Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1972-03-30 / 76. szám, csütörtök
Életét adta a szabadságért A komárnói (komáromi) vá rosháza falán egy szlovák és magyar nyelven írt emléktábla hirdeti: 1945 március 30-án a dicső vörös hadsereg felszabadította a várost. Huszonhét évvel ezelőtt a mai napon a városban elhallgattak a fegyverek és a romok között az emberek új életet kezdtek. Jókai szülővárosába szárazföldön ós vízen jött a szabadság. A komáromiak soha el nem múló hálával gondolnak L. I. Golubovszkijra és Holosztya- kov ellentengernagyra. Az ő csapataik érték el elsőként a várost. A két bátor katona azóta járt már Komárnóban. A járás és a város vezetőivel ellátogattak az egykori harcok színhelyére. Élnek ma is, kapcsolatot tartanak a várossal, mely nekik és a parancsnokságuk alatt harcoló szovjet katonáknak köszönheti, hogy ma Dél-Szlovákia ipari és kulturális központja lett. 1945 márciusának végén azonban még nem ért véget a háború. A szovjet katonák tovább űzték az ellenséget Berlinig. Közülük sokan eljutottak a fasiszták akkori fellegvárához és részt vettek a kormányzósági palota megostromlásában és elfoglalásában. Sokan azonban közülük nem érhették meg azt az egész Európát megörvendeztető eseményt, amikor végétért a sok emberáldozatot követelő háború. Közéjük tartozik a felvételen látható fiatal, bátor Ruüen Sztyepánovics Davtyan harcos, Ruben Sztyepánovics üavtyan is. A távoli Örményországból jött, űzte az ellenséget egészen a Dunáig, amikor egy golyó kioltotta életét. Ma javakorabeli férfi lenne, a fegyvert rég felcserélte volna szerszámmal vagy tollal és építené hazájában a kommunista társadalmat. Hosszú időn át szülei, hozzátartozói csak annyit tudtak róla, hogy valahol Štúrovo (Párkány) és Komárno környékén esett el. Két testvére, Róza és Dávid, valamint 05 éves édesanyja és egykori bajtársa a ANTON DJÜRACKA GRAFIKÁI ÉS RAJZAI Szomorúan paradox jelenség, ha egy művész első önálló tárlatával halála után egy esztendővel, emlékkiállítás formájában ismerkedik meg a közönség. Az 1904-ben Žilinán szülelett Djuračkáról van sző, aki G. Mallý festőiskolájában töltött egy évet, majd a prágai Akadémián fejlesztette tovább képességeit a festészetben és a fekete-fehér művészetben. Utóbbiban mesterei T. F. Simon és a tökéletes mesterségbeli tudásáról híres realista művész: Max Švabinský voltak. A mester megkövetelte a fegyelmezett, pontos, hibátlan munkát. Dju- račka 1930-ban érkezik Bratisla- vába, rövid ideig itt, majd Ska- licán rajztanárkodik. A hadsereg képzőművészeként dolgozik a Krímben a háború alatt. A felszabadulás után kezdi el önálló működését Bratislavában. A Fulla—Galanda—Sokol nemzedékhez tartozik, de azok nagyszerű újítói szelleme, modern látása hiányzik belőle. A grafikában többet s jobbat alkot, mint a festészetben. Fő erénye a kifogástalan, gondos, lelkiismeretes technikai kivitel. Nem szenvedélyes kereső, sem lázas kísérletező. Az akadémián szerzett tapasztalatait értékesíti. A Majerník Galéria falán sorjázó, mintegy hatvan rajz és különböző technikai megoldású grafikai lap jelzik, hogy témaköre változatos s a konkrét valóságra vonatkozik. Majdnem négy évtized munkásságának vázlatos áttekintését nyújtják a bemutatott művek, melyek kezdetben még iskolás és szecesz- sziós ízűek. Kőrajzai tájat, aktot, természeti környezetben pásztorokat, ábrázolnak. A későbbiek is a táj és ember pontos megfigyelésére vallanak. Természeti benyomásai szép nyugodt, harmóniáját akarja tolmácsolni. Magasan kiemelMEGHONOSODTAK A ZERGÉK Mint ismeretes, hazánkban főleg a Magas-Tátrában élnek zergék. Három évvel ezelőtt húsz zergét áttelepítettek az Alacsony-Tátrába is. Meghonosodásukról tanúskodik, hogy számuk már nyolccal gyarapodott. Az Alacsony-Tátra-i zergék a Chopok hegy közelében levő Deres hegygerinc és a Vajsková völgy környékén telepedtek e. Az Alacsony-Tálrá- ban is 1600—2000 méter tengerszint feletti magasságban élnek. (v.) kedik a többi közül a szenvedéllyel, indulattal fogalmazott rabszolgák (1929). A legősibb technikával; a fametszettel megvalósított Munkanélküli, az Alamizsna, az önarckép s az Úton szerencsés korszakából, 1930- ból származnak. Szinte túlnő önmagán, erős feszültség jellemzi e néhány kiegyensúlyozottan komponált lapot, melyeken K. Sokol hatása érzik. Kár, hogy nem folytatja ezt az utat. Vázlatkönyvének rajzai frissek, természetesek. Szép, kis karcsorozata emlékeztet a régi Bra- tislavára. — A háborús események drámája, a felkelés hősi jelenetei sem hiányoznak 54-es munkáiból. Akvatinta és száraz tűvel ábrázolt lovas lapjai, különösen a Lovak a viharban említésre méltók. Kőrajzok — színesek is — jelenítik meg romániai útja benyomásait. A 69—70-es linómetszetek: Tátrai részletek, a beteg ember lankadó, hanyatló életerejét sejtetik. Súlyos tüdőbaja 71-ben vet véget életének. BARKÁNY jenome komáromi járástól mintegy 5000 kilométerre levő örmény városban nem törődtek bele szeretett hozzátartozójuk nyomtalan eltűnésébe. Levelet írtak a komáromi városi nemzeti bizottsághoz, s kérték, ha egy mód van rá, kutassák fel a sírját, tudják meg, hol temették el? — Mivel a levelet oroszul írták — mondja Horváth József, a komáromi gimnázium igazgatója — iskolánkba kézbesítette a posta, mert tanulóink évek óta leveleznek ogyesszai, moszkvai, jereváni és más iskolák tanulóival. Pártunk megalapításának 50. évfordulója évében nagyon gyakran kaptunk leveleket. A szovjet diákok megírták: mit tudnak a CSKP múltjáról, jelenéről. Felbontottuk a levelet és amikor megismerkedtünk a tartalmával, elhatároztuk, felkutatjuk R. Sz. Davtyan sírját. Ezután gyorsan peregtek az események. A gimnázium orosz nyelvklubjának tagjai felderítették az örmény katona sírhelyét. A štúrovói temetőben alussza örök álmát. Azt is megtudták, hogy a háború után másutt temették el, a párkányi temetőbe csak később került. — Ezután több levélváltásra került sor — mondja az igazgató —, majd egy napon megérkeztek Davtyan elvtárs hozzátartozói Komáromba. Tanulóink a járás vezetőivel elkísérték őket a párkányi temetőbe, ahol megadták az elesett hősnek a végtisztességet. A fényképe után ítélve 20— 22 éveá lehetett. Vagy talán még fiatalabb? Ha ölne, gyermekei lennének, akiknek talán éppen ma mesélné el, hogy messze nyugaton 27 évvel ezelőtt ezen a napon egy város közelében harcoltak, melynek a távolból csak a tornyait látták, melyből a fasiszták pánikszerűen menekültek egy csodálatosan szép, sík vidéken, melyet Csallóköznek neveznek. Ezen a tájon júniusban biztosan dús kalászokat ringat a szél ... De erre a beszélgetésre sajnos nem kerülhet sor. Ruben Sztyepánovics Davtyan halott. Hősi halált halt azért, hogy mi éljünk s gyermekeinknek helyette mondjuk el: szörnyű a háború. Ifjú életeket olt ki, városokat, falvakat dönt romba. Ma Komáromban a szabadságra emlékeznek. Gondoljanak egy H5 éves örmény édesanyára is, aki sohase látja viszont a fiát s 5000 kilométert kellett utaznia, hogy a sírjánál sírhassa el anyai könnyeit. Ez a fiú is hozzájárult a szabadság kivívásához. Az életét adta érte. KOMLÓSI LAJOS SZÜLÖK, NEVELŐK FÓRUMA LEVÉL EGY SZISZ FIATALHOZ Kedves Ifjú. Barátom! Már eddig is tapasztaltam, hogy leveleidet az alaposság és őszinteség igényével írod. Nagyon örülök s egyben köszönöm, hogy igyekszel minden fontosabb iskolai eseményről tájékoztatni és esetenként kikéred a véleményemet. Különösen legutóbbi leveled érdemel az eddigieknél is fokozottabb figyelmet. Olyan általános érvényű kérdéseket vet fel, amelyek tanulóifjúságunk körében ina is időszerűek, ezért élek a lehetőséggel s most a lap hasábjain keresztül próbálok válaszolni kérdéseidre. Ezek közül is csupán a legfontosabbakat ragadom ki, éspedig a tudományos ateista nevelés problematikáját. Mondanivalómat két kérdés köré csoportosítom: Miért szükségszerű és ■■ törvényszerű az ateista szellemben történő nevelés már a középiskolában és mi a cél- )a? II. Milyen módon érhetők el eredmények? Huszár Tibor felvétele Mindenekelőtt egy sokat hangsúlyozott dialektikai alaptétellel kell kezdenem: a világegyetemben nyugalmi állapot nincs, a természetben és a társadalomban állandó harc folyik, valami elhal és valami születik. Ha ezt elfogadod — márpedig el kell fogadnod, mert a mindennapi élet bizonyítja helyességét —, akkor a továbbiak szinte maguktól ér- tetődőek. Lássuk, mik ezek: jelenleg egy új gazdasági alapokon berendezett szocialista társadalomban élünk. Ennek az új társadalomnak a régitől merőben különböző a politikája, kultúrája, erkölcsi normája és természetesen iskolaügye, nevelési rendszere is — vagyis megváltozott az oktató-nevelőmunka tartalma és célja. Tehát egy nagyon fontos dolgot kell szem előtt tartanod, éspedig azt, hogy a gazdasági és a politikai rendszer (alap) megváltozása szükségszerűen maga után vonja a kultúra, művészet, jog stb. és az ezeknek megfelelő intézmények, az emberek szellemi életének (felépítmény) a megváltozását. Ilyen változást jelent a volt dogmatikus vallásos neveléssel szemben a mai tudományos ateista nevelés, melyet az eddig mondottak alapján szükségszerűnek kell tekintened. Célja pedig: tudományos világnézetű, öntudatos, új erkölcsű emberek kialakítása, azaz olyan új nemzedéknek a felnevelése, amely hivatott a szocialista, majd a kommunista társadalom építésére, s ha szükséges, a megvédésére is. E cél elérését kizárólag csak a tudományos ateista nevelés biztosíthatja. Azt hiszem, ez is világos előtted. Hogy e korszerű szellemben történő nevelésnek mennyire fontos a napirendre tűzése már az iskolában, tehát a középiskolában is, bizonyítsák az alábbi tények. 1. A vallás a maga szervezettségével és hatóerejével a múlt szellemi örökségeként maradt reánk, s mint ilyen, máról holnapra nem szűnik meg hatni. 2. Továbbá köztudomású, hogy egy új ideológia, szellemi áramlat csak hosz- szabb fejlődési folyamatban vívhatja ki győzelmét. Erre a történelemben egész sor példát találhatsz. 3. Végül azzal is számolnod kell, hogy a mai középiskolás ifjúság egy része még így vagy úgy vallásos nevelésben részesült, ami határozottan megnehezíti az új eszmék befogadását, meggyökereztetését. Mindezekből logikusan következik, hogy ennek az új eszmének, világnézetnek a győzelmét nem bízhatjuk a véletlenre, mondván: majd csak lesz valahogyan. Nem. Ez felelőtlenség és pótolhatatlan mulasztás lenne. Szívós, kemény és rendszeres harcot kell folytatnotok már a középiskola padjaiban. Mint szervezeti (SZISZ) életet élő ifjaknak, kétségtelen ott van rá a legtöbb lehetőségetek. Ismeritek egymás jó és rossz tulajdonságait, hibáit és erényeit, élvezitek egymás bizalmát. A középiskolából kikerülve — akár főiskolára, akár az életbe kerüljetek — már korántsem lesznek meg a kölcsönös segítségnek azok a lehetőségei. Önállóan helyt kell állno- tok. Ez csak úgy lehetséges, ha a középiskolából szilrád eszmei tudományos világnézeti alapot visztek magatokkal, amelyre aztán biztosan lehet építeni. II Hogy milyen módszereket alkalmazhattok e célkitűzés elérése érdekében? Erre rengeteg a lehetőségetek. Egyet-kettőt a sok közül. Bevált módszer az ateista tárgykörű előadás-sorozat beiktatása, mondjuk egy egész félévre. Ezt úgy képzelem, hogy a SZISZ választmánya az iskola Igazgatóságával s a SZISZ járási titkárságával együtt összeállít egy munkatervet, amely tartalmazza az előadások témáját, idejét és előadóját. Az előadásokat sohase végezzétek magatok, hanem kérjétek meg tanáraitokat, illetve a SZISZ járási funkcionáriusait, esetleg más idősebb elvtársakat. Egész biztosan örömmel lesznek a segítségetekre. Az előadás elhangzott, a diákság meghallgatta. Ezzel az ügy azonban még koránt sincs befejezve, sőt a legfontosabb mozzanat csak ezután következik. Az előadás anyagát vitassátok meg, tegyetek fel az előadónak nyílt és őszinte kérdéseket. Tudom, az aktivitással általában bajok vannak — de ha az előadás témakörét úgy választjátok meg és adjátok elő, hogy az az egész tanulóifjúságot érdekelni fogja, akkor a vita aktív és eredményes lesz. Ezenkívül nagyon fontos a vitában a tagság őszintesége, bátor szókimondása — ez a cél elérésének első és legfontosabb előfeltétele. Arra törekedjetek, hogy nyíltan foglaljatok állást a felvetett kérdésekben, mondjátok meg, mi világos, mivel értetek egyet és mi a problematikus, mit nem tudtatok még eddig magatokévá tenni. Az előadás és az azt követő vita befejeződött. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ti a problémát lezártnak tekintsétek. Minden adott alkalomkor vissza kell hozzá térnetek, mindaddig, amíg teljesen magatokévá nem teszitek, mert egész biztosan nem mindenki képes a dolgok egyszeri hallása után azok maradéktalan megemésztésére. Továbbá nagyon eredményesek az egyéni, esetleg szűkebb körben történő baráti viták, beszélgetések. Egy-egy tisztábban látó, felvilágosultabb barát nagy segítségére lehet a többinek. Természetesen a segítség még nem minden, a hangsúly mindig az egyén törekvésén, akarásán legyen: kutasson, keresse a választ a különféle szak- irodalomban — az olvasás fontosságát nem hangsúlyozhatjuk eléggé —, vagyis: elsősorban az egyénnek kell felelősséget éreznie a maga fejlődéséért, nem pedig fordítva. A sorrendet semmiképpen sem szabad megfordítani, mert különben eltörpülne az egyén közösségi szerepe, felborulna a kettő közti harmónia. Tekintve, hogy hagyományról érzelmi-lelki problémáról van szó — melyeknek elvetése és mással való helyettesítése viszonylag hosszabb folyama tot igényel —, rendkívüli türelemmel, óvatossággal ós segíteni akarással kell kezelnetek a kérdést. Különben jóvátehetetlen kárt okoznátok az ügynek: elvesztenétek azoknak az embereknek a bizalmát, akiknek elengedhetetlen szükségük van a bizalomra; zárkózottakká, csökönyösekké válnának. Kérlek, ezt mindenképpen kerüljétek. Befejezésül 'csak ennyit: ehhez a nemes és szép, de komoly és felelősségteljes mun- m 30 kátokhoz sok-sok sikert kívánok! m ISKEI BERTALAN ^ 1972
