Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
B. PONOMARJOV: A nemzetközi munkásmozgalom és a proletár internacionalizmus Az egész társadalmi élet és a^ forradalmi harc internacionalizálódásá- nak a folyamata egyre gyorsul. Közrejátszik ebben a tudományos-technikai forradalom is, amely jelentősen fokozza a gazdasági élet internacio- nalizálódását, ami pedig elengedhetetlenné teszi a tőkésországok munkásosztályának egyesülését a nemzetközi monopóliumok elleni harcban. A fejlődésünk új szakaszába lépő szocialista országokban is javulnak az objektív feltételek ahhoz, hogy sokoldalúan közeledjenek egymáshoz — mind a szocialista gazdasági integráció útján, mind pedig a szorosabb, elsősorban politikai együttműködés útján. Emellett egyre nyilvánvalóbbá válik napjainkban az az igazság is, hogy az antiimperialista harc frontja oszthatatlan, hogy ha az imperializmus az egyik frontszakaszon szenved vereséget, ez gyengíti egész rendszerét. Növekszik a szocialista tábor ereje A forradalmi harc internacionalizá- lódása annak az eredménye, hogy egyre növekszik a szocialista világ- rendszer ereje, hogy világszerte terjednek a proletár internacionalizmus nemes elvei, amelyek már annyiszor bebizonyították, és továbbra is nap mint nap demonstrálják, milyen óriási a jelentőségük a népeknek a szabadságért, a függetlenségért és a társadalmi haladásért vívott harca szempontjából. A Szovjetuniónak és a lenini úton haladó szocialista országoknak a politikája, a kommunista testvérpártoknak és a forradalmi demokratikus pártok haladó erőinek az internacionalista tevékenysége hatalmas erőt alkot, amely szembeszáll a nacionalista szétforgácsolódás tendenciáival. A marxisiák—leninisták számára a proletár internacionalizmus elveinek védelme nem egyszerűen az egyik aktuális feladat a sok fontos feladat közül. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ez létszükséglet, mert a proletár internacionalizmus az alapja annak, hogy a kommunista mozgalom a munkásosztály, a dolgozók alapvető érdekeit kifejező, nemzetközi jelentőségű erőként létezhessen. Előfordul, hogy egyes pártokban a nemzetközi kommunista mozgalom összeforrasztásának problémáját kizárólag egyetlen szemszögből vizsgálják. Csupán azt hangsúlyozzák, hogy szigorúan tiszteletben kell tartani az egyes pártok függetlenségét, szuverenitását. a politikai stratégia és taktika kidolgozásában való önállóságukat, hogy tűrhetetlen a beavatkozás stb. Ľ2 a tétel önmagában véve feltétlenül helyes. Éppen az SZKP volt az első, amely e tételt felállította, és a legteljesebb mértékben egyet is ért vele. Az SZKP és az FKP küldöttsége az 1971 júliusában Moszkvában folytatott tárgyalások eredményeképpen kiadott közös közleményben megállapította, hogy „mindezek az elvek, a szolidaritással és a kölcsönös segítséggel együtt, szervesen hozzátartoznak a proletár internacionalizmus tartalmához. Nem lehet az egyiket szembeállítani a másikkal. Mindamellett nem szabad beletörődni abba sem, hogy gyengüljön korunk aktuális problémáinak internacionalista megközelítése.“ Éppen ezért az „autonómia“ és a „függetlenség“ egyoldalú hangsúlyozása olykor úgy fest, mint álcázott polémia azok ellen a testvérpártok ellen, amelyek tevékenyen síkraszállnak azért, hogy a kommunista mozgalomban érvényesüljenek a proletár internacionalizmus elvei. S ez kárt okoz a kommunisták közös ügyének, annál is inkább, mert a kínai és az imperialista propaganda az ilyen kijelentéseket felforgató, szakadár célokra használja fel. Nem szolgálják az egység ügyét a kommunista mozgalom „válságára“ vonatkozó elmefuttatások sem, amelyek olykor az egyes pártok sajtójában kapnak hangot. Nem áll szándékunkban tagadni a mozgalomban meglevő komoly nehézségeket. Csupán arról van szó, hogy az ilyen kérdés- felvetés akarva-akaratlan azt a gondolatot sugallja, hogy a proletár internacionalizmus elveinek következetes érvényesítésével még nem lehet helyreállítani az egységet. A marxista—Ieninista pártok közös erőfeszítéseivel igenis megóvható a kommunista mozgalom nemzetközi egysége. S a probléma lényege itt nem az, hogy ezt az egységet valami „újjal“ és nem túlságosan érthetővel váltsuk fel, hanem az, hogy minden erőnkből harcoljunk ennek az egységnek a kiszélesítéséért és megszilárdításáért, mégpedig éppen a marxista — Ieninista internacionalizmus kipróbált elveinek a talaján. A szovjet kommunisták büszkék arra, hogy lenini pártjuk a kommunista sorainak egységéért folyó tevékeny harc élcsapatában halad. Hogy az SZKP XXIV. kongresszusa a kommunisták tömörítésének a fórumává lett, ez pártjuk elvi állásfoglalásának, a kommunista mozgalomban végzett óriási munkájának köszönhető. Az SZKP az elsők között harcolt az 1969-es tanácskozás összehívásáért, amely aztán fordulópont lett a kommunista mozgalom egységének helyre- állításában. Pártunk azóta is következetesen harcol az akcióegységért az imperializmus elleni harcban. Fejleszti kétoldalú és többoldalú kapcsolatait más testvérpártokkal. Az SZKP XXIV. kongresszusa a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatában hangsúlyozta, hogy a politikai összefogásért folyó harcot össze kell kapcsolnunk a kommunisták eszmei egységéért vívott harccal. A mai kommunista mozgalom akármelyik bonyolult problémáját nézzük is, azt látjuk, hogy az SZKP sohasem szorítkozott a nehézségek megállapítására. Határozott lépéseket tesz e nehézségek leküzdésére is. A marxisták—leninisták rendelkeznek mindazzal, ami szükséges ahhoz, hogy biztosítsák az internacionalista eszmék diadalát, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az imperialisták minden olyan próbálkozására, amely a nacionalizmusnak a maguk céljaira való felhasználására irányul. Mindamellett, természetesen, nem önma- guktól szűnnek majd meg a nacionalista elhajlások és a szakadár tendenciák a forradalmárok soraiban. Ezek leküzdése szívós, kitartó munkát igényel. Jelentősen kivehetik részüket ebből a munkából elméleti frontunk harcosai is: a filozófusok, a szociológusok, a közgazdászok, a történészek. A munkásmozgalom egysége A mai forradalmi folyamat problémái között fontos helyet foglal el a munkásmozgalom egységének a problémája. Ennek gerince a kommunisták és a szociáldemokraták viszonya. A kommunisták már évtizedek óta újra meg újra felvetik a munkásegységnek, a szociáldemokratákkal a munkásosztály érdekei védelmében való együttműködésnek a kérdését. S az élet újra meg újra igazolta a kommunisták álláspontjának helyességét. Nem kétséges, hogy ha a harmincas évek elején a szociáldemokrata vezetőség elfogadja a kommunista pártok együttműködési javaslatát, a fasizmusnak nem sikerült volna hatalomra jutnia. S ez nemcsak a munkásosztályt, hanem az egész emberiséget megóvta volna attól a mérhetetlen sok szenvedéstől, amelyet a német fasizmus a nyakába zúdított. Hogy milyen óriási lehetőségek kínálkoznak az egység útján, ezt a franciaországi és a spanyolországi népfront tapasztalatai is mutatják. Ezeket a lehetőségeket akkor — a jobboldali szociáldemokrata vezetők hibájából — nem sikerült kihasználni. A szociáldemokrácia utóbbi negyed- százados állásfoglalását értékelve meg kell állapítanunk, hogy a szociáldemokrácia nem vonta le az ösz- szes elengedhetetlen következtetéseket a második világháború előtt követett politikájának következményeiből. A háború után a szociáldemokrata pártoknak újból lehetőségük nyílt arra, hogy kormánypártokká válja nak. A kommunisták a fasizmus elleni közös harc tapasztalataira támaszkodva, felajánlották a szociáldemokratáknak az együttműködést. Ám a szociáldemokrácia jobboldali vezérei visszatértek a burzsoá pártokkal való blokkok politikájához, megtagadták a kommunistákkal való együttműködést, sőt még segítették is a kommunistáknak a kormányokból való eltávolítását. Az a számításuk, hogy ezzel halálos csapás éri a kommunista mozgalmat, nem igazolódott be. A kommunista mozgalom tovább nőtt és erősödött, s egyes országokban — például Franciaországban és Olaszországban — a marxista—Ieninista pártok a szociáldemokrata pártoknál erősebbek lettek. A jobboldali szociáldemokrata vezetők ellenséges állásfoglalása ellenére a kommunisták — a dolgozók legfőbb érdekeit tartva szem előtt — nem mondtak le az akcióegység politikájáról. Igen sokat tett a Szov- jelunió Kommunista Pártja is annak érdekében, hogy kiépítse kapcsolatait a szociáldemokrata pártokkal és nemzetközi kérdésekben együttműködjön velük. Néhány szociáldemokrata pártnak küldöttsége is járt a Szovjetunióban. A szociáldemokrata vezetők saját szemükkel győződhettek meg országunk kommunista építésének sikereiről. Tagadhatatlan, hogy az egységpolitikának meg voltak a maga eredményei. A hidegháborús idők antikom- munizmusának ma már kevés talaja van a szociáldemokrata mozgalomban. Mindamellett sok jobboldali szociáldemokrata vezető továbbra is anti- kommunista álláspontot képvisel. Ma is elég gyakran durva antikommunis- ta kirohanásokra vetemednek az Osztrák Szocialista Párt egyes vezetői és más szociáldemokrata pártok több vezetője is. Ugyanakkor a szociáldemokrácia soraiban, sőt vezető rétegeiben is fokozódik a differenciálódás. Az egyik póluson a szélsőjobboldali politikusok állnak, a másikon a baloldali áramlatok, amelyek egyre erősödnek. Több szocialista párt antiimperialista osztályálláspontot képvisel, s ezekkel a pártokkal az SZKP baráti kapcsolatokat tart fenn. Ilyen párt például a Proletáregység Olasz Szocialista Pártja, a Chilei Szocialista Párt, a Japán Szocialista Párt. Nem szabad lebecsülnünk annak jelentőségét sem, hogy erősödnek a baloldali áramlatok olyan pártokban, mint az angol Munkáspárt, a Német Szociáldemokrata Párt, a Svéd Szociáldemokrata Párt. A nemzetközi szociáldemokráciában kialakult helyzet józan értékeléséből kiindulva az SZKP XXIV. kongresszusa újból megerősítette ebben a kérdésben elfoglalt elvi álláspontunkat. Az 1969-es nemzetközi tanácskozás irányvonalának megfelelően pártunk, nem engedve forradalmi elveiből, kész tovább fejleszteni a szocialistákkal, a szociáldemokratákkal való együttműködését mind a békéért és a demokráciáért vívott harcban, mind pedig a szocializmusért vívandó harcban. Igen erőteljesen képviselte ezt az álláspontot Leonyid Brezsnyev elvtárs az SZKP XXIV. kongresszusán tartott beszámolójában. Az általa kifejtett nézetek élénk visszhangra találtak a nemzetközi szociáldemokrácia soraiban. A szociáldemokratizmus ideológiája és politikája elleni harc változatlanul fontos feladata marad az SZKP-nak, az egész kommunista mozgalomnak. Ezt a harcot a kommunisták a munkásmozgalom egysége nevében, nem pedig szakadásának mélyítésére folytatták és folytatják. A kommunisták az akcióegység érdekeit helyezték politikájuk előterébe, és újabb meg újabb együttműködési javaslatokkal lépnek fel. A szociáldemokrácia jobboldali vezetői kénytelenek számolni azzal, hogy az élet mind erőteljesebben veti fel a munkásmozgalom egységének a kérdését. Emellett az egység hozzájárul ahhoz is, hogy a szociáldemokrata mozgalom középső és alsó rétegei leküzdjék a kommunistákkal kapcsolatos előítéleteket és a kommunistákkal szembeni bizalmatlanságukat. A kommunisták rendületlenül tovább folytatják az egység lenini politikáját. [gM [TOm wm • Az egyes köztársaságok magas fejlődési üteme az országos munka- megosztásban játszott szerepük növekedését is jelenti. Az Orosz Föderáció például az ország villamosenergia-ter- melésének 64 százalékát, olajának több mint 81 százalékát, földgázának 45 százalékát, szenének 55 százalékát, nyersvastermelésének 49 százalékát, acéltermelésének pedig több mint 54 százalékát adja. • Ukrajna ipari termelése 1970-ben kétszer akkora volt, mint az egész országé 1940-ben. Az Ukrán SZSZK részesedése a Szovjetunió termelésében a következő: szén 34 százalék, földgáz 31 százalék, nyersvas 48 százalék, hengerelt acél 42 százalék, vasérc 56 százalék, kohászati berendezés 48 százalék, Diesel-mozdony 94 százalék, traktor 32 százalék, cukorrépa 53 százalék, qabona 23 százalék. • 1970-ben Belorusszija adta a Szovjetunióban előállított kálium-mű- iráqya mennyiségének 49 százalékát, polietilénnek 19 százalékát, a műszáltermelésnek 10 százalékát, a traktor- gyártásnak 18 százalékát, a fémforgácsoló gép- és automatasor gyártásának 13 százalékát és a motorkerékpárgyártásnak 22 százalékát. • 1926-ban Kazahsztán iparának fejlettségi szintje az országos átlagnak csak 7 százaléka, a közép-ázsiai köztársaságoké és Belorusszijáé pedig 31—40 százaléka volt. 1968 végén a közép-ázsiai köztársaságok és Kazahsztán iparának színvonala az országos szintnek 79 százalékát érte el, Belorusszijáé pedig már azonos volt az orszáqos átlaggal. • 1969-ben a nemzeti jövedelem növekedésének üteme a 15 szövetségi köztársaság közül 10-ben meghaladta az országos átlagot. ® A Szovjetunióban 1965 és 1969 között körülbelül 12 százalékkal nőtt a munkások és az alkalmazottak létszáma. Ez az arány a balti köztársaságokban 14,5 százalék, a kaukázuson- túli köztársaságokban 19,5 százalék, a közép-ázsiai köztársaságokban 21 százalék. Litvániában az első ötéves tervidőszakban 240 000 fővel, Moldavában 280 000 fővel nőtt a munkások és az alkalmazottak száma. Üzbegisztánban 1966—1970 folyamán 2,5-ször több szakmunkást képeztek, mint 1961 — 1965-ben. • A Szovjetunióban számos munkahelyen igen sokszínű a dolgozók nemzetiségi összetétele: a Tyemirtani Kohászati Művekben például 46 nemzet képviselői dolgoznak együtt, a volgai autógyár építkezésén 44, a nureki vízerőműnél 41, a Tuvai Azbesztgyárnál 36, az uszty-kamenoqorszki magnézium-titán kombinátnál 32 nemzet van képviselve a munkások és a szakemberek között. • 1965-ben Közép-Ázsia és Kazahsztán népeinek nyelvein 40,5 millió példányban jelentek meg folyóiratok, 1970-ben ez a szám már majdnem elérte a 116,7 milliót. Rohamosan növekszik a folyóiratok és napilapok terjesztése. Az ötéves terv végén például Belorusszija minden 1000 lakosára több mint 1000 példány folyóirat és napilap jutott, s ez egyúttal az országos átlag is. Kazahsztánban 1970- ben minden 1000 lakos 1230, Moldavában 1369 példányt (kétszer annyit, mint 1965-ben/, Litvániában 1700, Észtországban pedig 1800 példányt vásárolt. • 1969-ben a Szovjetunióban élő népek 56 nyelvéről fordítottak más nyelvre könyveket és brosúrákat; a Szovjetunió népeinek nyelvére pedig több mint 4000 könyvet és brosúrát fordítottak s adtak ki, összesen több mint 83 millió példányban. • Azokban a szovjetköztársaságokban, amelyeknek területén a cárizmus idején nem volt felsőoktatási intézmény, most tízezer lakosra ennyi egyetemi hallgató jut: Moldava — 124, Türkménia — 131, Tádzsikisztán —- 149, Kazahsztán — 152, Belolusszija — 154, Kirgizia — 161, Litvánia — 181, Üzbegisztán — 189, Azerbajdzsán — 192, Örményország — 214. (Szav)
