Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
— Borbélyhoz készülődött, és kevés a pénze, Stalauskas elvtárs? Jurgis elengedi a megjegyzést a füle mellett, megvakarja szúrós állát, és valami velőtrázó szemtelenséget mond: — Vydok, nem főznél egy teát? Szeretném megkínálni Évát. No lám, Évának hívják, micsoda szégyentelen neve van! És Jurgisnak még van mersze teát kérni! — Mit fújsz, Vydok? — lép közelebb Stalauskas, nyoma ott marad a fekete szőnyegen. — Tudod, Éva feszélyezve érzi magát a más konyhájában ... Meg aztán teám sincs. Képzeljék csak, Éva feszélyezve érzi magát a más konyhájában! De éjszaka belopakodni egy idegen férfihoz, az nem zavar ja ... — No, Vydas, légy emberséges! — Stalauskas átalakítja a nevét férfinévre — így szokta meg a lányokkal a műhelyben. Hatalmas téglavörös mancsával megérinti a könyökét. Gyökerekre emlékeztető, csomós ujjai megszorítják az ő fehér jó szagú kezét, és erre a szorításra tűz önti el Vyda szívét. Kirántja a karját, kiszalad a konyhába. — Néha egy csésze tea olyan, mint a fuldoklónak a szalmaszál... — tréfálkozik furcsán, valahogy szokatlanul Stalauskas, és Vyda ujjai közt táncolni kezd a gyufa. Világos: szellemeskedni akar, de ugyan ki hinné el, hogy a szerelmeseknek ugyanolyan rossz lehet, mint azoknak, akiket senki sem szeret? Elvégre nem Vyda dolga, hogy ki az a fuldokló; ő megfőzi a teát, ha már egyszer erőszakkal kihurcolták a konyhá-, ba, forró vizet tesz a csészébe, aztán vigye Jurgis az italát isten hírével, Vyda pedig nekiül és befejezi ezt az irományt. No lám: „Vyda“ „emberséges“ is tud lenni, a fuldokló Éva-fürjecske azonban csak henteregni tud az ágyon, amit éppen ez a „Vydas“ ágyazott be; Stalauskas észre se vette, hogy napközben rendbe szedték az ágyat, és most a szélén ott szipog Éva, aki mindenüvé bekúszik, mint az esti sötétség, sehogy sem védekezhetsz ellene. Nem elég, hogy elegyengette a sebtében odagyúrt takarót, nosza, csinál] teát is, hallgasd Stalauskas sóhajait, amelyekben annyi a gyöngédség, mint a csöpp a tengerben, még „Vydasnak“ is jutott belőle egy cseppecske. Fülig szerelmes ez az ormótlan kőbálvány, az Évikéje pedig talán be se ágyaz, teá se főz neki. Ha Éva elkészítené Jurgis teáját, bevetné az ágyát, talán Vyda is megértené a férfit, és nem vacakolna éjszakánként a tollal, amely bármely pillanatban fullánkká változhat, és isten tudja mit kezd írni — szerelmes levelet-e vagy kérvényt... — Vidd a teádat! — Köszönöm. Nem is tudod, milyen vagy ... Stalauskas bizonytalanul viszi a teát — a csésze fölött gomolyog a gőz —, ujjait összeégetve szorongatja a csészét, mint valami kincset, amit kiragadhatnak a kezéből. VyÖa meg csak áll — teljesen megdöbbenve a váratlan dicsérettől Honnan is tudná Jurgis, milyen valójában Vyda, amikor Vyda maga sem tudja? Lehetséges, hogy Jurgis, amikor hazajön a munkából észreveszi a bevetett ágyat is, a lesepert pókhálót is? Látja és hallgat, meg se köszöni. Én meg irigy hárpia vagyok, az orránál fogva vezetem Jurgist — jócselekedeteket hajtok végre, ámbátor egyáltalán nem is vagyok jó: teát főzök ennek az Évának, pedig gyűlölöm. És Éva még mindig zokog, noha őt szereti Jurgis, engem meg nem szeret senki. Nem annak főzök teát, akit szeretek, hanem annak, akit ő szeret, és még örvendezek is, hogy megdicsértek, jóllehet az udvarias frázisok kevés örömet okoznak. Ű már régesrég elfelejtette, hogy mit mondott, én hülye meg még mindig itt állok és filozofálok! Na elégi Csak nem gondolkozni, bezárkózni, elbújni a morzsányi oázisban, nem törődni senkivel, de ha már törődsz, gondolj magadra — ki fog Vy- dáról gondoskodni, ha nem önmaga? Stalauskas egyszer köszönt meg valamit, akkor is minden bizonnyal csak azért, mert nem tudta, hogyan állítsa meg annak az asszonynak a könnyeit. De az is lehet, hogy nemcsak azért? Nem, jobb nem gondolkodni, betömni a fülünket, tökéli el magát Vyda, fel- öltve a fagyos álarcot. Ha pedig Vyda egyszer elhatároz valamit, azt meg is teszi — vegyük például azt, hogy naponta háromszor csak egy bögre kávét iszik. Gondolatai azonban sehogyan sem tudnak elszakadni attól az asz- szonytól, aki árnyékként lopakodik Jurgis után, de maga se tudja, mit akar tőle. Ám ha tudja is, Jurgis, a kedves, jó Jurgis mégsem érti meg. Hiszen egy csésze tea nem állíthatja meg a vigasztalhatatlan zokogást. De különös: odaát valaki apró kortyokban szürcsöli a teát, a foga odakoccan a csésza széléhez s lassanként csendesül a sírás ... Vyda szívében megrezzen valami — ilyen finom remegést még egyszer sem érzett, jóllehet, már huszonhét esztendős, és négy éve, hogy befejezte az egyetemet. Azután felsóhajt, tiszta lapot rak az asztalra és a tolla után nyúl, amely már nem fullánk — közönséges toll megint. Fordította: Zahemszky László S' I 11 A kohó, mint egy óriási macska, két évig dorombolt az életemben. A folyékony vassal nem volt dolgom, azt a kohászok szorították zsilipek közé. Az öntőcsarnokból hozzánk csak a fények jutottak el, a gázok fojtogató illata és a morajló, monoton zúgás. Nekem vagonokkal, kínai érccel, szovjet koksszal, mészkővel, dolomittal és egy óriási szívlapáttal kellett mindennap megbirkóznom. Fönt dolgoztam a bunkersoron. Eleinte csak úgy találomra szerveződtek a brigádok. Nem is szerveződtek, néhány ember lapátot fogott, és fölmászott a vagonokra. Pár hét alatt kialakult a brigád. De hogy a kis Bráder Laci hogyan került közénk, még ma sem tudom. Potyondi, a brigádvezető naponta többször megállt mellette, és rákiáltott: pályaudvaron csillogó hegyek nőttek az ércből. A vágányok között piros felhőket kavart a szél, nyomába szegődött a mozdonyoknak, és végigtáncolt a bunkersoron. Egyik este valóságos tornádó keletkezett, örvényében rozsdaszínű szállópor, finom szemcséjű ércek, a kohó és az erőmű füstje együtt emelkedett. A Duna felett fekhőkre ültek, megfestették az ég peremét, és éjszaka szennyes záporban visszahulltak. Másnap a bunker falán megült az érc. Egyszerűen odaragadt. A bunker közepén már alig volt, az oldalán meg majdnem a rácsig. — Valaki menjen le! Fel kell csákányozni — mondta Potyondi, és elment az irodába. Lázár Gyula átbújt a rácson, aztán az ércre ereszkedett. Leadtuk a csákányát. Már vagy tíz perce döngette az ércet, amikor megJ^epfAa J}utešm — Apikám, ez nem bölcsőde, itt melózni kell. Szőke gyerek volt, sovány, és a mamáját is Bráderiiak hívták. Esténként előkaparta az ágy alól a citeráját, és úgy tévelygett a húrok között, mint egy világtalan. Jólelkű gyerek volt, de a lélekkel, sajnos, nem lehet lapátolni. így aztán nem dolgoztunk vele szívesen. Amíg a többiek kidobtak egy vagont, ő csak egy felet. Potyondi minden reggel föltette a drámai kérdést: — Ki akar a Citerással dolgozni? Persze, senki sem akart. Ilyenkor nagy érdeklődéssel a kokszoló kéményére bámultunk, a szkipjáratra, vagy a felhőket mustrálgattuk a Duna felett. A vége veszekedés lett. Potyondi rátukmálta valakire Cite- rást, a „valaki“ persze egész nap marta. Máéj>ap kezdődött elölről. A többi brigád hatkor már dolgozott, mi meg a vágányok között osztozkodtunk. Egy hónap múlva Potyondi, ha meglátta Citerást, már ideges volt. A brigád morgott, szitkozódtak. Citerás kedvetlen lett, félt tőlünk. Valamit tenni kellett. w — Nincs vita. Ezután minden reggel sorsot húzunk — mondta Potyondi, és hat gyufaszálat tartott elénk. Aki a fél gyufát húzta, az megkapta Citerást. Valamit javult a helyzet, de a megjegyzések így sem maradtak el. Június végén egymást érték az irányvonatok. A „H“ indult alatta. Lassan, alattomos csusszanással, aztán hirtelen fél métert süllyedt a szintje. Pillanatok alatt történt. Lázár annyira megijedt, hogy nem tudott kiáltani. Csak akkor üvöltött fel artikulátlan, kétségbeesett hangon, amikor derékig beszippantotta. A szomszéd vagonban dolgoztam. A kiáltásra összerezzentem, aztán hirtelen kiugrottam a vágányok közé. Tudtam, hogy baj van. Ketten már ott voltak. Ijedten botorkáltak a rácson. Lázár most már egyfolytában üvöltött: — Segítsetek! ... Segítség! ... — Eresszétek le a kötelet! — kiáltottam futás közben. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy nincs a kéznél se kötél, se rúd. — Hol a biztosítókötél? — förmedtem az ijedt fiúkra. — Lent maradtak az öltözőben. — Ebből nagy balhé lesz! — mondtam, aztán fölkaptam egy lapátot, és lenyújtottam. Csak az élét érte el. Nem tudott megkapaszkodni. Közben újra eresztettek a bunkerból. Lejjebb szállt az érc, és Lázár még jobban elmerült. A szeme kidülledt, és elké- kült a feje. Ez már nem az ijedtségtől volt, hanem a fájdalomtól. Az érc percről percre jobban szorította. — össze fogja Toppantani. Belekerül a mérlegkocsiba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Automata kohó, ezt nem lehet megállítani — villant át rajtam a borzalmas gondolat. Valaki elszaladt kötélért, de arra nem lehetett várni. Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanatban mélyebbre süllyedt. Az érc már a mellénél vöröslött. Az emberek összeszaladtak, a szomszéd brigádból is, de csak toporogtak a sínek között. Újra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt. Valaki megszólalt a hátam mögött: — Én leereszkedem. Citerás bukkant fel. — Hülye — mondta valaki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rácson, és a sínekbe kapaszkodva, leengedte testét, mint egy kötelet. — Kapaszkodj a lábamba! — kiabált Lázárnak. — A bokámat fogd meg! Amikor Lázár megkapaszkodott, megpróbált húzódz- kodní, de nem bírt. — Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mért nem bírom sokáig! Megfogtuk a csuklóját, és húztuk, húztuk. Nem bírtuk. Valaki rendelkezett mögöttem: — Mindegyik kezét hárman fogjátok! — Nem lehet, megszakad — mondtam. — Húzzatok — szólalt meg Citerás, de most már bágyadt hangon. Megpróbáltuk hárman. — Hó-rukkl . .. Hó-rukkl ... Hó-rukkl Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Újra húztuk. — Hó-rukk! ... Hó-rukkl Most sokat emelkedtek, de Citerásban valami roppant. Lehetett hallani. Elernyedt. — Ez a gyerek megszakadt! — mondtam. — Ki kell őket húzni, akárhogyan — szólalt meg mögöttem újra az előbbi hang. Húztuk. Végre elértük Lázár kezét. Most abba kapaszkodtunk. Citerást a többiek lefektették az útra, olyan volt, mint egy rongy. Verejtékes arcára vörös pont tapadt. Elájult. Lázárt melléje fektettük. Hiába borogatták őket hideg vízzel, nem tértek magukhoz. Amikor tanácstalanul letettem a kannákat, szembe találtam magamat Potyondival. — Mi van itt? — Majdnem ottvesztek — mondtam és a bunkerra mutattam. — Barmok! Biztosító öv nélkül mentetek le? — Lent maradt az öltözőben. Lázár felnyitotta a szemét. Néhány pillanat múlva Citerás is eszméletre tért. Űjra leborogattuk őket. Lázár prüszkölt, aztán Bráderhez fordult: — Köszönöm, Citerás . .. Bráder elkente a vörös port a szája körül, és mosolyogni próbált. A brigád arcára biztató vigyorgás telepedett. Leguggoltunk a sovány gyerek mellé.
