Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
Kmeczkó Mihály versei CSALLÓKÖZ IMÁRA KULCSOLT KEZEK A HÁZTETŐ SZOMORŰ FALVAK térdelnek a Duna körül esendőbbek o sebét nyaldosó állatnál alázatuk halálnál szigorúbb lobogó gyertyák a fák a tá| vizfalú zárda kíváncsi szemek. GYÜLEKEZNEK AZ ÉGEN ÖKÖLBE SZORÍTOTT KÉZ A HOLD Makszim Gorkij: 1868—1936 A VALÓSÁGRÓL (RÉSZLETEK) Az író — osztályának szeme, füle és hangja. Lehet, hogy nincs tudatában, lehet, hogy tagadja, de mégis mindig és elkerülhetetlenül osztálya szerve, érzékelő eszköze. Osztályának, rétegének hangulatát, vágyait, aggodalmát, reményeit, szenvedélyét, érdekelt, hibáit és erényeit érzékeli, formálja meg s ábrázolja. Mindez őt magát is korlátozza fejlődésében. Az író sohasem volt és nem is lehet „belsőleg szabad ember“, és nem lehet „ember csak úgy általában“. Ilyen tökéletesen szabad „mindenki embere“ — az Emberiség Embere' — csakis a jövőben lehet, amikor erőinek és képességeinek szabad fejlődése elé nem gördít akadályt a nemzeti, vallási és osztályeszmék, indulatok kényszere. De mindaddig, míg van osztályállam, az írónak — meghatározott környezet és kor emberének — akár akarja, akár nem akarja, akár fenntartással, akár fenntartás nélkül — kora és környezete érdekeit kell szolgálnia, és szolgálja is. És ha osztályának, rétegének történelmi szempontból szükséges törekvései elé gátat vet az állam, az egyház, az ellenséges osztály — az író hadra kél az állam, az egyház, az ellenséges osztály ellen, kockára teszi szabadságát, és nem kíméli életét sem. Az író inkább a valóság embere, mint bárki más, ha ugyan arra törekszik, hogy minél több oldalról tanulmányozza a valóságot, mikor azzal mint anyagával foglalkozik. De két valóság van. Az egyik a parancsoló, a „hatalmat birtokló“ osztályoké, amelyek minden eszközzel meg akarják tartani az ember feletti hatalmukat — a családban töltött zsenge korában éppúgy, mint később az iskolában és az egyházban. Attól sem riadnak vissza, hogy tömeggyilkossággal irtsák ki az engedetleneket. Ebben a valóságban összpontosul minden, amit az emberiség sok évszázados munkával, alkotással felhalmozott. Ez a valóság rendelkezik a tudomány, a művészet és a technika minden nagy eredményével. Ez — a „kulturált“ valóság. A másik az alárendeltek, a meghódítottak és a meghódolók valósága: a szakadatlan, nehéz munkában, a fizikai elkorcsosulást eredményező nyomorban eltöltött, vigasztalan élet. E valóság borzalmát és gyalázatát, túlságosan is jól ismerjük ... Ez a két valóság, amelyben született, nevelkedett, él és dolgozik az író. ... Az írók közt akadnak, akik túlságosan beleszerettek és beletemetkeztek mesterségükbe, közönyösen szemlélik az életet, csak könyvanyagnak tekintik. Ezeknek közömbös a valóság: nem vág a húsukba, nem gyötri és nem dobja ki őket megszokott, kényelmes páholyukból, ahonnan hic!****-, nézik végig az élet színjátékait, tragédiáit. De ha mégis kivetik őket a kényelmes páholyból, sopánkodnak, dühöngenek, hellyel-közzel rágalmaznak, és általában visszaélnek a szó hatalmával. De ezek és az effajták fokozatosan eltűnnek az életből, és nemsokára nyomuk se marad. Új írók váltják fel őket. Ezeknek jól meg kell érteniük koruk jelentőségét és célját. Ez a kor a benne érlelődő és kifejlődő történelmi folyamat mélységénél és szélességénél fogva jelentősebb és tragikusabb, de gyümölcsözőbb lesz — feltétlenül gyümölcsözőbbnek kell lennie — minden eddig átélt korszaknál. íróink feladata nehéz és bonyolult feladat. Nemcsak a régi valóság kritikájában, méte- lyező hibáinak leleplezésében merül ki. A mi íróink feladata: tanulmányozzák, öntsék formába, ábrázolják az új valóságot, és ezzel tegyenek hitet mellette. Lássák meg, hogy a régi üszkök közt fel-fellobban, lángra kap már a jövendő tüze. A fiatal íróknak van mit mondaniuk az élet új örömeiről, az ország ezer formában kivirágzó teremtő erejéről. Az élet új formáit megteremtő munka széles és szilaj áradatában keressenek ihletet és anyagot, minél közelebbről figyeljék korunk teremtő akaratát, amely a munkásosztályban testesült meg. Fiatal íróinknak tudniuk kell, hogy a történelem nagyon is meggyőzően bebizonyította: mennyire céltalan az egyén szabadságáért folytatott harc, mennyire parancsolóan diktálja az egész dolgozó nép felszabadításáért vívott harc szükségességét. Különösen jól meg kell érteniük, hogy a valóságot az ember teremti. Ha a valóság rossz — csakis mi vagyunk a hibásak. A régi világ embereinek orvtámadása, ádáz rikoltozása, sóhajtozása és suttogása ne zavarja meg őket. Mindez csupán a görcsökben fetrengő, félrebeszélő régi világ haláltusája. A tragédia és a komédia igazsága egyaránt tanulságos, akárcsak a líra vagy a szatíra igazsága. 1931 (Makai Imre) Antonio Machado: A KÖLTŐ ES A NÉP Amikor egyszer évekkel ezelőtt valaki megkérdezte tőlem: mit gondolok, a költő a népnek írjon-e, vagy elefántcsonttornyába zárkózzék — akkoriban divatos kifejezés volt ez —, arisztokratikus tevékenységnek szentelve magát a kultúra olyan magasságaiban, amelyeket csak egy válogatott kisebbség érhet el, a következő szavakkal válaszoltam, s válaszom egyesek szemében tán mellébeszélésnek vagy együgyűségnek tűnhetett: — A népnek írni? Mit is kívánhatnék ennél többet? Mert az volt a vágyam, hogy a népnek írjak, annyit tanultam hát tőle, amennyit csak tudtam, persze sokkal kevesebbet, mint amennyit ő maga tud. A népnek írni azt jelenti, hogy a mi fajtánk, a mi földünk, a mi nyelvünk emberének írunk, s e három tényező oly kimeríthetetlen, hogy soha nem is ismerhetjük meg őket teljesen. De ennél még sokkal több is, mert a népnek írni annyit is tesz, hogy hazánk határait átlépni kényszerülünk, hogy más fajták, más földek, más nyelvek emberei számára is írjunk. A népnek írni Spanyolországban Cervantest, Angliában Shakespeare-t, Oroszországban Tolsztojt jelenti. A szó szellemóriásainak csodáját, amit némelyikük talán úgy valósított meg, hogy ő maga nem is tudott róla, tán még csak nem is vágyott rá. Majd eljön a nap, amikor a költőnek ez lesz a legnagyszerűbb, legtudatosabb törekvése. Ami pedig engem illet, aki az írni- tudásnak csak tanulója, volnék, nem is hiszem, hogy több vagyok, mint folklorista, tanulója, a magam módján, a nép tudásának. Válaszom akkor egy-egy, spanyolságát öntudatosan vállaló spanyol válasza volt, aki tudta, akinek tudnia kellett, hogy csaknem minden, ami Spanyolországban nagyszerű, a nép műve, vagy olyan mű, amely a népért született, s azt, hogy Spanyolországban — bizonyos módon — csupán az az igazán arisztokratikus, ami népi. (András László) HALOTT NAGYAPÁMNAK VIGASZTALÁSUL MEGUNDORODTAK A SZURONYOK A VÉRTÖL végkimerülten ásítyotnak az ágyúk párnává lágyultak c sisakok a lövészárkok csordulásig megteltek nyugalommal puhasággal simogatással a szavak TENYERÜKBŐL SZÜRCSÖLNEK FÉNYT AZ EMBEREK RANK TERÜL A BÉKE levetjük a fáradtság kényszei zubbonyát s a paplannal együtt ránk terül a béke a szendergés puha rongyával meg - tisztogatjuk porlepte gondolatainkat egymás mellé állítjuk mint nagytakarítás alkalmával klasszikusok müveit a polcon SZÉLESVÁSZNÚ ÁLMAINK kacagva áradtak bennünk a nedvek szemünkből cseppenként indult útnak a csodálkozás ércek gyülekeztek bőrünk zászlója alá A KANYAR GYÖNGÉDEN A RÉTBE KAROLT KERINGÖT DÚDOLTAK A SÜRGÖNYÖK szemünkre szimmetria - tengelyek telepednek terveink gyönyörű csokorba gyűjti a némaság pénztárcánkba gyűrjük szélesvásznú álmaink hogy elűzhessük talpunkról a folyószámlákat PUHA PLÜSSKÉNT TEKEREDIK NYAKUNKRA AZ ALKONY S NINCS AKI BELÉNK KAROLJON nincs aki belénk karoljon JÖVENDÖ S TOVATŰNT VÁROSOK HELYÉRE ÉRKEZEM minduntalan az ember hiányával van jelen e tájban egymásra dőlve vonaglanak a tárgyak absztrakt gyümölcsöt terem a föld nem tudom hogy tévedek minduntalan erre a tájra s miért bontja meg egyensúlyát a jelenlétem magamat ilyenkor nem érzékelem csupán hiányomat ebből tudom hogy létezem a radar biztonságával iorgok önmagam körül egyébként nem mozdulok mégis minduntalan jövendő s tovatűnt városok helyére érkezem s mint a legcsodálatosabb PILLANAT TELJES HÉVVEL DELELEK AZ ÉGEN A FÉLELEM SEBEI FÁJDALOM VOLT A KORONÁJA GYÖNYÖRŰ MINT AZ APJA faragta villanyelek ikerágát kitépték törzséből dús dinnyeligetbe ültették a dnyeper szigetén gyökérujjáig nem jut el a kézlogás melege összekuporodik a lét mint egy petefészek dühödt elektronmadarak káiognak jajkiáltásuk a föld szívdobogása csontbarlang remetéje az értelem napjai halszájak futó orkán támad sóhajából szemem a félelem sebe míg józanságot töltök poharamba VÁRATLANUL TÁNCRA PERDÜLNEK EMLÉKEiM A 10., 11. és 12. oldalt Könözsi István: TAVASZI MOTÍVUMOK című ciklusának néhány felvételével il- L lusztráltuk. CRTČK6INK I PjRirTTTff SZÜLŐFÖLDEM
