Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-24 / 96. szám, hétfő
JOLIUS F U Cl K: ÜZENET AZ ÉLŐKNEK (RÉSZLET) Harminc esztendővel ezelőtt, a Gestapo pribékjei ezen a napon tartóztatták le Július Fucíkot, a cseh és a nemzetközi munkásmozgalom élharcosát. Alábbiakban részletet közlünk abból az alkotásából, amelyet ma is milliók olvasnak megdöbbenéssel és Fuőíkra gondolnak, a kommunistára, a szabadság hitvallójára, aki törhetetlenül hitt az emberben és eszméinek győzelmében. A kérlelhetetlen harc hosszú hónapjai remek bajtársiasság- gal kapcsoltak össze bennünket. Természetünkkel és képességeinkkel jól kiegészítettük egymást, Zika a szervező, tárgyszerű, aprólékosan pontos, a szavak mögött kutató, lényeget kereső, minden javaslatot gondosan mérlegelő ember, aki egyúttal a döntések végrehajtását a maga kedves módján, de szigorúan ellenőrzi. Cserny a szabotázsműveletek vezetője és a fegyveres ellenállás előkészítője, mindig katonai fogalmakban gondolkozik, találékony, nagystílű. fáradhatatlan és szerencsés új formák, új emberek megvalósításában. Végül én — az agitáció és propaganda embere, az újságíró, aki szimatjára bízza magát, kissé fantaszta, de van kritikai érzéke az egyensúly fellelésére. A munkakör szétosztása persze inkább a felelősség megosztása volt, nem a munkáé. Hiszen valamennyiünknek mindenbe önállóan kellett beavatkoznia, ahol éppen szükség volt erre. Nem volt könnyű a munkánk. A csapás, amely a pártot februárban érte, még mindig érezhető volt és sohasem gyógyult be teljesen. Minden ösz- szeköttetésünk megszakadt, néha egész láncsorok estek ki, másokat jól helyreállítottak, de nem fértünk hozzájuk, egész szervezetek, üzemek, országrészek voltak hónapokon keresztül elszigetelten, míg felvehettük velük az érintkezést és meg kellett elégednünk azzal, hogy legalább a központi sajtótermék jut el hozzájuk, hogy utasításunkhoz tartsák magukat. Nem voltak lakásaink és nem tudtuk a régieket használni, hiszen a régi összejöve- teli helyeket még mindig veszedelem fenyegette, kezdetben pénzünk sem volt, élelmiszerellátásunk akadozott, sok dolgot újból kellett felépítenünk ... mindez abban a korszakban, amikor a párt nem elégedhetett meg az építés és előkészítés munkájával, a Szovjetunió elleni támadás Idején, mikor már közvetlenül be kellett avatkoznia a harcba, megszerveznie a belső arcvonalat a megszállók ellen, gue- rilla-háborút vezetni ellene, nemcsak saját erőivel, hanem az egész nemzet erejével. 1939 —41 között, a készülődés éveiben a párt mély illegalitásban élt nemcsak a német rendőrség, hanem az egész nemzet előtt. Most kivérezve meg kel- Jett erősödnie és tökéletesíteni kellett illegális munkáját a megszállók ellen, ugyanakkor meg kellett mutatkoznia a nemzet előtt, összeköttetést kellett létesítenie a pártonkívüliek felé, az egész néphez fordulnia, mindenkivel tárgyalnia, aki el volt szánva a szabadságharcra, erre az elszántságra nevelnie a még ingadozókat is. 1941 szeptemberében először mondhattuk, ha nem is azt, hogy ismét felépítettük súlyosan megrongált szervezetünket, hanem legalább azt, hogy újból szilárdan megszerveztük a párt gerincét, amely így legalább részben teljesíteni tudja a legfontosabb feladatokat. A párt beavatkozása azonnal észrevehető lett. Megszaporodtak a szabotázsok, megnőtt a sztrájkok száma az üzemekben, — szeptember végén Heydri- chet küldték a nyakunkra. Az első ostromállapot nem törte meg az egyre növekvő aktív ellenállást, de meglassította azt és újabb csapásokat mért a szervezetre. Különösen a prágai kerületek és az ifjúsági szervezetek szenvedtek, újabb emberek estek el, akik nagyon értékes munkát fejtettek ki számunkra: Jan Krejcsi, Stand, Milos Krászny és még sokan mások. Minden oldalon láthatták viszont, mennyire legyőzhetetlen a párt. Elesett egy harcos, és ha egy nem pótolhatta, ketten, hárman léptek helyébe. Az új esztendőbe már szilárdan kiépített szervezettel léptünk — természetesen nem mutatva meg most sem mindent s távolról sem abban a terjedelemben, mint 1941 februárjában —, mégis eléggé felkészülten arra, hogy teljesíthessük a döntő csatában ránk váró feladatokat. A munkát megosztottuk valamennyien. Ebben elsősorban Honza Zukának volt része. Hogy mit végeztünk a sajtóban, arról talán a pincékben, padlásokon, az elvtársak titkos gyűjteményeiben elég adat lappang, úgyhogy erről felesleges beszélni. Lapjainkat jól terjesztették és sokan olvasták, nemcsak a pártbeliek, hanem a pártonkívüliek sorában is; jelentős példányszámban jelentek meg sok önállóan dolgozó, egymástól szigorúan elszigetelt illegális technikai műhely kiadásában. Megjelenésük rendszeres és gyors volt, amint azt a helyzel kívánta. Sztálin elvtárs 1942. február 23-án kiadott hadparancsát például már a következő nap este megkapták olvasóink. Kitűnően dolgozott a nyomdászok, az orvosok technikai műhelye és Fuchs Lorenz műszaki csoportja, mely saját tájékoztató kőnyomatot adott ki „A világ Hitler ellen“ címmel. Minden többi munkát magam végeztem, hogy kíméljem a kereteket. Arra az esetre, ha elesnék, helyettest képeztünk ki. Amikor letartóztattak, munkába kezdett és máig is dolgozik. Gépezetünket a lehető legegyszerűbben építettük ki, hogy egy feladattal a lehető legkevesebb számú embert terhelünk meg. Elhagytuk a hosszú ösz- szekötő láncokat, amelyek — mint 1941 februárjának tapasztalatai mutatták — nem védték, hanem inkább veszélyeztették a gépezetet. Ebben ugyan több veszély rejlett a mi számunkra, a párt szempontjából viszont biztonságosabb módszernek bizonyult. Olyan csapás, mint 1941 februárjában, már nem érhette. Ezért is dolgozhatott új taggal kiegészítve nyugodtan tovább a központi pártvezetőség, amikor letartóztattak. Hiszen legközelebbi munkatársamnak sem volt fogalma erről. Honza Zikát 1942. május 27-én fogták el. Itt ismét szerencsétlen véletlen játszott közbe. A Heydrich elleni merényletet követő éjszakán történt ez, amikor a megszállók egész gépezete üzemben volt, hogy hatalmas razziákkal kutassák át Prága egész területét. Behatoltak abba a sztresQvicei lakásba is, ahol Zika megbújt. Papírjai rendben voltak és valószínűleg elkerülte volna az igazoltatók gyanúját. Am nem akart veszélyeztetni egy derék családot és a harmadik emeletről az ablakon át szökést kísérelt meg a másodikra. Útközben megcsúszott és súlyos gerincsérüléssel szállították a rabkórházba. Egyáltalában nem tudták, kit kaptak kezükbe. Csupán tizennyolc nappal később, fényképekkel való összevetés alapján állapították meg kilétét és a haldoklót kihallgatásra vitték a Pet- snhek-palotába. Ott láttam utoljára, amikor felhívták, hogy szembesítsenek vele. Kezet adtunk egymásnak, kedves széles mosolyával rámköszöntött. — Jó egészséget, Gyula! Ez volt minden, amit hallottak tőle. Többet ugyanis nem beszélt. Néhány arcára mért ütés után eszméletét vesztette és néhány óra múlva meghalt. Letartóztatásáról már május 29-én tudtam. A csápok kitűnően dolgoztak. Segítségükkel egyeztem meg vele további fellépésem felől, amit később utólag jóváhagyott Honza Cserny is. Ez volt utolsó közös határozatunk. Csernyi 1942 nyarán fogták el. Ez már nem volt véletlen, hanem összekötőjének durva fegyelmezetlensége. Ez az ösz- szekötő ugyanis nem viselkedett úgy, ahogyan egy vezető tisztséget betöltő emberhez illett volna. Néhány órai kihallgatás — természetesen meglehetősen kemény kihallgatás — után (de mi mást várhatott volna?) pánik vett rajta erőt és megadta a lakást, melyben Csernyivel találkozni szokott Innét azután a nyom Honzához vezetett, aki néhány nap múlva így a Gestapo kezére került. Mihelyst behozták, azonnal szemesítettek vele. — Ismered? — Nem ismerem. A két válasz egyöntetű volt. Cserny teljesen megtagadta a vallomástételt. Régi sebesülése megóvta a hosszú kínzástól. Gyorsan eszméletét vesztette. Mialatt második kihallgatására került volna sor, már pontosan tájékoztatták és ahhoz is tartotta magát. Nem tudtak meg tőle semmit sem. A pankráci börtönben tartották és hosszú ideig várták, hogy valamilyen vallomás beszédre bírja. Erre azonban nem került sor. A fogság nem változtatta meg. Friss, víg, becsületes maradt, így távlatot mutatott másoknak is, amikor előtte már csak a halál lávlata maradt. Fordította: PEÉRY REZSŐ SIPOSS ERNŐ: Amikor a hóhért akasztják... A merre csak nézek, minde- ** nütt fehérség vesz körül. Fehér a fal, az ajtók s az ablakrámák; fehérek az ágyak, s az ágyneműk; a szekrények és a polcok; fehérben járnak kibe az orvosok és az ápolónők, és fehér arccal fekszik mellettem a kórházi ágyában Káposzta Kázmér. S közben jajgat. De olyan szívszaggatóan, mint egy haldokló bivalyborjú és szemeiben már nincs semmi rosszindulat, vaqy gonoszság, mint tegnap. Csak valami nagy-nagy viláqfáidalom. Talán így nézne rám egy indiai „szent" tehén, ha mondjuk a kalkuttai utcán orvul belerúgnék, vagy íqy nézhet a megcsalt férj, amikor elolvassa felesége búcsúlevelét, amiben azt tudatja, hogy megszökött a sarki gebinessel. Ahogy mondom, Káposzta Kázmér búsan néz ránk és nyög, mi pedig kárörvendően vigyorgunk a képébe és egymás közt vihogunk. Mert kérem ez az a szituáció, „amikor a hóhért akasztják". No de sorjában. Ki is ez a Káposzta Kázmér? Hivatalos elnevezése: eqészséqüqyi dolgozó, félhivatalosan szólva boncoló és hullamosó, köztünk szólva pedig egy lelketlen alak, egy szívtelen lény, egy „embertelen“ ember. Ő az intézet réme. A szájától félnek a többi alkalmazottak, s ha valahol megjelenik, onnan úgy menekülnek a többiek, mintha egy zsák királykobrát engedett volna el valaki a szobában. Híre jár, hogy mindenkivel összeveszik, intrikál és naqyzol. A rokonoknak, akik sokszor fehér köpenye miatt, „doktor" úrnak szólítják, kiselőadásokat tart egyes betegségekről és jobban akar tudni mindent, mint az orvosok. Azt is rebesgetik, hogy nagy borravalókért meqíqéri a gyászolóknak, hogy majd mindent szépen elintéz, s utána úgy adja rá a halottra a kabátot, hogy belelép és kettéhasítja. No de mégha csak a halottakkal1. De az élőkkel! Kiabál a betegekkel és zsörtölődik, káromkodik, és parancsolgat ... illetve csak parancsolgatott, mert most itt fekszik mellettünk és jajgat. e hogy is történt az eset. ^ Ma hajnalban hozták be a műtőből, agyrázkódással és fejsérüléssel. Sokáig eszméletlen volt, de most már vaqy 3 órája nyavalyog... a nyavalyás. Mert ugye tegnap még féltünk tőle. Ahoqy be szokott állítani a terembe, amikor valamelyik szerencsétlen meghalt társunkat kellett elvinni. Hát úgy nézett végig a termen, mint Ala- poleón az Austerlitzi csatatéren. Már a megjelenése is félelmetes volt. Kopogás nélkül nagy robajjal tárta ránk az ajtót és bekiáltotta a terembe: „Melyik ágyon fekszik?“ Aztán dongó léptekkel szokta végigjárni a szobát, s mindegyikünket megL. GÄLY OLGA: Lázadás és alázat Egymás mellett hogyan fér meg lázadás és alázat? A szél, mint betöretlen vadlő, tájtékozva tiporja meg az összebúvó fákat. Hová lett méltóságotok - fák? A szörny huhogva rémít: tavaszt akartok? Vívjunk hát párbajtl Lássuk, ki az úr még itt? Észak hideg küldötte - én, szabad és büszke táltos, szárazon, vízen úr vagyok - sörényem égig szálldosl Dühöng a szél, s a föld, akár egy dúsan rakott tálcát teríti elé asztalát - oly alázatos rettenettel fogadja ezt a vágtát. Óh, hogyan remegnek a fák, a fenyők, tölgyek, fűzek, a gesztenyék, s a fehér hajú fiatal rvyírfa-szűzek, mert egy sem tudja melyikük dereka roppan ketté, ha kaján, kéjes üvöltéssel halálos, görcsös ölelésbe rántja a gyűlölt vendég. Ott járok a holt fák között, s lassabban ver a szívem. A szél elült, sütött a nap, vadkacsa ül a vízen, a tóból ezüst hátú ponty vetődik csacska légyre, s a barkák arany fürtjeitől a tópart mintha égne. Hol nyargal most a bősz csikó? Nyerítve hol csatázik? Nálunk most újra nagybetűs Tavasz varrja ruháit a tölgynek, fűznek, gyesztenyének, s a magnólia ágak hegyén - mint mohó gyermeköklök a duzzadó mell közeledtén - rózsás-fehér, kövérkés bimbók felpattanásra várnak. Minden oly életes, derűs - ki gondol a halálra? S miről dalol vajon oly buzgón egy sárga bögyü kismadár egy sebzett fára szállva? „Óh, nem halál ez, nem halál - törzsed hajt még új ágat! a természet intelme ez, hogy törvényeit ne feledd, s legyen benned mindig elég lázadás és alázat.“ nézett, mintha azt jelezte volna ezzel, hogy „Jó lesz vigyázni kisöregek, mert nem tudhatjuk, ki a következő. Volt olyan, aki félelmében ilyenkor a paplan alá bújt. Arról persze fellibbentette a paplant, s ha meglátta a pasas rémült ábrázatát, hát rávigyorgott. Ez volt az az úgynevezett „halottkém mosolya”. De az öltözetében is volt valami félelmetes. Vérpecsétes fehér köpenye volt, ami fölé fekete gumikabátot húzott, fehér gumicsizmát hordott és piros gumikesztyűt. Hogy miért pirosat? Bizonyára, mert az anyagbeszerző épp akkor pirosat tudott csak felhajtani. Ehhez képzeljünk hozzá még egy fél arcot eltakaró fehér maszkot, ami fölött két apró, rosszindulatú, „disznószem" néz az emberre, és muris megkapjuk a teljes képet. Amint mondom, nem szerette senki és minden beteg minimum azt kívánta neki, hoqy bárcsak törné ki a rossznyavaiya. S ez a végén be is következett. Mert ha valamit sok ember nagyon akar, az a végén mégis csak teljesül. S ezt nagyon akarták. T egnap éjjel behoztak egy * hullarészeget, aki az egyik kocsmában lefordult a székről és meghalt. A riadt kocsmáros értesítette a mentőket, azok kiszálltak és egy fiatal orvos konstatálta a halált. Káposzta Kázmér, annak rendje és módja szerint bevitte a halottat a hullaházba, levetkőztette, ráfektette a pléhezett asztalra és letakarta egy lepedővel. Azzal ment a dolgára vissza a boncolóba, ahol a standhelye volt. Közben, ahogy később reprodukálták az esetet, a „tetszhalott" részeg felébredt. Nem volt ő halott, csak úgy nézett ki. S a hidegtől most magához tért. Zúgott a feje, émelygett a gyomra, fázott cudarul, és nem tudta elképzelni, hogy hol is lehet. Felült a ravatalon és magára terítette a lepedőt. Gondolta, majd csak jön valaki, aki innen kiszabadítja. Hiába nyitogatta az ajtókat, azok csak nem nyíltak ki s a kiabálására sem jött válasz. Hát csak várt. Úgy éjfél után, 4 órakor meghalt a női osztályon eqy néni, akit szintén le kellett vinni a hullaházba. Káposzta az egyik társával meg is jelent s elindult a menet. Utána pár percre hangzott fel az a rémült kiáltás, amitől mindnyájunkban megfagyott a vér. Egymás után nyíltak ki az ablakok, s a rémült betegek csak annyit láttak, hogy a gyéren viláqított kórházudvaron, keresztül-kasul minden virágágyon és szemetesládán, parkoló mentőautón és pádon; mint egy ámokfutó, rohan Káposzta Kázmér s utána egy fehérbe, lepedőbe öltözött meztelen akik lohol, aki azt kiabálja, hogy — Álljon meg már végre! Adjanak valami ruhát, mert megfagyok! Miért vetkőzteitek le engem? Meg, hogy: Hol vagyok? ... Álljon meg már végre! ... De Káposzta nem állt meg, hanem irányt vett nyílegyenesen neki a kórházkapunak, ami 6 milliméteres pléhből volt kovácsolva. Csak egy nagy csattanás hallatszott, s utána már vitték is az eszméletlen alakot a sebészetre. Ahogy később elmesélte, amikor benyitottak a hullaházba, hát a „halott" részeg leugrott, a „szentmihály- lováról“ és éktelen hangon nekik támadt. Hogy így, meg úgy. Micsoda disznóság, hogy neki ellopják a ruháját... s nekiug- rott Káposztáéknak. Ezek meg eldobták az öregasszonyt, és „usgyi neki, vesd el magad", kirohantak a sötét éjszakába. I^íosr pedig itt nyög mel* ® lettünk és néha talán már sajnáljuk is. Hisz most olyan szelíd, mint a ma született bárány. Ma még a vizit is jobb volt. Mosolygott mindenki, kevesebb volt a panasz a betegek részéről, sőt sokan úgy érezték, hogy már nem is betegek. Mert az öröm is gyógyít és a káröröm is öröm. S olyan kevés kell sokszor a boldogsághoz. Elég mondjuk, „ha a hóhért akasztják.. “ 1972. IV. 24.
