Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
„Olyan eredményeket értünk el, amelyekre tovább építhetünk. Rendelkezünk fe|lett termelési/ műszaki bázissal/ vannak tehetséges dolgozóink/ tapasztalt és szakképzett munkásosztályunk/ tapasztalt és sok technikusunk. Tehát rendelkezünk az effektiv gazdasági fejlődés valamennyi szükséges feltételével". (Dr. Gustáv Húsoknak, a CSKP KB februári ülésén elhangzott beszédéből) Í lÉÉIlf síi <' IaÍ$Él£roß« \ §jj§jgj 1 |ji 13® Pl FíWm A ISI Ht^i [cSJ# fi ki Xíľy''i.ľgíťŕ*^tji^füQgQQv Xfc^ .ust t _<~v . auv o x ’>yv <V 0 A k özvéleménykiiiatás az 1968—B9-es időszakban nem a szocialista társadalom fejlődését szolgálta, hanem felhasználták hangulatkeltésre, a tömegek megtévesztésére. A problémák megoldásának elősegítése helyett a „nemzet lelkiismerete“ eszmétől sugallva időről időre szenzációként ismertették — megfelelően kommentálva — a szuggesztív kérdésekre kapott feleletet, ezzel szovjetellenes és szocialistaellenes hangulatot keltettek. M a a közvéleménykutatás, mint a politikai tájékoztatás egyik formája újra a szocialista társadalom érdekeit szolgálja. Ezt bizonyítják az árpolitikáról, a kiskereskedelmi árak csökkentéséről, a bűnözésről és a büntetések megszigorításáról, valamint a .gazdasági helyzetünkről készített felmérések is. Azonos témáról, gazdasági helyzetünk megítéléséről — már négyszer — 1969 decemberében, 1970 áprilisában, valamint 1970 és 1971 decemberében végeztek felmérést. Ez utóbbi alkalommal általános gazdasági helyzetünk megítélésén kívül a megkérdezetteket közvetlenül érintő kérdésekről, a reálbérek, a kiskereskedelmi árak, a piac áruellátása, a takarékosság és a kölcsönök alakulásáról is véleményt kértek. Megkérdeztük Jirí Bezouzka mérnöktől, a Központi Statisztikai Hivatal osztályának igazgatójától: mit tart a legjelentősebbnek a közvéleménykutatás eredményeiből? — Azt a részt, amely az általános gazdasági fejlődést értékeli. A legjelentősebb tény, hogy az 1969 végét jellemző pesszimizmust felváltotta az optimizmus. Sőt, azt lehet mondani, hogy az 1971 decemberében végzett felmérésnek — a lakosság állásfoglalásának — jellemző vonása az optimizmus. A megkérdezettek kedvezően értékelték gazdasági helyzetünket és a további fejlődés távlatait. Az egyik kérdés: Gondolkodott gazdaságunk fejlődéséről, miként jellemezné azt? A megkérdezettek hat alternatíva között választhattak. Az eredmény: A gazdasági helyzet javult — 15,7 %; valamivel javult — 50,6 %; olyan, mint volt — 18,8 %; valamivel rosszabb — 5,5 %; lényegesen rosszabb — 0,8 %; nem tudom megítélni — 8,7 %. Vagyis a megkérdezettek kétharmadának véleménye szerint gazdasági helyzetünk javult. Ez is bizonyítja, hogy az emberek nagyon reálisan, elsősorban saját tapasztalataik alapján formálnak véleményt. Még az ellenségeink is kénytelenek elismerni, hogy a hazai piac áruellátása lényegesen jobb, mint az előző években, ami persze nem jelenti azt, hogy nem törekedünk az áru minőségének megjavítására. Érdekes feleleveníteni — sőt összehasonlítani, miként vélekedtek az emberek 1970 végén ugyanezekről a kérdésekről. Akkor a megkérdezettek 4 százaléka úgy gondolta, hogy gazdasági helyzetünk lényegesen jobb, mint egy éve volt, 33 %-a szerint valamivel jobb, 32,6 % úgy látta, olyan, mint volt, 19,8 % szerint valamivel rosszabb, 3,3 % úgy gondolta, lényegesen rosszabb, a többiek pedig nem válaszoltak. Az összehasonlítás világosan mutatja a véleményeltolódást: 1970 végén a megkérdezetteknek 37, 1971 végén pedig 66,3 %-a érezte, hogy gazdasági helyzetünk javult. A véleményeltolódás okai világosak: elsősorban is a XIV. pártkongresszus kifejezte a dolgozók millióinak elgondolását és kívánságát. Másodszor: az elfogadott határozatok megvalósításának megkezdését alig néhány hónap elteltével a gyakorlatban tapasztalhatták a dolgozók — nyugdíjak rendezése, a családoknak nyújtott segítség formájában stb. Ugyanakkor a kongresszus óta hatékony intézkedésekkel biztosították a bérek arányos fejlődését, az élelmiszerellátást, a piacon a kereslet és a kínálat kiegyenlítődését, sőt az árubőséget. S rövid három év alatt ez igazán nem kis eredmény. Igazgató elvtárs, miként vélekednek az emberek a nominális bérek, a kiskereskedelmi árak és a piac áruellátásának fejlődéséről. — Pozitívan nyilatkoztak. Ez is bizonyítja hogy erősödött az állampolgárok szociális biztonsága. A vélemények az elmúlt évhez viszonyítva e területen is lényegesen eltolódtak a pesszimista nézetről az optimista állásfoglalásra. Kérdés: Számít ön arra, hogy a következő 12 hónapban bevétele vagy családjának bevétele: lényegesen emelkedik, valamivel emelkedik, a mai szinten marad, valamivel csökken, lényegesen csökken? 1970 végén a megkérdezetteknek 1,2, egy év múlva 1,6 százaléka felelte: lényegesen emelkedik; 11,7, majd 17,7 százaléka szerint valamivel emelkedik. Kérdés: a piac áruellátása és az áruválaszték a következő 12 hónapban: lényegesen javul, valamit javul, a mai szinten marad, valamivel rosszabb lesz, lényegesen rosszabb lesz? A válaszok időpontja 1970 és 71 utolsó hónapja. A megkérdezettek 2,6, majd 5,1 százaléka szerint lényegesen javul; 41,7, valamint 44,3 százalék némi javulásra számít. Kérdés: Az árak fejlődése az egyéneket legérzékenyebben érintő terület. Mit vár e területen az elkövetkező 12 hónapban? Az árak lényegesen csökkennek: 1970 végén 0,5 és 1971 végén 1,3 %. — Valamivel csökkennek: 10,3 majd 20,3 % — a mai szinten maradnak: 44,5, majd 46,5 %. — Valamivel emelkednek 34,3, majd 19.2 % — lényegesen emelkednek: 2,8 majd 1,3 százalék. — Szeretném megemlíteni, hogy az állampolgárok szociális biztonságának megszilárdulását a takarékosságról alkotott véleményük is bizonyítja. De nézzük a tényeket. A megkérdezettek 61 %-ának van takarékbetétkönyve. Hogy miért takarékoskodik? A legtöbben — 27 % — pénztartalékot akar. Ezt követően a legtöbben lakáskörülményeik javítására gyűjtenek — a CSSZK-ban 16, az SZSZK-ban a takarékoskodók 22 százaléka. A további sorrend: gépkocsira, a gyerekek megsegítésére, lakberendezésre, öreg napjaikra, szabadságra gyűjtenek. A kérdések között a legjelentősebb volt a várható gazdasági fejlődésre vonatkozó rész. Világosan és nyíltan kérdeztünk. „Véleménye szerint hogyan fejlődik gazdaságunk? A következő öt évben javul vagy rosszabbodik hazánkban a gazdasági helyzet?“ A megkérdezettek öt alternatíva között választhattak: 1. javul, 2. némileg javul, 3. sokáig nem változik, 4. némileg rosszabbodik, 5. rosszabbodik. Ezekből a válaszokból lényegében azt is megtudhattuk, hogy miként ismerik a megkérdezettek a pártkongresszus határozatát, az ötéves terv irányszámait. 1969-ben 6, 1970-ben 9,6 és 1971 decemberében 20.3 százalék bízott abban, hogy a következő öt évben javul gazdasági helyzetünk. A második alternatívát az említett időpontban 14 — 44,6, majd 47,5 százalék választotta. Vagyis lakosságunk kétharmada bízik a kedvező gazdasági fejlődésben. Ami még figyelemre méltó, 1969-ben 9, 1970-ben 2,3 és 1971 végén 0,5 százalék adott negatív feleletet, vagyis ma csupán fél százalék gondolja azt, hogy az ötéves terv éveiben rosszabb lesz hazánkban a gazdasági helyzet. — Ügy gondolom, hogy a közvéleménykutatás eredménye számunkra nemcsak érdekes, hanem tanulságos is. Az elmondottakhoz további bizonyítékként a zárójelentésből idézek: a közvéleménykutatás eredménye világosan bizonyítja a lakosságnak hazánk gazdasági helyzetéről és a további fejlődésről alkotott véleményváltozását. A közvélemény jellemző vonása ma az optimista állásfoglalás. Ez tanúsítja, hogy a lakosság döntő többségének megszilárdult a szociális biztonsága, és pártunk jelenlegi politikája iránti bizalma.-tj~ A természet mostohán bánt velem. Ahányszor a tükörbe nézek, még a hetedik ősöm is elátkozom. Az orrom helyén egy éretlen uborkához hasonló formátlanság dudorodik, szemem keskeny, mint a vonító farkasé, és a fülem, — félresikerült koponyám két oldalán — úgy lóg, mint két lapu. Dühöngtem, és igyekeztem a természet kegyetlen művén szépíteni. „Az uborkámat“ éjjelre bekötöztem, a fülemet pedig sebtapasszál leragasztottam, hogy helyreigazítsam a formáját. De mindez hiábavaló volt. Iparkodásom egyetlen eredménye az lett, hogy reggel a sebtapaszt egy hajtinccsel együtt kellett levágnom, de a fülem továbbra is ugyanúgy elállt, mint azelőtt. Á külsőm mindenkit elriasztott tőlem. Ha a házbeli gyerekek megpillantottak, a fülüket húzogatva rögtön csúfondárosan kiabálni kezdtek: „ma-tes, ma tes .. “ No, a legrosszabb mégis az volt, hogy a lányok is elkerültek. Esténként minden korombeli srác a lányok körül le- gyeskedett a lépcsőházban, csak én bámultam a televíziót. „Mit félszla — vigasztálga- tott anyám hébe-hóba. Fognak még érted a lányok verekedni is. Es különbek, mint ezek a libák!* Az ilyen beszéd apámat min- dig felpiszkálta: „No, no, no, a lányokra neki még éppen elég ideje van. Amikor én olyan idős voltam mint ő ...“ és kezdte az agyonismételt történetet az ő zseniális ifjúságáról. Engem meg majd a guta ütött meg — hisz tudják, hogy van ez. Egy nap véletlenül eszembe jutott, hogy biztosan jobban festenék, hosszabb hajjal. Nem mentem többé háromhetenként borbélyhoz, és két hónap alatt olyan hajam lett, mint egy ban, azt mondta, szombat este várni fog a klubban. A boldogságtól ugrándozva mentem hazafelé. Végre embert csinált belőlem a hajam. Mindenem megvolt, amit eddig megtagadott tőlem az élet. Az örömet csak az öregeim keserítették meg. „Milyen jó fiú voltál azelőtt" ten tudja mi minden lettem. Az ékességem elleni támadás minden oldalról folytatódott. Kitartóan ellenálltam mindaddig, amíg szombaton az öregem dühtől reszketve haza nem ért: „Hát így... — hadonászott a levegőben —, már itt van ez is ... most találkoztam az osztályfőnököddel. Ö már megbeat-zenésznek; velem pedig csoda történt. Férfiasabb és szebb lettem. A fülemet eltakarta a hajam, és valahogy az orrom se tűnt olyan nagynak. Na, és a következmények ...?! A gyerekek abbahagyták a csúfolódást és tiszteletteljesen méregettek. Az osztálytársaim rájöttek, hogy klassz srác vagyok, és minden bulira meghívtak, mert kitűnően utánoztam a tanárainkat. Röhögtek rajta, mint a vadak. „Isteni vagy!“ — túrt bele Emma a hajamba, és mellém csüccsent a földre. Aztán együtt ittunk, cigiztünk és csó- kolóztunk. Amikor éjfél után elbúcsúztam tőle a lépcsőliázuk— sopánkodott állandóan anyám. — „Itthon ültél és nézted a tévét. De mióta megnövesztetted ezt a ronda sörényt, huligánokkal csavarogsz... A szomszédasszony meg valami szőkeséggel látott csavarogni a városban. Te szerencsétlen, még rászed valami rafinált nőcs- ke...“ Az ilyen családi bulikból nem maradt ki apám sem. Szorgalmasan öntögette az olajat a tűzre: „Es az iskolában? Mit szólnak ott a hajadhoz? Egyszer éjjel nekieresztem ám annak a szénaboglyának az ollót. Bezzeg, amikor én fiatal voltam!“ Stb., stb. A hajam miatt a felnőttek szemében strici, huligán és ismondta neked a magáét, de tőlem megkérdezte: „Koponásek úr, és maga szó nélkül tűri azt a hajat?! En ilyen beszédet miattad nem fogok hallgatni! Rögtön indulsz nyiratkozni...!“ Közbe akartam szólni, hogy... „Megértetted?!“ — kiáltotta apám, és öklével olyat vágott az asztalra, hogy a kakukkos falióra kakukkja rögtön tizen- ketőtt kakukkolt, pedig még csak fél'tíz volt. Ügy vánszorogtam a borbélyhoz, mint a vesztőhelyre. A kopasz borbély sokatmondóan rám mosolygott, és hunyorított. Szamár! Amikor aztán az ollója alá kerültem, addig nyirbált, míg elálló fülem teljes díszben elő nem tűnt. Belenéztem a tükörbe — egy újdonsült katona hozzám képest nulla volt. Az osztálytársaim lenézően pusmogták: „No te jól nézel ki! Ügy lekopasztottak, mint egy bárányt“ — és elvonultak nélkülem almát lopni. Egy kicsit furdalt a dolog, no, de mit számít — itt van nekem Emma. Siettem hozzá a klubba. Elképzeltem, hogy megörül. Hisz akkor a lépcsőházban úgy simult hozzám. No, de tévedtem. Amikor megpillantott, felszisz- szent, és mintha elment volna egy kereke, kifordította a szemét. „Ne haragudj, Imi — mondta, amikor a sokk után magához tért —", dé ma estére foglalt vagyok.“ Aztán elkapta a mit sem sejtő Kmínkát, és ellejtett vele. Megértettem, hogy ez a vég. A lelkem mélyéig megsértve el- somfordáltam. Amikor beléptem a lépcsőházba, hátam mögött rázendített a kórus: ma tes, mates, ma-tes, és egész addig kísért, míg be nem vágtam magam mögött a lakásajtót. Leültem a gyerekszobában, a lemezjátszóra feltettem a Sorsszimfóniát, és tenyerembe hajtottam a fejemet. Nem is vettem észre, mikor jött be anyám. Csak örömteli felkiáltása térített magamhoz: „Végre, hogy megnyiratkoz- tál! No látod, most már embernek nézel ki..." DUŠAN KLIEMAN
