Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-07 / 56. szám, kedd

KALMÁR GYÖRGY ÚTIJEGYZETEI II. „Fel a kezekkel, vagy lövök!” Nem sokkal azután, hogy Ajub Khan 1967 január elsejé­től felfüggesztette a politiku­sokra kényszerített tilalmat, s nagylelkűen levette a lakatot Pakisztán politikai életéről, az ellenzéki pártok vezetői május másodlkán Daccában tanácsko­zásra gyűltek össze, s megala­kították a Pakisztáni Demokra­tikus Mozgalmat. A PDM tagjai az Avvani Liga, Mumtaz Daulta- na Muzulmán Ligája (nem azo­nos az eredeti Muzulmán Ligá­val!), a jobboldali Dzsammat-e —Iszlám és a Nizam-e—Iszlául, valamint a Nemzeti Demokrati­kus Front voltak. Voltaképpen azok a pártok, amelyek Ajub hatalomra kerülése előtt a poli­tikai porondon voltak — a* Awami Liga kivételével egyik­nek sem voltak tömegei. Olyan politikusok vezetése alatt áll­tak, akiknek egyetlen koncep­ciójuk volt: a múlt. Vissza a katonai diktatúra előtti Pakisz­tánhoz! Ennek a csoportosulás­nak két érdekessége volt. A?, egyik az, hogy Daultana ügyvéd is ott volt közöttük, aki koráb­ban a bengáli autonóm törekvé­seket elutasítók vezérszónoka és a pandzsáJM tőkések Ajub Khannal szembenálló csoportjá­nak embere volt. A másik, hogy nem volt jelen Maulane Bhasha- ni — akiről még lesz szó a to­vábbiakban. Most csak annyit, hogy őt viszont nem kisebb em­ber, mint Mao Ce-tung kérte meg arra, hogy támogassa Ajub Khant, s ezért nem csat­lakozott az Ajub-ellenes koalí­cióhoz. A tilalom azonban csak addig tartott, amíg Ajub sorsa be nem teljesült. Amikor ment­hetetlen lett, Bhashani azonnal ellene fordult. A PDM nyolc pontos követe­lést dolgozott kL Parlamenti demokrácia, szövetségi rend­szer — magyarán: autonómia Kelet-Bengálnak. A központi kormány kezében mindössze a honvédelem, a külügyek, a pénzkibocsátás, a két szárny kö­zötti közlekedés és a külkeres­kedelem marad. Mudzsibur Rahman ekkor börtönben volt Bhutto éppen csak bontogatta ellenzéki szár­nyait, amelyeket addig ügyesen eldugott az Ajub Khan iránti hűség köpenyege alatt. A PDM erőtlen, a tömegmozgalommal semmiféle kapcsolatban nem álló, politikailag elaggott embe­rek gyülekezete volt. 1969 február elsején Ajub Khan bejelentette, hogy megbe­szélésre kívánja hívni a politi­kai pártok vezetőit, s ezt a hal­latlan megállapítást tette: „Az alkotmány nem isteu szava. Meg lehet változtatni.“ Alkot­mányon persze az Ajub-féle al­kotmányt kellett érteni. Pakisz­tánnak mindaddig nem volt a nép választott képviselői által kidolgozott, jóváhagyott alkot­mánya. Ami volt, azt Ajub ado­mányozta, az ő mérhetetlen böl­csességével, a népnek. Ekkor kezdődött meg a ke­rekasztal konferencia körüli hu- za-vona. Először a PDM beje­lentette, mindaddig nem hajlan­dó részt venni a kerekasztal megbeszélésen, amíg Mudzsibur Rahmant szabadon nem bocsát­ják. Ajub nagylelkűen azt felel­te, kész becsületszóra szabad­lábra helyezni Mudzsibur Rah- mant — feltéve, ha a tárgyalá­sok befejeztével hajlandó visz- szatérni a börtönbe. Mudzsibur Rahman persze ilyen alapon nem volt hajlandó tárgyalni. Február 21-én Ajub megint en­gedett: semmisnek tekinti a „kémügyet“ — mondta —, amelynek során Mudzsibur Rah­mant és harmincvalahány tár­sát börtönbüntetésre ítélték és szabadon bocsátja őket. Ugyan­akkor közölte, hogy a március 23-ra tervezett elnökválasztáson nem vesz részt, visszalép, hogy így elhárítson minden akadályt a megegyezés, a polgári Pakisz­tán újjászületése útjából. Erre már az Awami Liga haj­landó volt részt venni a kerék­asztal konferencián. Képviselő­jének: Mudzsibur Rahmant ne­vezte meg. A tárgyalások már­cius első napjaiban kezdődtek. Rahman sejk felszólalása igen érdekes volt. Birtokomban vart a teljes szöveg — érdemes elj ső mondatait idézni: „Elnök úr, uraim! Nemzetünk olyan válságot él át, amely alapjaiban rázza meg. Valamennyiünk számára, akik szeretik ezt az országot és emlékeznek azokra az áldoza­tokra, amelyeket Pakisztán meg­teremtésére hoztunk, ezek az aggodalom órái. Ahhoz, hogy megoldjuk a válságot, helyesen kell értékelnünk jellegét és az okokat, amelyek kiváltották..« Három alapkérdésről van szó. Az első a politikai jogok és a polgári szabadság hiánya. A második a gazdasági igazságta­lanság, amelynek szenvedő ala­nya a nép, a munkások, a pa­rasztok, az alacsony keresetű tisztviselők, akik a gazdasági fejlesztés terhét viselték, míg an­nak haszna néhány család kezé­be jutott. A harmadik: Kelet-Pa- kisztán népének sérelmei, akik politikai jogok hiányában képte­lenek megvédeni alapvető érde­keiket és orvosolni sérelmei­ket .. A kerekasztal konferencián Ajub Khan ügyes fordulattal hajlandó volt a nyugat-pakisz­táni politikusok követeléseit el­fogadni — a bengáliakat azon­ban, mint további meg nem ol­dott kérdéseket, a megválasz­tandó nemzetgyűlésre hagyta. A bengáliak erre felálltak és kivonultak a konferenciá­ról. Mudzsibur Rahman nem Ajubra, hanem a PDM-re volt igazán dühös, amely nyilvánva­lóan kiegyezett Ajubbal és cser­ben hagyta a bengáliakat. Amint a hírek megérkeztek Daccába, tiltakozó gyűlések biztosították Mudzsibur Rah­mant a bengáliak támogatásá­ról. Ajub azonban elérte, amit akart: megosztotta az ellenzé­ket. Eddig egyesült front állt vele szemben —, most már azok is egymásnak ugrottak. A kérdés csak az — mit ért el vele? Ha azt várta, hogy Nyugat-Pakisztánban elcsende­sednek a felháborodás hullá­mai, hogy a „nagy húzás“ után egyszerre minden rendbe jön, súlyosan tévedett. A Rawal­pindi, Peshawar, Lahore utcáin tüntetők ekkor már nem eléged­tek meg szép ígéretekkel. Ajub megegyezhetett a politikusok­kal, a tömegekkel már nem tu­dott. Március 25-én lemondott és átadta a hatalmat )ahja Khannak, aki azonnal kihirdet­te a statáriális állapotot és sa­ját magát nevezte ki a vésztör­vényszék fejének. Mindaz, ami 1967 január elsejétől történt, egyik napról a másikra semmivé vált —, a katonai diktatúra is­mét elővette a pisztolyt: fel a kezekkel, vagy lövök. Nekem egy dolog volt rette­netesen gyanús. Közvetlenül a hatalomátvétel előtt szörnyű gyilkosságokról, összeütközé­sekről, tömeges letartóztatások­ról szóló hírek járták be a vi­lágsajtót. Éppen akkor, amikor az 1967 januárjában megkezdő­dött olvadás nyomán végre szü­letett volna valami új. A dikta­túra fuldoklott. Ajub fejét köve­telték. És ekkor egyszerre mi törté­nik? Hadd idézzem a nemzet­közi politika egyik legismer­tebb, leghitelesebb évkönyvét, a Statesmans Yerbook-ot, amely­ben Pakisztán cím alatt többek között ez áll: „1969. március 25-én (ebben az or­szágban mindig minden március 25-én történik, hogy az ördög­be van ez? — K. Gy.) az Elnök (mármint Ajub Khan) lemondott és átadta a hatalmat a hadse­reg parancsnokának. Agha Mu­hammad Jahja Khan vezérőr­nagynak, aki azonnal statáriá­lis állapotot rendelt el az egész országban s magát nevezte ki a katonai bíráskodás fejének. El­határozását a gyilkosságok és rablótámadások hulláma tette elkerülhetetlenné, mert azok egés2 területeket teljes anar­chiába süllyesztettek.“ Ebből • bizonyos „hullámból" — én az ég világon semmit nem láttam. Nem is láthattam, mart ilyen hullám csak a saj­tóban létezett. Ezért persze könnyű a kül- és belföldi újságírókat felelős­sé tenni, csakhogy meglehető­sen igazságtalan ez a beállítás. Tudniillik annak, hogy Pakisztá­non belül és kívül egyaránt olyan benyomás alakult ki, hogy most már itt a világ vége, ha­lomra ölik az ártatlan, meg nem is olyan ártatlan embere­ket, mindenekelőtt Bhasani volt az oka. Bhasani, a matuzsá­lemkorú parasztvezér, a „vörös mulla“ — vörös pap, Kelet-Pa- kisztán Nemzeti Awami Pártja Peking-barátnak nevezett szár­nyának vezére felhívást felhívás után adott ki, lángoló beszéde­ket mondott, a tőkések felszab- dalására, a gyárak és lakóhá­zak felgyújtására, Pakisztán fel­égetésére szólított fel, s halál­lal fenyegetett mindenkit, aki esetleg szavazni mer majd a március 23-ra beígért elnökvá­lasztáson. Bhasaninak kétségte­len tekintélye volt a nincstelen bengáli parasztok előtt, azon­ban semmilyen szervezet nem állt rendelkezésére, ő maga a saját pártja, intézmény egy sze­mélyben. Józan ésszel nem lehet megér­teni, hogy a különben igazán nem finnyás Ajub-rendszer miért éppen Bhashanit, a „vörös mullát“ hagyta szabadon, te­gyen, amit akar? Bhuttót addig­ra már lecsukták, Wali Khant, a Nemzeti Awami Párt higgadt, valóban haladó szárnyának ve­zérét ugyanúgy, Bhasanit azon­ban nem. Sőt, amikor például Lahoréba érkezett, a hivatalos pakisztáni hírügynökség utasí­tást kapott arra, hogy egy em­berét adja oda és részletesen tudósítson beszédeiről. Lehet ezt másképpen érteni, minthogy Bhasani fenyegetőzései, őrült felhívásai beleillettek egy kon­cepcióba, valakinek nem jöttek rosszul? Az azután már más kérdés, hogy ami felfordulás mégiscsak volt, az éppen a statárium kihir­detése előtti napokban kezdett megszűnni. Kelet-Pakisztánban, ahol a helyzet sokkal forróbb volt, mint Nyugaton, a diktatú­ra kihirdetése előtti héten kine­vezett új kormányzó, dr. Hu- da gyorsan rendet teremtett. Mégpedig erőszak nélkül... A katonai diktatúrának tehát nem volt nehéz pillanatok alatt csendet és rendet teremtenie. De ha nem a rend éte nyuga­lom helyreállításához, akkor mihez kellett a katonai diktatú­ra? Nem kétséges, hogy bár a nyugalom kezdett helyreállni, a munkabeszüntetések folyta­tódtak és terjedtek. Tehát míg a kilengések, az önkényeskedések erősen megcsappantak, egy sok­kal súlyosabb, Pakisztán uralko­dó köreinek létérdekeit mélyeb­ben érintő hullám növekvőben volt. A statárium kihirdetése ezt fel tudta tartóztatni. Nagyobb nehézség nélkül, hiszen a szak- szervezetek többsége vadonatúj volt, s nem csoda, hogy a mun­kásmegmozdulásokat a legki­sebb tényleges ellenállás fel tudta tartóztatni. Annál is in­kább, mert a munkások zöme éhbérnél is kevesebbet kere­sett —hogyan lett volna hosz- szú harcra elegendő kitartásuk? A sztrájk egy szóra véget ért. Megállítására ne lett volna más mód, ehhez a katonai dik­tatúra kihirdetése, statáriális ál­lapot deklarálása, az egész had­sereg mozgósítása kellett? Aligha. Más forgott kockán. A nyugat-pakisztáni hatalom, a karachi lahorei, rawalpindi tő­ke Pakisztánja. A katonai dikta­túra által együtt tartott Pa­kisztán. Sirník (Szürnyeg) község la- kosssága megkezdte a választási programban kitűzött célok meg­valósítását. A faluszépítési akció­ban a helyi pártszervezet vezető­sége a hnb tagjaival és az efsz vezetőivel együtt a múlt hét sza­bad szombatján 248 brigádórát ledolgozott. A lakosság pedig vál­lalta, hogy a felajánlott 2016 bri­gádórát már tavasszal ledolgoz­za és az év végéig további vál­lalásokkal biztosítja majd a falu­szépítési akció sikerét. ANDRÉ IMRE MAGASABB SZÍNVONALON A ružomberoki V. I. Lenin Gyapotmüvek dolgozóinak kezdeményezése A hatékonyságra való törek­vés nem új a ružomberoki V. I. Lenin Gyapotművekben. Már ta­valy a CSKP XIV. kongresszu­sának tiszteletére tett vállalati felajánlásban kitapintották a jövő szempontjából leglényege­sebb mozzanatot és a munka- versenyt a gazdaságossági mu­tatókra összpontosították. En­nek eredménye volt, hogy egy teljes napon át megtakarított anyagból termelhetett a nagy­vállalat, mint arról annak ide­jén tudósítottuk olvasóinkat. Az idén tovább mélyítik a haté­konysági törekvéseket az üzem­ben, tökéletesítik a szervezést, jutalmazást és az irányítómun­kát, s így magasabb színvonal­ra emelik termelésüket. Magasabb színvonaláról szól­va meg kell mondanunk azt is, mit értenek e kifejezésen a gyapotmű vekben. Természete­sén a magasabb termelési szín­vonal itt is mennyiségileg és minőségileg nagyobb termelést jelent, de jelenti ezenkívül a munka kulturáltságát, a dolgo­zók mesterségbeli tudásának, gondolkodásmódjának változá­sait is, a felelősségvállalás ter­mészetességét a szervezettsé­get, a belső és a külső zavaró hatások minimumra csökkenté­sét. E magasabb színvonal el­érésének módja ebben az üzem­ben az, hogy a szocialista mun­kaverseny területéről a legfon­tosabb mutatókat beépítik az üzemszervezés rendszerébe, és szolgálati követélményekké te­szik őket. Az üzemrészlegek és műhe­lyek önálló gazdálkodását pél­dául egy úgynevezett „gazdasá­gossági akkreditív“ segítségével oldják meg. Ez egy számla, amely a műhely költségvetésé­ből megtakarított összegeket tartalmazza. De nem utólag — a számlára már odakerül a kö­telezettségvállalások, az éssze­rűsítés stb. alapján pontosan kiszámított, a tervezettnél ala­csonyabb költségvetés összege, s a műhely ezzel a csökkentett költségvetéssel gazdálkodik, az eredetileg tervezett összeget nem is veszi igénybe. Ez lehe­tővé teszi, hogy az irányító munkahelyeken már eleve szá­molhatnak a felszabaduló ösz- szegekkel és a fontosabb, égető problémák megoldására hasz­nálhatják fel őket. Ilyen és ha­sonló mozzanatok sokasága maradéktalan tervteljesítést tesz lehetővé ott, ahol ráfize­tés fenyegetett, s nyereséget hoz a vállalatnak olyan hely­zetben, amelyben másutt már dotációért folyamodnak. A levicei (Léva) textilgyár a ružomberoki anyaüzem leány- vállalata. Ez még bejárási ne­hézségekkel küzd, sok itt az újfajta gép, amelyek még nem nyújtják a tervezett teljesít­ményt, több esetben konstruk­ciós módosításokat kell végre­hajtani rajtuk. A bejáratás ne­hézségei közé tartozik a még kevésbé gyakorlott dolgozók teljesítménye is. Igen ám, de a terv mindezt nem veszi figye­lembe, a követelmény már szá­mol az új üzem teljesítményé­vel. Erre a helyzetre kétféle­képpen lehet reagálni: a köz­ponti tervező szervektől kérni a terv csökkentését, mert „a be- járatási időszak elhúzódott“, vagy a veszteségeket (amelyek tavaly 32 millió koronára rúg­tak) másutt kiegyenlíteni. A V. I. Lenin Gyapotművek dolgozói maradéktalanul elfogadták a központi irányelveket és úgy döntöttek, a termelés magasabb színvonalának elérésével ki­egyenlítik a veszteséget. A gyapotművek termelési ter­ve 712 millió koronás áruter­melést irányoz elő erre az év­re, ami 15 millióval több, mint tavaly. Az anyaüzem dolgozói 10 millió korona értékű áruter­melésével többet vállaltak, hogy kiegyenlítsék a lévai üzem bejáratási nehézségei miatt feltételezett kieséseket, A felajánlás szerint, amelyet ezekben a napokban fogadtak el, 5 millió korona értékben túlteljesítik a flanel-, a bár­sony- és a divatos ruhaanya­gok gyártását. A szövetek dí­szítésénél bevezetik a műszaki­lag és minőségileg magasabb színvonalú filmnyomást, s eb­ben a termelésben is 5 millió koronával túlszárnyalják a ter­vet. Növelik a készruhagyártás arányát is, mégpedig 6 millió koronával gyorsabban, mint azt a terv előírja. A terv minőségi mutatóinak teljesítésére különösen nagy gondot fordítottak. Az idén 16,6 százalékkal gyorsabb munkatér- melékenység-növekedést vállal- tak, mint tavaly, s úgy döntöt­tek, az önköltségeket 7 száza- lékkai csökkentik. Ez idén egy napon át szintén' megtakarított anyagból akarnak termelni. Be­vezetik az üzemen belüli gyárt­mányteszteket, s ezzel 1,5 szá­zalékkal tervezik javítani a mi­nőséget. A minőség tekinteté­ben még egy jelentős felaján­lás született: Ez idén megszűri- tetik a különbséget az exportra és a hazai piacra gyártott áru- fajták minősége között. Mindent összevetve: a gya­potművekben ez idén 15 millió koronával olcsóbban termelnek, mint tavaly, s emellett többet és jobbat gyártanak. Ilyen ered­ményt nem lehet csupán mű­szaki újdonságok bevezetésével elérni. Ehhez a munka olyan sokoldalú tökéletesítésére va« szükség, ami csak tömeges tá­mogatással lehetséges. A rúžom- beroki V. I. Lenin Gyapotmü­vekben a dolgozók tömegeinek ez a támogatása megvan. Ez a biztosítéka, hogy a magasabb termelési színvonal elérésére az idén megteremtették a fel­tételeket, s céljukat elérik. VILCSEK GÉZA 1972. III. 7. Könözsi L felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents