Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó
lVl^T\éuim h» GO NDOLATOK az IRODALMI SZfNPAD FELADATAIRÓL ÉS MŰFAJI SAJÁTOSSÁGAIRÓL Noha közhelyként hangzik, mégsem árt azonban újra meg újra hangoztatnunk: társadalmunkban a műkedvelő tevékenység nélkülözhetetlen, létjogosultsága vitathatatlan. Mi sem bizonyítja jobban, mint a mükedvelésnek a felszabadulás óta megtett sikerekben, eredményekben gazdag útja. Társadalmi szükségszerűség hívta életre, teremtett számára életteret, táplálta s táplálja ma is. Bár a hatvanas évek közepétől, főleg a televízió elterjedése óta nemegyszer hallottunk a műkedvelés további útjára, fejlődésére vonatkozóan borúlátó hangokat (ez természetesen a műkedvelő együttesek feladat- és szerepkörének tisztázatlanságából fakadt), véleményünk szerint azonban csüggedésre nincs okunk, igaz ugyan, hogy itt- ott, főképp a kizárólagosan folklórral dolgozó együtteseknél megtorpanás, átmeneti stagnálás, stílustalanság volt tapasztalható, de mindez a „hogyan tovább iból, a korszerű tartalom és forma, azaz: a formának mint a tartalom adokvát kifejezési eszközének kereséséből származik. Ez a kutató-alkotó kísérletezés szükségszerű alaptétele a művészi előrelépésnek. — A műkedvelésnek igenis van jövője. Távlatai szinte beláthatatlanok, hiszen rohamosan fejlődő társadalmunk emberének életében — ifjak és idősebbek számára egyaránt — minden eddiginél fontosabb szerep jut a műkedvelésnek: ugyanis a tudományos-műszaki forradalom következményeként a munka termelékenységének ugrásszerű növekedése törvényszerűen maga után vonja a munkaidő csökkenését; a megnövekedett szabad idővel pedig valamit kezdeni kell ..., vagyis: az „aktív pihenésnek“, az érdeklődés szerinti „alkotva-szórakozva pihenésnek“, a szabad idő kitöltésének már ma is egyik fontos területe a mükedvelés. Az irodalmi szípadokat, műkedvelésünknek mint az egyik legfiatalabb munkaformáját kétségkívül a közönség irodalmi munkaigénye, az oratórikus műsorok iránt megnyilatkozó érdeklődés keltette életre. Tudomásul kell vennünk, hogy a korábban nagy létszámú tömegeket mozgató szervezeti formákat ma szükségszerűen váltják fel a kis létszámú társulati formák: a kamaraegyüttesek. Nincs ebben sem elzárkózás, sem a nagyobb testületektől való viszolygás; kizárólagosan a szocialista társadalom emberének differenciált érdeklődése hozta magával. Irodalmi színpadjaink — tudatosítanunk kellene végre! — gazdag hagyományokkal rendelkeznek, hiszen tulajdonképpen az egykori önképzőkörök modern utódjai ők — több Is, de kevesebb is annál. (Csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy ötven—száz—százötven évvel ezelőtti közép- és főiskolai önképzőkörök tevékenységének egyik legfontosabb területe a versmondás, a költészet ápo- lása-terjesztése, egyszóval: esztétikai ízlésnevelés volt.) Az irodalmi színpad tehát nem a színjátszásnak ilyen vagy olyan alternatívája, esetleg műfaja, még az ún. kis színpadi. formákkal (a szlovák nyelvben meghonosodott „malé javiskové formy“ magyarra fordítása) sem azonosítható teljesen, mert műfaji lényege, megnyilatkozási formája nem a színpadiasságban rejlik, hanem a versmondó hangjának, szövegmondásának szuggesztív erejében, abban, hogy az előadó mennyire képes a költő érzelmeivel azonosulva átélni a mű alakjainak életét, líra esetében magával a költővel való azonosulásban. A költői mondanivaló kibontása érdekében — a műsor kompozíciójával összhangban — természetesen alkalmazhatók különféle rendezői megoldások, de nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani sem a teátrális formajátékoknak, sem a technikai eszközök használatának. Míg ugyanis a színház drámával dolgozik, ahol a mű cselekményét nemcsak el kell mondani, hanem el Is kell játszani, addig az irodalmi színpad műsora elsősorban nem cselekményes művekből tevődik ösz- sze — tehát főképpen lírai alkotásokból, s itt a cselekményesítés, a dramatizálás nemcsak hogy nem kívánatos, de egyenesen káros és megengedhetetlen. Az eredmény nem az eszmeiség s a költői szépség felszínre hozatala lenne, hanem annak elhomályosítása, vulgarizálása, sőt: meghamisítása. Meggyőződésünk, hogy a Jókai-napok alkalmával évről évre észlelt kisebb-nagyobb fogyatékosságokat elsősorban a fentebb vázolt kérdéskomp- lexum tisztázatlanságában kell keresnünk. Irodalmi színpadjaink fő feladata: az irodalom élményszerü tolmácsolása, s ezáltal igényes műértő közönség nevelése, az író s az írott szó népszerűsítése, megszerettetése. Anyaga: a szépirodalom: Műfaja: a szó tágabb értelmében vett irodalmi műsor, melynek anyaga szinte korlátlan lehetőségeket rejteget; persze csak viszonylagosan, mivel a műsor szerkesztőjének-rendezőjének szem előtt kell tartania mind az együttes tagjainak a képeségeit, rátermettségét, mind a közönség műveltségét és igényét. Ezenkívül az írói-rendezői elképzelés megvalósításának lehetnek technikai és egyéb akadályai is... A jó műsor első és legfontosabb feltételét abban látjuk, hogy a rendező mennyire képes megragadni a válogatásban érvényesülő költői mondanivalót. A szerkesztő-rendező tehát a költő mondanivalóját nem rendelheti alá korlátlanul a maga koncepciójának, mert akaratlanul is a ihű belső értéke szenvedne torzulást, hanem éppen fordítva: a válogatástól a különféle zenei és vizuális hatások érvényesítéséig a költő alapvető mondanivalójának s a költemény esztétikumának kibontására kell törekednie. Mindez természetesen nem fosztja meg a szerkesztő-rendezőt attól a lehetőségtől, hogy a szerkesztői munka révén összeállt műsoranyagban a maga elképzeléseit is érvényesíthesse, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben a kompozíció törvényei megkövetelik. A rendezői elképzelésnek, kompozíciónak azonban feltétlenül összhangban kell lennie a költői mondanivalóval. Az irodalmi színpad műfaji sajátosságai tehát megkövetelik a tartalom és a forma egységének betartását, s kizárják a teátralitás, a színpadi játék, a technikai eszközök használatának túlhajtott- ságát, egyszóval: az agyonrendezést. Hiszen a túlbonyolított kifejezésmód menthetetlenül a mű mondanivalójának és esztétikumának a rovására megy, és stílustalanságot szül. Márpedig ismeretterjesztő, ízlésformáló műsorról lévén szó, elsősorban az értelemre kell hatnia, s csak ezen keresztül az érzelemre, a szépérzékre. Ezért az ismeretek közvetítését közérthető, világos módon kell végeznie. Tarthatatlannak bizonyult az a nézet is, mely szerint a közönség érdeklődésének megnyerése végett az előadást tarkítani kell, ki kell egészíteni különféle színpadi betétekkel, revüális elemekkel; vagyis: azért szükséges a teatralitás, a technizálás nagyméretű alkalmazása, hogy hozzásegítse a kevésbé műértő közönséget a mű megértéséhez és élvezéséhez; s még hozzáteszik ... hogy leplezze, elfedje a szövegmondás szépségén esett csorbát. Hogy ez az álláspont mennyire helytelen, meggyőződhettünk róla nemegyszer az irodalmi színpadok fesztiváljain. Ugyanis a bonyolult kifejezési eszközök alkalmazása, a túlrendezés éppen hogy nehezíti a megértést és műélvezést, nem pedig könnyíti; törvényszerű tehát, hogy éppen az ilyen produkció érdekli legkevésbé a közönséget. — Műkedvelő irodalmi színpadjaink további útja — adottságainkat és hagyományainkat figyelembe véve — véleményünk szerint aligha lehet más, mint a puritán előadásmód követése. Az utóbbi két-há- rom esztendő gyakorlata is ezt igazolja. RÉVÉSZ BERTALAN sebbé tétele és az ünneplő közönség szórakoztatása érdekében. A választások idején nyolc-tíz községet is meglátogattak. A zenekultúra terjesztésén kívül egyéb társadalmi munkát is végez. Tankönyveket fordított szlovák nyelvről magyar nyelvre a mezőgazdasági szakiskolák számára. Egy szakszótár anyagának gyűjtésében is segít. Már tízezer olyan szót gyűjtött pontosan rendszerezve, amelyek a mezőgazdasággal és a kémiával kapcsolatosak. Mivel túllépte a nyugdíjkorhatárt, óvatosan a csendesebb, kényelmesebb életberendezés gondolata felé terelem a beszéd fonalát, amelyre határozott nemmel reagál. Nem akar még visszavonulni, nem szeretné — ha csak valami kényszer nem befolyásolja — felcserélni egyhamar a mozgalmas, zajos iskolát a csendes semmittevés kényelmével. Szeretné a most kis harmadikosokban, negyedikesekben felébreszteni a zene iránti érdeklődést, egész kilencedikes korukig ébrentar- tani, egyengetni. Szeretne minden felfedezett tehetséget fényesre csiszolni, hogy az értékek el ne kallódjanak, s egész társadalmunk örömére és hasznára gyümölcsöződjenek. Számára az ifjúság lelkesedése a nemes, a szép iránt, a többet tudás igénylése — szövi tovább gondolatait — új erőt adó, tettekre szólító. A társadalomért dolgozni emberi kötelesség, az élet elsőrendű küldetése. Az ő feladata, amíg energiával bírja, a jövő szocialista módon gazdálkodó és dolgozó emberének a formálása. De nem lehet közömbös senki számára, hogy milyen felfogású emberek lépnek majd helyünkbe. Meggyőződésből vallja, hogy az az ifjú, aki az együtteseiben rendszerető, felelősségteljes és igényes munkára volt képes, kikerülve az életbe becsületes, kötelességtudó dolgozója lesz társadalmunknak. Egyre jobban érzi — mondja —, érdemes volt, s érdemes dolgozni, mert minden elért eredmény, siker szocialista társadalmunk kulturális életének gazdagító, éltető része.. Valamennyien, kollégái és nem kollégái reméljük, fiatalos munkalendülete, életkedve még sokáig nem törik meg s példája sok-sok követőre talál. CSURKO DEZSŐ A tanító munkája nem csupán foglalkozás, hanem hivatás, amelyre minden pedagógus akkor kötelezte el magát, amikor átvette a tanítói oklevelet — vallja és tettekkel bizonygatja Is Buhony Ernő, a Kráf. Chlmec-i alapiskola 62 éves pedagógusa, aki még ma is korát meghazudtoló fiatalos lendülettel oktat, nevel a nap teljes hosszában. Vele félkorú és még fiatalabb kollégái is csodálattal nyilatkoznak lankadatlan szorgalmáról, iüíunkabírásáról. Az iskolában az őt keresőnek sem tanítás alatt, sem a szünetekben nem kel] kérdezősködnie, hogy rátaláljon, mert ha tanítás van, az éneklő, szolmizáló osztály, köztük Ernő bácsi messze csengő hangja nyomra vezet, a szünetekben pedig a folyosón, ott, ahol a legnagyobb gyermekboly tolong, ő biztosan a közepében magyaráz a sok-sok kérdezőnek, kedvesen biztató mosollyal az ajkán. Ö a zeneszakos az iskolában, s az a 120 gyerek, akikkel tanítási órán kívül naponta foglalkozik a gyermekzenekarokban és az énekkarban, rengeteg problémát szül tanító és tanítvány között. amelyek megbeszélése halaszthatatlan a próbák eredményessége szempontjából. Csak két és fél éve tanít ebben az iskolában s már 92 gyermeknek adott hangszert a kezébe és tette őket zenekarok tagjaivá. Az a kérdésem, mikor jegyezte ei magát a zenével, élete termékeny múltját kavarja fel benne, keres, tűnődik emlékezetében, míg végül a komárnói kedves diákemlékei között találja meg az indulás mozzanatát, amikor ötödikes gimnazista korában őt is bevették brácsásnak az iskola zenekarába. Akkor ízlelte meg az érzést, mit jelent zenekarban egy húron pen- dülni, szórakozva másokat is szórakoztatni. Azóta a tanítás és a különböző kulturális munka végzése mellett 12 zenekart szervezett és vezetett a sikerek útján. Voltak köztük lányok, asz- szonyok, fiúk, férfiak, értelmiségiek és munkások egyaránt. Emlékezéseit egy megsárgult lapú képesalbum is segíti, amely egy fiók mélyéről került elő. Az első zenekart 1936-ban Somotoron (Szomotor) hozta létre különböző foglalkozású munkásokból. A hattagú vonósegyüttes prímása Róth János volt, aki ma ugyanott a hub elnöke. Társa volt Szemán László cipész, Róth Vilmos és mások. 1952-ben kinevezték a járási művelődési ház igazgatójának, Král. Chl- mec székhellyel. Az itt szervezett fúvószenekarban játszott Dako Béla, az alapiskola szülői tanácsának mostani elnöke. Egri Pál, Leczo Páter vasúti alkalmazottak, Takács László sofőr. Egy évvel később már a helyi tűzoltózenekart Is tanítja. Egyfolytában legtovább (15 évig) a Leleszi, majd a Veiké Kapušany-i Mezőgazdasági Technikumban tanított. Itt 153 diákját nevelte zenésszé, akii; közül többen ma is különböző zene karok állandó tagjai. Visszaemlékezései közben megjegyzi, hogy eleinte még sokáig nem akadt diáklány, ak vállalkozott volna a lány-vonósegyíii tesben nagybőgőn játszani. Majd a/, tán Tokár Rozália — levetkőzve a hel v telen előítéletet — megtörte a jeget. Azóta nincs ilyen, proléma. Minden évben a kollégái közreműködésével toborzó kultúrbrigádot szerveztek, s látogatták a környék kilencéves is kóláit, hogy minél több végzős tanulót nyerjenek meg a mezőgazdasági szakma számára. Közben a Leleszi Egységes Földművesszövetkezet dolgozóiból is összehozott egy vonószenekart. Kőművesek, traktorosok, könyvelők, tanítók együtt húzták a szép zenét. A neveket az együttes csoportképéről idézgeti. Ezek: Oreshovsky István, Binó László, Bajusz Gyula, Veres János, Bartkó Pál feleségestül (Bartkóné volt a cimbalmos). A szövetkezet asszonyainak összefogásával megszervezte a felnőttek női énekkarát. A sok tarka emlék, szép sikerek közt barangolva néhány kellemetlen emléket is elmond. Közülük az egyik a bratislavai országos versenyen való részvételhez fűződik. A leleszi diákzenekarral indultak. Utazás közben a cimbalom lehangolódott. Egy másik együttes (vetélytárs) cimbalmosát kérték meg a felhangolására. Kötélnek is állt. Hozzáértő ügyes csavargatás, pengetés után nemsokára elköszönt. Majd a megbizonyosodás kedvéért próbálja a cimbalmot, s megrökönyödéssel tapasztalja, hogy még jobban szét van hangolva. Végül is neki kellett nagy sietve az egészet áthangolnia. Az eredmény: országos első dij volt. Együttesei minden május elsején felléptek a felvonulások ünnepélyeBOHONY ERNŐ Molnár János felvétele
