpen inind hatottak az itteni lakosság műveltségére. Ám mély nyomokat csupán Bizánc és az Iszlám kultúrája hagyott maga után. E két letűnt kultúra hagyományai e tájon még ma Is élnek és a mostani kiállítás anyagában is jelentkeznek. És aki bolyongott Baku lejtős utcáiban és a fúrótornyok ezrei között a Kaspi-tenger partján, aki megcsodálhatta a grúzok hadiútjának bámulatos,, sasfészeknek is meredek lármatornyait; akinek az örmény- országi Ecsmiadzinben megmutatták azt a tenyérnyi földet, amelyről a legendák Jézusa mennybemenetelének pillanatában elrugaszkodott, no meg Noé apánk állítólagos bárkájának bordamaradványait, az a látogató — légyen bárki is — ezen a kiállításon egyik-másik műalkotás előtt szinte visszafojtja lélegzetét, nehogy egy meggondolatlan mozdulat vagy egy harsány szó a mesék világába, a soha visszatérhetetlen- be riassza ezt a múltat, jelent és jövőt magában tartalmazó valóságot, melynek atmoszféráját e három ország művészei itt valóban megteremtették. AZERBAJDZSÁN képzőművészete indítja el a sort. Hatalmas méretű vásznakon mutatják be a festők az ország lakóinak életét, és ez a monumentalitásra való törekvés mutatja meg érdekes módon, hogy éppen az Iszlám hatása alól felszabadult Azerbajdzsán művészeire hatott legkevésbé a múlt, illetve ezek használták fel alkotómunkájukban legkevésbé a múlt kulturális hagyományait. És BERDIJEV Ali expresszív képe, az „Aranylakodalom“ is arról beszél, hogy az azerbajdzsán! festő a kompozíció és az emberábrázolás technikáját is inkább a XIX. század orosz festőjétől (I. Repin) sajátítja el, mint a régi iráni miniatűrök alkotóitól. DZSAFAROV Agazar festményén, az „Eszmélés“-en is csupán a kis nebulók népviselete idézi felületesen a régi hagyományokat, melyeket SZALAHOV Tair alkotásai (így Raszul Ráz költő portréja is) kimondottan elutasítják. Vonatkozik ez a megállapítás RZAKULIEV Elbek igen érdekes és erőteljes kompozíciójára, a Forradalmi Baku című festményére is. Ezzel szemben NARIMANBEKOV Togulnak az A műteremben című vásznán nemcsak a perzsa, illetve iráni miniatűrök, hanem a francia fauveisták hatása is fellelhető, s talán éppen ez a szerencsés szintézis teszi e képet a kiállítás azerbajdzsáni részlegének egyik legmegkapóbb alkotásává. Az azerbajdzsáni grafika és szobrászat átlagából aligha lehetne valami rendkívülit kiemelni, a részleg iparművészeti részéből viszont ISZMILOV Szvetlan Dallam című gobelinjét említeném meg. ARMÉNIA, azaz a szovjet Örményország művészete sokkal fejlettebb, gazdagabb, eredetibb, de egyben bonyolultabb Is, mint Azerbajdzsáné, igaz, múltja is színesebb és fájdalmasabb, s így aztán nem csoda, hogy a hagyományok nagyobb szerepet játszanak az ország kortársi művészetében. Nem is kétséges, hogy az új Arménia festészetének legmarkánsabb képviselője az agg SZÄRJÄN Martírosz, az örmény képzőművészet nagy öregje és egyben megalapítója. Ö volt az A-betű a sorban. A középkori miniatűrfestészet óta Arméniában, mindaddig, amíg nem jött Szárján, nemigen beszélhetünk önálló képzőművészetről. Szárján, látta meg a XX. században elsőként a fény és a fukar színek játékát Örményország kopár hegyoldalain és sziklacsúcsain. S jóllehet az ottani táj színgazdagsága más, mint amilyenhez a mi európai szemünk szokott, a napsütéses hegyek és mezők izzó okkersárgája, a bokrok és a hegyi rétek vadzöldje, a vizek kéksége, az égbolt lilazöldje Szárján palettáján olyan színpompává változott, amit Matisse és társai is megirigyelhettek. Kár, hogy a kiállításon látható Szárján képek, kivéve A. Tamanjan akadémikus portréját, sem kompozícióban, sem pedig koloritban nem sorolhatók a legjobb Szárján-képek közé. így például az itt látható, 1942-ben festett Gyümölcs és zöldség című képe távolról sem olyan tömör és lezárt, egységes kompozíció, mint például az ismert, 1963-as „Őszi csendélet“-e. Igaz, hogy az Örményország (1923) című festménye egyike a legnépszerűbb vásznainak, dekorativitását azonban csupán akkor értjük mng, ha azt is tudjuk, hogy ez a mű „mintegy mellékterméke“ a jereváni színház számára készített függönytervnek. Az Örményország című festmény nemcsak szimbóluma, hanem egyben himnusza is az örmény tájnak és a táj tehetséges emberének. Mert bizony Arménia távolról sem olyan termékeny, tejjel, mézzel folyó ország, mint például Grúzia és nincsen olyan óriási jelentőségű természeti kincse sem, mint Azerbajdzsánnak. Mint ahogyan Aradi Nóra írja, az örmény föld „valóban kemény munkát követel a rajta élni akarótól. Mindig virágos kertjei, sok fajta növényzete nem eredendő természeti ajándék, hanem az ember és a föld, az ember és a természet szüntelen harcának az eredménye“. S jómagam, mint szemtanú, aki keresz- tül-kasul járta Arméniát, ezt csak aláírhatom. És éppen AKOPJAN Akop Kora tavasz című olajfestménye (1971), ez a megható lírai vallomás mutatja be az örmény föld fukarságát okkersárgájával, melynek keménységét megtöri a virágzó cseresznyefa hófehérségének simogató puhasága. Ám Akopjan okkersárgája mellett a néző azonnal gyönyörködhet AVE- TISZJAN Minasz színexplózisában, amely Dzsadzsúr című képét felejthetetlenné teszi. A kiállított grafikai művekből határozottan UNAN- JAN Artasesz A nap városa című temperája viszi el a pálmát, amely finomságával, kultiváltságával semmiben sem marad el Paul Klee őszi táj című híres alkotása mögött. A szobrászművek és a plasztikák közül GODZSABAS- fAN Ervand bazaltkőből formált, fantasztikusan egyszerű és szép „öregember“-ét, valamint GEVORKJAN Grigorij modern, hegesztett rézből készült „Fönix- madarát“ szeretném megemlíteni. Az alkalmazott, dekoratív művészet gyakorlói közül pedig SZTYEPAN- )AN Szűrén nevét ajánlom a nézők figyelmébe, aki fából, fémbői, és kócből, de főleg teremtő fantáziájával és szinte furfangos leleményességével A bátor Ná- zár című meséhez a bűbájos figurák egész sorozatát készítette. S nem szeretnék elfeledkezni EGAZARJAN Karapetről sem, aki a „XI. Szovjet Hadsereg Armé- niába való bevonulását“ ábrázoló szőnyegével bizonyítja, hogy az „istenadta“ művész kezében a legpo- litikusabb téma is líraivá, poétikussá válhat. GROZIA képzőművészete, noha nem rendelkezik olyan egyéniséggel, mint az örmény SZÁRJÁN, és aránylag a grúziai festőkre hatott legerősebben a személyi kultusz időszakának esztétikája, ezen a kiállításon mégis kiugrott egy névvel, illetve egy festő, mégpedig az 1936-ban született TORDIA Radis alkotásaival, melyek ismételten az egyetemes művészet elméletét igazolják. Itt elsősorban Tordia Öregapó gyermekláncfűvel című olajfestményére (1968), erre a szívmelengető, varázslatos, mese és valóság, álom és realitás mezsgyéjén mozgó alkotásra gondolok, amelynek nincsen irodalmi témája, de tán éppen ezért olyan el- és megragadó. Egy egyszerű, jóságos arcú öregember — a mesék öregapója — ül egy lankáson. Kezében gyermekláncfüvet tart, s nem tudhatjuk, mire is gondol. Mögötte két hiszékeny jószága bámul bizakodóan a messzi távolba. Mindebben annyi művészet, annyi báj és finomság van, hogy az ember újból és újból visszatér hozzá, meg-megcsodálja, majd elégedetten mosolyog. Érdekes, hogy TORDIA nemcsak lírikus, hanem pszichológus is. Ezt másik vásznával, a Picasso artistáinak családi körét idéző Család című képével bizonyítja, amelyen szín és kompozíció üde és modern, mégpedig az akademizmus minden mellékíze nélkül. A grafikai müvekből NODIJA Dinaranak az Oj idők című hármas, színes linómetszetét említeném, a szobrok közül pedig NIKOLADZE Jakovnak V. I. Lenint, a „SZIKRA“ megalapítóját ábrázoló bronzból mintázott mellszobrát értékelném a legtöbbre. Ez a szobor ugyanis nem a köztudatba beágyazott sablonok Leninjét mutatja meg a nézőnek, hanem a fiatal, gondolkozó, átszellemült és lelkes Vlagyimir IIjicset örökíti meg. S nem vagyok távol az igazságtól, ha éppen ezt a kisméretű mellszobrot értékelem a kiállítás legjobb szobraként. Mint azt már az elején mondottam, ez a kiállítás csupán ízleltetőt ad, s többet nem is adhat a három szövetségi szovjet szocialista köztársaság képzőművészetéből. És itt is, mint minden válogatásnál, a válogatók szubjektív ízlése nagy szerepet játszott. Egy azonban tény, hogy a jelenlegi kiállítás anyagában találunk jó néhány igazán modern és magas színvonalú művészi alkotást, amely a legkényesebb ízlést is kielégítheti. Végül pedig még csak annyit, hogy összehasonlítva a mostani kiállítás anyagát a régebbi szovjet tárlatok anyagával, ezúttal igen jelentős előrehaladásnak lehetünk a tanúi. BARSI IMRE ■ I > A I • I * • * « I . * ■ / • A három transzkaukazusi szovjet koztarsasag művészetének kiállítása Prágában ország (olaj, 1923) GEVORKJAN Grigorij: Főnixmadár, (hegesztett réz, 1970)
