Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-07 / 31. szám, hétfő
SIMKÓ MARGIT: — Napjaink átka, hogy az emberek nem kíméletesek egymáshoz. Ez az érzés teljesen kiveszőiéiben van — szólt az író és lemondóan legyintett Hatan ültünk az asztalka körül, és mikor körülnéztem a társaságon, megint erőt vett rajtam az a kellemetlen érzés, ami oly gyakran elfog, hogy én ezt már egyszer végigéltem, vagy pontosan ugyanígy láttam valahol. De hol? Gömbölyű asztal, nagy fotelek, állólámpa, bágyasztó meleg, feketekávé, cigarettafüst. Dt férfi és két nő, akik már majdnem mindent tudnak egymásról és mégis mindig van valami közölnivalójuk. Tiszta giccs film — gondolom — igen, előírás szerinti Ha most még valaki megkérdi: Asszonyom, egy cukrot, vagy kettőt? ... én menthetetlenül elnevetem magam és kész a botrány. A kérdés azonban nem hangzott el. Szerencsémre a háziasszony nagyon jól tudta, hogy a fehérhajú doktor bácsi két cukorral, az író egy féllel, a tanár, a mérnök és a festő normálisan eggyel isszák. Jómagam egy- gyel sem — mert nem iszom feketét. Nem mintha ártana a szívemnek — oh, annak egész más dolgok ártanak —, de egyszerűen nem találok benne semmi jót. így mindig jól is járok, mert elém rendesen valami csokoládé- félét tesznek, kárpótlásul. Az író tehát legyintett és a tanár teljes tekintélyével egyetértett vele. Nem úgy a mérnök, aki nem ilyen szenzibilis anyagból van gyúrva. — A nagy kíméletességgel rendszerint többet ront az ember, mint gondolnák. Ha teszem fel a feleségem rosz- szul főz, én csupa kíméletességböl azt mondom mindenre, hogy jó, ezzel nemcsak saját gyomromnak vagyok gyilkosa, de a legközelebbi hozzátartozómat meggátolom a fejlődésben. Ö abban a hiszemben, hogy nagyszerű, amit ösz- szekotyvaszt, betokosodik egy valószínűtlen világba és kiteszem annak, hogy nevetségessé váljon. Én tehát mindent egyenesen megmondok. A festő szeretettel nézett barátjára, kicsit irigyelte is ennek egészséges, önző természetét. — Amit mondtál, az száz százalékban igaz, dt épp ott van a bibi, hogyan mondod __ — N e tarts engem azért kíméletlennek, mindenesetre kíméletesebben teszem, miutha te megmondod egy fiatal kezdőnek, hogy tehetségtelen. Én mosolyogva odafordulok a feleségemhez és azt mondom: Drágám, ez a pörkölt kutyának való, de csak akkor, ha már egy hete nem evett szegény. Ezt nem tűrhettem szó nélkül, mert ez aláásná kitűnően vezetett konyhád nívóját. Szóval kíméletesen tudtára adom, hogy bár a pörkölt rossz, de a konyhája jó. így ő sem haragszik és én is jól járok. — A kíméletességet nem azért gyako- koroljuk, hogy magunknak, hanem hogy embertársainknak tegyük kellemessé az életét — vette fel a szót a tanár és a társaság minden tagja megmozdult ülőhelyén, igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, ismerve a tanár alaposságát, most egy hosszú előadásra vártak. De tévedtek, mert a tanár csak ennyit mondott — és ehhez nemcsak jólneveltség, nemcsak szív, hanem gyakran nagy lelki erő kell. Az orvos helyeslöleg bólintott. — Kell — mondta halkan — kell. Talán sehol annyi, mint épp az orvosi gyakorlatnál. Kegyes csalás ... vulgárisán kíméletesség, az orvos egyik legnagyobb erénye. Kezdve attól a procedúrától, mikor benézünk egy kisgyerek torkába és végezve annál a nehéz pillanatnál, mikor tehetetlenül állunk a biztos halálraítélt beteg ágyánál, tudatlanságunk tudatában. Lázas keze görcsösen kapaszkodik a mienkbe, szemében dermedt, kétségbeesett könyörgés: ments meg! még annyi elintézni valóm van ezen a földön... és akkor fel kell vennem a mindentudó fölényes mosolyát, meggyőzni őt arról, hogy reggelre túl lesz a krízisen, hogy túléli még az unokáit is... szóval kíméletesen átsegíteni a halálba. Aztán van az orvosnak még egy kötelessége. Finom ujjaival végigsimította halántékát. — A hosszú praxis alatt megedződik az ember — szólt az író. — Soha — felelt az orvos anélkül, hogy ránézett volna a kérdezőre — én legalább azt vallom, hogy aki hozzáedződik, az nem volt kíméletes ember soha. Lehet hozzáedződni ahhoz, hogy megmondja az ember a férjnek: az első gyermeke megszületett, de az anya halott? Lehet elég kíméletes az ember, megmcsídani az anyának, hogy nem 1'itTiT íTmrfiMttrtMíiMffrl rTg^TnnfrmTiT’ tudtam megbirkózni a természettel? Lehet érveket felhozni annak, aki magát temeti, mikor lecsukom az előbb még csillogó gyermekszemet? Közhely, kon- társág minden, mikor kíméletesen közlöm a hátramaradottakkal, hogy megváltás volt a halál... — Doktor bácsi mindent megtesz, amit csak lehet — szólt közbe a háziasszony ... — Ez igaz, megteszek, hogy legalább nyomába érhessek annak az asszonynak, akinél a kíméletesség és a lelki- erő legnagyobb fokát tapasztaltam, melyre nem is hiszem, hogy egy férfi képes volna. — A doktor nagy tisztelője a női nemnek — nevette el magát a mérnök — még ha a mi kárunkra is. — Hosszú praxisom alatt volt alkalmam megítélni. Láttam elég asszonyt küzdeni az élettel, de a halállal is. Ahol az orvosi tudomány csődöt mondott, ott néha az anya vagy feleség csodákat művelt. Igen, a kíméletesség asszonyi tulajdonság. Nem követek el titoksértést, nem ismeritek a szereplőket, hallgassatok meg. — Háziorvos voltam egy családnál, szóval a ház barátja. Az öregekkel együtt öregedtem, a gyerekeket a világra segítettem. A kislány menyegzőjén én voltam az egyik tanú, a fiú orvossá avatásán én köszöntöttem lel az új kollégát. Mikor kitört a háború, a fiú bevonult. Az anya akkor már özvegyasszony volt és átköltözött a lányához. Abban az időben sokat jártam hozzájuk, mert az amúgy is gyönge asz. szony állapotát még súlyosbította az állandó rettegés. Egy párszavas tábori lap többet segített, mint a leghatásosabb orvosság. Aztán egyszerre elmaradtak a lapok, a fiú elesett. Ha az anya erről tudomást szerez, bekövetkezik a második tragédia! A fiatalasszony imádta az anyját, magára vállalta, hogy végigjátssza a legkeservesebb komédiát. Egy nap azt a titokzatos újságot közölte anyjával, hogy a fiú átszökött a fronton a franciákhoz. Egy barátja, akivel együtt szolgáit, küldte az értesítést. Hogy a szegény fiatalasszonynak milyen lelkierőre volt szüksége, azt nem kell bővebben elmondanom, hisz ez nem egy hétig, sem pár hónapig, hanem évekig tartott. Nem tudom, el tudjátok-e képzelni, mit jelent az, reményt tartani valakiben annak, aki maga is gyászol, sugárzó arccal lépni be a szobába és biztatni az anyát, hogy milyen okosan cselekedett a fia, mikor a biztos fogolytábort választotta a tűzvonai helyett. Hogy a háborúnak egyszer csak vége lesz és ő visszajön. És a szegény fiatalasszony boldogan látta, hogy a mama hisz neki, hogy minden jó hír után felélénkül, nem betegeskedik, már annyit, sőt érdeklődni kezd újra minden iránt. Legszívesebben ott ült a rádió mellett és ő újságolta a lányának. hogy már nem tarthat sokáig, verik a németeket, kivonulnak a francia földről. — Meglátod, nemsokára együtt leszünk — vigasztalta most már a lányát és a családba visszatért a békés hangulat. A háború befejezése után a nemzetközi vöröskereszt megkezdte munkáját, névszerint keresték a hadifoglyokat, az eltűnteket, táborokba hurcoltakat. A mamát már vigasztalni sem kellett, ő volt az, aki türelmesen várt. — Nemsokára ír majd a fiam — szokta volt mondani — a lányom majd ír a vöröskeresztnek Genfbe. 3sszenéztünk a fiatalasszonnyal. Szegény mama, ő adta meg önkénytelenül az útmutatást. A fiatalasszony nemsokára megfogalmazott egy párszavas francia levelet. — Mama, írt a fiad — és mosolyogva olvasta és fordította annak tartalmát: Drága anyám, testvérem, nemsokára kicserélnek minket. Egészséges vagyok, hiszem, hogy ti is. A viszontlátásra! Fiad. — Tudtam, tudtam — suttogta az anya és sírva ölelte meg lányát, akinek végre szabadott anyja előtt is sírnia. És a kegyes csalás, a végtelen kíméletesség ment tovább. Levelek jöttek és soha fel nem adott levelek íródtak. Egyszer-kétszer fénykép is jött a fiútól. A legjobb fényképész retusálta, öregítette, látta el katonaruhával a fiú régi képeit. Az érettségizőből frontharcos lett. egy régi kirándulási képről szakállas hadifogoly mosolygott a mamára. Szegény öregasszony napokig forgatta kezében az elmosódott fényképeit, összecsókolta, le sem tette. És várt, várt. Míg egyszer már nem lehetett ugyanezt hazudni neki, A szomszédban hazajött egy hadifogoly, egy ismerős is visszatért a koncentrációs táborból. És ekkor újra „jött“ egy levél. „Drága anyám, tudom, hogy te mindent megbocsátasz nekem, azt is, ha én még egyelőre nem jövök haza. Itt azt az ajánlatot kaptam, ha szerződést kötök, hogy három évre francia Marokkóba megyek, ott egy kórház vezetését bízzák rám. Ez nemcsak kitűnő fizetéssel jár, hanem utána egy párizsi kórházban mint főorvost helyeznének el. De ezt az állást azonnal el kell foglalnom, tehát ne haragudjatok rám, drágáim, de főleg te, édes, jó anyám, ha ezt az alkalmat nem mulasztom el. Egészséges vagyok és fiatal, a háború úgyis elég időmet elvette, most kell cselekednem. Három év nem olyan hosszú idő, és lehet, hogy közben is haza tudok látogatni. Ne haragudj tehát a te nagyravágyó fiadra, aki téged mindenekfelett szeret. Csókolom drágfi kezeidet.“ — Milyen okos — sírta el magát a kis öregasszony — mindig ily volt kiskorától, azért becsülik meg o.. idegenben is. De a következő hetekben egyszerre leromlott az anya egészsége és én alapos vizsgálat után nem tudtam más szervi bajt felfedezni, csupán a szíve, a szíve nem akart rendesen működni. De ilyen korban — akkor már túl volt a hetvenen — ez nem különös dolog. Egy este telefonált a lánya, hogy jöjjek azonnal, a mama rosszul van. Mikor beléptem, már elmúlt a roham, de azért odaadtam a lányának az injekciós tűt, hogy főzze ki. Magunkra maradtunk, odaültem az ágya szélére. És akkor ő szelíden megfogta a kezem. — Nem kell nekem injekció doktor úr, hagyjon inkább elmenni a fiam után. Nagyon össze kellett szednem magam, mikor mosolyogva így szóltam: — No, ahhoz kell még egy kis idő. Nem tudja, hogy oda most nem lehet olyan egyszerűen útlevelet kapni? Hozzám fordította megtört szemét. — Oda, ahová az én fiam ment, oda útlevél nélkül lehet utazni — majd megdöbbent arcomat látva, folytatta — esküdjön meg, esküdjön meg, hogy a lányom soha nem fogja megtudni, hogy én tudom ... első pillanattól fogva tudom ... csak nem akartam, hogy neki fájjon, ő meg akart engem kímélni... ő így boldog, hogy nekem megkönnyítette az életet... Majd lázasan, mint aki nagyon siet, lihegte: — Esküdjön meg, a régi barátságunkra kérem, esküdjön meg... Megszorítottam apró, ráncos kezét. — Becsületszavamra, soha! — Ne így, kérem, ne haragudjon, mondja úgy, hogy esküszöm... — Esküszöm! — szóltam megrendülve. Mire a lánya behozta a kifőzött injekciós tűt, már nem volt szükség rá. Elment a fiához, oda, ahová nem kell útlevél. — Csodálatos — mondtam és mindannyian egymásra néztünk —, és mi lett a lányával? — Tavaly követte az anyját, az eskü alól fel vagyok mentve már. Ö abban a hitben halt meg, hogy az anyja nem tudott semmiről. Mert a kíméletesség ma is megvan, csak talán a nagy siettünkben nem vesszük észre. Tudom — fordult hozzám a doktor — ön szeret ilyen lelki problémákkal foglalkozni, próbálja megírni Megpróbáltam. fMolnár János felvétele) VERSEK KOMLÖSI LAJOS: Este a Dómnál A hegyek belesóhajtanak a télbe, fóiadtak a fények, bukdácsol egy-két villamos, mint zörgő kísértet. Itt álltam akkor is a Dóm körül, késeket cipeltem szívemben, kiben is hihettem? Szavam annyit ért, mint kofák locsogó beszéde, fehér szívemet is sötétnek látták. A köcsipkéket néztem, százhatvanezer ember tett-vett e szörnyű magányban. A kassai gyorssal reggelre haza találtam, az otthonom pedig itt maradt a Dóm köré simult görbe utcák között. Haraptam azóta lángpengés nyarat és fojtogató ködöt. Jó most újra itt, látom a város mámorát és hulló könnyeit. Rügybontó erők feszülnek bennem, kiásom sírjából, mit egykor itt egy éjjel eltemettem. Neonok rengetegében messze, majdnem a csillagos égben biztatón dereng egy lámpa, engem keres, ha várnék, rámtalálna ... Talán A csend vékony huzalán járok, zaj- mélyek lárma- szakadékok vigyorognak rám. Lebegek csak, mint mosott ruha a kötélen. Egyszer levesznek talán, egyszer rámtalálnak talán, talán. mm 1972. II. 7. TÁN Y A (Könözsí István felv:)
