Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
A BONNI POLITIKAI SZÍNPAD NAPJAINKBAN 15 NEM „SZÁMTANI SPEKULÁCIÓK" DÖNTENEK EURÓPÁRÓL & A nemzetközi politikában még nem fordult elő, hogy egyetlen kérdésben annyi probléma halmozódjék fel egyszerre, hogy megoldásától függjön annyi más és fontos kérdés rendezése! Soha még annyi probléma nem kapcsolódott annyira egy kérdéshez, mint a szovjet—nyugatnémet és lengyel—nyugatnémet szerződés ratifikálásához. Ugyanakkor sem a Szovjetunió, sem Lengyelország nem kötötte egymásba kapcsolódó feltételekhez, ahogy a Nyugaton mondják, junktim- hoz a szerződések ratifikálását. Mint ismeretes, Bonnban nemegyszer felütötték a fejüket olyan nézetek, hogy a két szerződés akkor ratifikálható, ha megoldódik a nyugat-berlini kérdés. A NATO pedig ilyen junktimmal állt elő: nem hívható össze az európai biztonsági és együttműködési értekezlet, ha nem írják alá a Nyu- gat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi megállapodást. Noha a Szovjtunió és Lengyelország semmilyen junktimhoz sem ragaszkodott, logikus, hogy a ratifikálás elmaradása veszélyeztetné a nyugat-berlini megállapodást és a két további egyezményt — az NDK és az NSZK, valamint az NDK és a nyugat-berlini szenátus megállapodását. Sőt, veszélyeztetné az általános európai fejlődést is, amire keleti és nyugati államférfiak egyaránt figyelmeztettek: Leo- nyid Brezsnyev éppen úgy mint Brandt bonni kancellár, vagy Scheel bonni külügyminiszter és francia kollégája, Schumann, továbbá a svéd, osztrák, dán, luxemburgi külügyminiszter, az iráni miniszterelnök és sokan mások. Miért vonná maga után oly mesz- szemenően kedvezőtlen fejlődést a két szerződés ratifikálásának elutasítása a Szövetségi Gyűlésben? A Brandt- kormány az utolsó európai, de az első nyugatnémet kormánykényt elismerte Európa háború utáni berendezését, beleértve a határokat is. Ha egy ilyen, nemcsak európai földrajzi helyzetéből kifolyólag, hanem gazdasági és katonai erejével is fontos ország nem ismerné el a háború után kialakult status quo-t, nem lehetne kialakítani földrészünk kapcsolatainak és biztonságának új struktúráját. Hisz aki nem akarja elismerni a határokat, objektiven erőszakkal akarja megváltoztatni Európa térképét, még akkor is, ha mondjuk nincs hozzá ereje és megfelelőbb alkalomra akar várni. Brandt kancellár tudja, mit jelentene az NSZK-ra nézve, ha a Szövetségi Gvűlés elutasítaná — amint ők mondják — a „keleti szerződéseket“. Beszédeiben és nyilatkozataiban szinte naponta figyelmeztet rá, hogy ez évekre eltorlaszolná a megértés útját a nagy szocialista világgal, elszigetelné az országot még a nyugati szövetségesek között is és mérhetetlenül ártana az európai fejlődésnek. Leo- nyid Brezsnyev, az SZKP Központi Bizottságának főtitkára a napokban a szakszervezeti kongresszuson mondott beszédében nagyon világosan véleményt mondott erről az egész problémakörről. Kijelentette, hogy azoknak, akik az európai határok revíziójára törekszenek, sem most, sem a jövőben nem lesz tárgyalópartnere. Előre lehűtötte mindazokat, akik gyengíteni szeretnék a Német Demokratikus Köztársaság szuverenitását. Kijelentette, hogy az NSZK most olyan felelősségteljes válaszút előtt áll, amely évek hosszú sorára meghatározza, az ország sorsát — választani kell az együttműködés és a konfrontáció között. Springer sajtómágnás sajtója ebből azt a következtetést vonta le, hogy a Szovjetunió „fenyegetőzik“ és „beavatkozik az NSZK belügyeibe“. Ugyanakkor a Szovjetunió a másik fél, amely szerződést kötött az NSZK- val, tehát joga van véleményt mondani. Sőt, minden európai kormánynak joga van nyilatkozni e kérdésben, mert az egész európai problémát érinti, vagy amint Snhönherr NDK-beli evangélikus püspök mondotta: Nem csupán, az NSZK politikai kérdéseiről van szó. A szerződések bírálóinak gondolniuk kell arra. hogy Európa létkérdéseiről, nem pedig pártpolitikai hatalmi kérdésekről van szó“. Bizonyára az NSZK szövetségesei is szükségesnek tartják, hogy „beavatkozzanak az NSZK belügyeibe“, éspedig azért, mert tudják, miről van szó, hogy valójában annak következményeiről van szó, hogy a náci Németország háborúval „beavatkozott“ Európa történelmébe. Leonyid Brezsnyev szavai nagyon találóak voltak. A bonni ellenzék ugyanis azt állítja, hogy tulajdonképpen semmi sem történne, ha a Szövetségi Gyűlés elutasítaná, vagy „heverni hagyná“ a „keleti szerződéseket“, s hogy később valami jobbat alkudhatnának ki. A bonni ellenzék ma tudja, hogy nem találna tárgyalópartnerre, aki új szerződésekről tárgyalna vele. Az uniópárti politikusok jól tudják, hogy milyen ellenállásba ütközik obstrukciójuk Keleten és Nyugaton. Ezért különféleképpen álcázzak a szerződések ellenzését. Barzel kissé mást mond, mint Strauss, megosztják a feladatokat, hogy megtévesszék a nyugatnémet közvéleményt. Barzel azt mondja, hogy az ellenzék elvben nem ellenzi a szocialista országokkal való megértést, de előbb három feltételt kellene teljesíteni. Először is a Szovjetuniónak el kellene ismernie az Európai Gazdasági Közösséget, másodszor el kellene ismernie a németek önrendelkezési jogát, harmadszor biztosítania kellene a gondolatok és személyek szabad mozgását „Németországban“! Az első követelés csak csodálkozást kelthet. Mi köze lehet a szovjet-nyugatnémet szerződéshez? Semmi. Sőt, Leonyid Brezsnyev legutóbbi beszédében kijelentette, hogy a Szovjetunió realitásként ismeri el a Közös Piacot, de a Közös Piacnak is el kell ismernie realitásként a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát és megkülönböztetések nélkül, az egyenjogúság alapján kell lebonyolítaniuk a kölcsönös kereskedelmet. Barzel önrendelkezési jelszava mögött pedig az a törekvés rejlik, hogy „szennyes játékot“ játsszanak az NDK körül, ebben pedig a szocialista világban senki sem dől be a bonni ellenzéknek, nem is szólva arról, hogy nem reálisan gondolkoznak az ilyen spekulánsok. Erich Honecker lipcsei beszédében az NDK és az NSZK együttműködése és jószomszédi kapcsolatai mellett szállt síkra, s ezen az alapon, de semmiképpen sem más alapon, — sok minden javítható. Természetesen, a bonni ellenzék más módon is kétségessé akarja tenni a moszkvai és varsói szerződést. Például azt állítja, hogy a két szerződés szövege különbözően magyarázható — oroszul állítólag kétértelmű. Falin bonni szovjet nagykövet a napokban levelet adott át, amelyben leszögezi, hogy az aláírás után mindkét küldöttség megállapította, hogy az orosz és német szöveg teljesen azonos. Strauss, a kereszténydemokraták bajor ágának vezére azzal ijesztgeti a nyugatnémet közvéleményt, hogy a szerződések raftikifálása után az NSZK-nak óriási jóvátételeket kellene fizetnie; ezzel akarja eltántorítani a nyugatnémet közvéleményt a Brandt-kor- mány politikájának támogatásától. Ilyen csaló üzelmekhez folyamodik a bonni ellenzék a parlamentben is. Az 1969. évi választások eredményei szerint kisebbségben van a Szövetségi Gyűlésben. Ám megvesztegetéssel is kormánypárti képviselőket állít a maga oldalára. A Szabad Demokrata i Pártban három ilyen szökevényre talált — a magas náci kitüntetést viselő Mendére, Zoglmannra, a Cseh-Mor- va Protektorátus hitlerjugendista vezetőjére és a megrögzötten konzervatív Starkera. Most a szociáldemokrata Hupka is pártot változtatott, ő egyébként a revansista ún. Elűzöttek Szövetségének alelnöke. A kormánypártoknak azonban így is többségük van a parlamentben, bár szoros ez a többség, ezért az ellenzék további kí- sérleteket tesz gyenge jellemű politikusok megnyerésére. Az ellenzék azt reméli, hogy a legjobb alkalmul az április 23-i Baden- VVürtemberg-i tartományi választások szolgálnak. Ez a tartomány ugyanis már régen a kereszténydemokraták fellegvára, s a neonáci NPD párt, amely a legutóbbi választásokon itt 12 mandátumot szerzett, elhatározta, hogy visszalép és nem állít jelöltet, hogy ne forgácsolja szét a reakciós szavazatokat és segítsen a CDU-nak. Az ellenzék'figyelme a szabad demokratákra irányul, akiket a CDU Ba- den-Württembergben úgy meg akar gyengíteni, hogy az FDP ne szerezze meg a szavazatoknak a tartományi parlamenti képviselethez szükséges öt százalékát. Az ellenzéknek ez két előnyt jelentene. Egyrészt megtartaná vagy javítaná eddigi egy szótöbbségét a Szövetségi Tanácsban, vagyis a bonni parlament második kamarájában, s ennek folytán a moszkvai és a varsói ; szerződés ratifikálásához abszolút szótöbbség, tehát 249 szavazat szükséges. A Szövetségi Tanács az ellenzék szótöbbsége mellett ugyanis fenntartásokkal élhetne a szerződésekkel szemben, s akkor ebben az esetben a ratifikáláshoz nem elég az egyszerű szótöbbség. Az ellenzék másik előnye az lenne, hogy ha a szabad demokraták Baden-Würtembergben nem szereznék meg a szavazatok öt százalékát, az FDP ingadozó képviselői is spekulálni kezdenének a Szövetségi Gyűlésben, s éppen erre számít a CDU. Az ellenzék legszívesebben még a ratifikációs szavazás előtt megvonná a bizalmat a Brandt-kormánytól, hogy Barzel legyen a kancellár. Ezt azonban csak a szabad demokrata párti képviselők segítségével érhetik el. A ratifikációs szavazás kellemetlen az ellenzéknek. Ha előbb döntené meg a kormányt, akkor egyrészt annak a veszélynek tenné ki magát, hogy egyes képviselői a moszkvai és a var- sóti szerződésre szavazhatnak, másrészt viszont nem bélyegezhetnék meg azért, hogy közvetlenül semmissé akarta tenni a szerződéseket. Ezzel megakadályozná a választások korábbi kiírását, amitől fél, mert népszavazássá válhatnának az NSZK és a szocialista országok viszonyáról. Az ellenzéknek előnyösebbek lennének az 1973 őszén rendezendő választások, amikor a választási kampány előterében inkább az áremelés kérdése állna, s ebből jobban profitálhatna. Barzel azonban azt a benyomást kelti, hogy mindkét eshetőségre felkészült. Ezért alakította meg „árnyékkormányát“, amely minden körülmény között átvehetné a hatalmat, természetesen ha erre alkalom nyílna. Jellemző, hogy Barzel aacheni beszédében nemrégen kijelentette, hogy ha kancellár lenne, kormánya nem ott kezdené a politikát, ahol a legutóbbi CDU-kancellár, Kiesinger abbahagyta, s hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a változásokat, amelyeket a Nyugat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi megállapodás ide- zett elő a két német állami közti helyzetben. Ebből szerinte az következik, hogy egy kereszténydemokrata vezetésű kormány egyetértene az európai biztonsági és együttműködési értekezlet összehívásával, ha a Szovjetunió úgy írná alá a Nyugat-Berlinre vonatkozó négyhatalmi megállapodást, hogy nem követelné a moszkvai és varsói szerződés egyidejű ratifikálását. Szóval, a kereszténydemokrata kancellár mindennel egyetértene, csak az európai határok elismerésével nem. Ez azonban nem más, mint annak a revansista politikának a folytatása, amely az NSZK-t már elszigetelte s ennek következtében a kereszténydemokraták kiestek a kormányból. Barzel azonban már világos választ kapott Európától: az európai határok felülvizsgálásával kapcsolatban nem talál tárgyalópartnerre, nem is szólva arról, hogy ez egészen irreális spekuláció. JÚLIUS SLIUKA :7Z r-.” • .'V ■ !?•' V* Gustav Heinemann, az NSZK elnöke Willy Brandt kancellárral Franz Josef Strauss és vetélvtársa, ^ r-» I Rainer Barzel :fii ' *
