Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-06 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
A Fehér Dűne Sechura körzetének pusztaságában, mintegy húsz kilométerre a lakott településtől van egy mérhetetlen nagy dűne, amelyet fehér homokjáról Fe hér Dűnének neveznek az ottani lakosok. Nincs ember, aki felmerészkedne a magas homokp.adra, mert az hír járja róla, hogy varázslat alatt áll. A dűnét legelők övezik, s a környéken legeltető pásztorok mesélik, hogy gyakorta hallani dobszót a dű- ne felől, amelynek titkát még senkinek sem sikerült megfejteni. Állítólag korallt és aranyból készült tárgyakat rejt magában. Voltak, akik nem tudtak ellenállni a csábításnak, megpróbáltak feljutni, de alig tettek néhány métert, a homokban süllyedni kezdtek, s félelmükben felhagytak tervükkel. Mesélik, hogy egyszer két vándor vetődött erre, akik nagy darab utat tettek meg már a pusztaságban, amikor észrevették, hogy eltévedtek. Szomjasak voltak, de sehol a környéken nem találtak vizet. Mentek, mentek, tikkadtan vánszorogtak, vizet és elvétett útjukat keresve, amikor egy folyóra bukkantak. Örömmel siettek a partjára, szomjukat oltották hűs vizéből, megitatták lovaikat, és színültig töltötték kiürült víztömlőiket. Azt hitték, hogy a Sechura határát átszelő Batán folyóhoz értek. Mivel az útkeresésben igen elfáradtak, leheveredtek a vízpartra pihenni, és elnyomta őket az álom. Mikor felébredtek, sehol sem találták a folyót, s víztömlőik homokkal voltak tele. Nem tudták, hogy az elvarázsolt Fehér Dűne tréfálta meg őket ilyen kegyetlenül. A néphit szerint nagyhét idején sok varázslat történik a Fehér Dűnén. Mondják, hogy a tetején időnként megjelenik egy kacsa, amely nem lehet más, mint egy elvarázsolt indián, aki megpróbált feljutni a dűnére, hogy megszerezze kincseit, s kacsává változott. A kacsa néha feltűnik a távolabbi folyók vizén is, aranykacsa képében, s ha derék emberrel találkozik, kiúszik hozzá a partra, és elárulja neki, hol rejt kincset a föld mélye. A Pachacamac-szigetek A Pachacamac-szigetek keletkezéséről így szól a legenda: Élt egyszer két curaca, akik felettébb gyűlölték egymást. Mindkettőjüknek volt egy gyermeke. Teltmúlt az idő, s az egyik curaca fia beleszeretett a másiknak a leányába. A leány apja, mikor tudomást szerzett a dologról, bezárta leányát a palotájába, hogy ne találkozhassék többé a gyűlölt curaca fiával. A fiú, hogy viszontláthassa szerelmét, madárrá változott. Egy napon, amik*r a leány barátnőivel a palota kertjében sétált, megjelent a madár, és szépségével úgy elbűvölte őt, hogy rögtön foglyul akarta ejteni. Egyedül azonban semmire sem ment, segítségül hívta hát leánypajtásait, s végül megfogták a madarat. Kalitkába zárták, s a kalitkát a leány hálószobájában helyezték el. Pár nap múlva a madár visszaváltozott a curaca fiává. Telt az Idő, futottak a hónapok, egyik a másik után, s az apa egy szép napon észrevette, hogy leánya áldott állapotban van, s a gyermek minden pillanatban világra jöhet. Mi kor kérdőre vonta őt, a leány el mondta, hogy egyszer álmában a kalitkában tartott madár emberi alakot öltött. Az apa megértette, hogy a leáa nagyon szomjas alvót álmában, pontban éjfélkor elhagyja a feje, és elindul vizet keresni, hogy szomját eloltsa. A fej jókora ugrásokkal halad előre, és jellegzetes dobbanásai, a takk-bumm, takk-bumm iszonyattal töltenek el mindenkit, aki csak hallja. Mondják, ha az Aya Urna nem talál vizet, üldözőbe veszi az első embert, aki útjába kerül, s ha utoléri, egy hatalmas ütést mér az illető testére, és úgy ráforr, mintha mindig rajta lett volna. Történt egyszer, hogy éjfél körül egy ember ment az úton, aki kicsi bárányt vezetett. Egyszer csak hallja, hogy az Aya Urna követi őt furcsa dobbanásaival. Kisvártatva láthatóvá vált egy hosszú hajú, asszonyi fej. Az Aya Urna nemsokára utolérte az embert, és egyetlen ugrással a nyakán termett. A szerencsétlen csaknem Ayahuarco Marián Minárovič illusztráció): aya gonosz fortély áldozata lett, és elhatározta, hogy megöleti őt. A leánynak menekülnie kellett. Sikerült kijutnia a palotából, s futott lélekszakadva, hogy mentse gyermeke és saját életét. Mikor futás közben egyszer hátrapillantott látta, hogy üldözői már a nyomában vannak, s velük tart a madár is. Nem volt menekvés. Kétségbeesésében kicsi fiával együtt a tengerbe vetette magát, s abban a szempillantásban mindketten szigetté változtak. így keletkeztek a Pachacamac-szigetek. Az Aya Urna Cajamarca vidékén még ma is hisznek az Aya Urna létezésében. Az Aya Urna nem más, mint egy törzséről levált emberi fej. Azt tartják, hogy szörnyethalt rémületében. Kérlelni kezdte az Aya Urnát, hagyja őt békén, de az meg se moccant. Az embernek akkor ravasz ötlete támadt. Éppen egy almafához értek, s ő így szólt a fejhez: „Néz csak, Aya Urna, micsoda szépséges almák teremnek ezen a fán. Ha akarod, hozok neked belőlük, egy kikötéssel: amíg felmászom a fára, lent kell maradnod a földön, mert hosszú hajad a faágakra tekeredve akadályozna a felfelé mászásban“. Az Aya Urna belement a dologba. Az ember pedig a kisbáránnyal együtt felmászott a fára. Mikor már fenn volt, így szólt az Aya Urnához: „Végre megszabadultam tőled, most pedig elmenekülök.“ Azzal ledobta a báránykát, amely rémületében futásnak eredt. Az Aya Urna azt hívén, hogy az ember menekül előle, utána vetette magát. Az ember pedig folytatta útját. Az Ayacuchóból Huantába vezető út két felhőbe nyúló hegycsúcs mellett halad el. A két szomszédos hegy között van egy mélységes mély szakadék, amelynek a puszta látása is iszonyattal tölti el az embert. Ennek a szakadéknak Ayahuarco a neve, amely magyarul azt jelenti: „Függő halottak helye“. A szakadékról szóló legenda pedig így szól: Valamikor régen két utazó ment erre egyszer, akik sok pénzt vittek magukkal. Az egyikük elhatározta, hogy megszerzi magának a pénzt, s ezért egy óvatlan pillanatban a szakadékba taszította társát. De alig haladt néhány lenguát, ismeretlen, titokzatos okból őt is utolérte a halál. A fennsíkon lakó indiánok mesélik, hogy éjszakánként egy embert látnak láncon függeni a szakadék fölött, az ember egész éjszaka jajgat, s csak a hajnal közeledtére tűnik el a szemük elől. Azt tartják, hogy ez az az elvetemült utazó, aki letaszította társát a szakadékba, s aki méltán elnyerte büntetését. A hegyek démonai minden éjjel láncra akasztják, és a Szakadék fölött hintáztatják. Az égető fa Az őserdő mélyén nő a Hítil nevezetű fa, amelynek az a tulajdonsága, hogy megégeti azt, aki a közelébe kerül, és nem köszönti őt. A fa törzse vörös dudorokkal telehintett, amelyek mintha méreggel teli hólyagok lennének, érintésre fájdalmas égési sebeket okoznak. Akit a fa megéget, annak véralá- futásokkal, égési sebekkel, undok fekélyekkel lesz tele a teste, felpuffad az arca, füle, lába, keze, magasra szökik a láza, s csak úgy tud kigyógyulni e nyavalyából, ha paico, vagy papaya levelek főzetében fürdik egy hétig. Mondják, hogy létezik egy olyan gyógymód is, amely egy csapásra megszünteti ezt a betegséget. Ez pedig a következőképpen történik: az illető vékony zsineget köt a nyákára, s úgy tesz, mintha felakasztaná magát a fára, s azután így szól: „Én vagyok Hítil és te pedig... (s ekkor a saját nevével illeti a fátj.“ Azután leugrik, s amint ^ nyakán levő vékony zsineg elszakad, futásnak ered anélkül, hogy hátrapillantana. Azok, akik az erdőt járják, és találkoznak a Hítillel, tisztelettudóan köszöntik őt: „Jó napot, (vagy jó estét) Hítil úli“ A fa ilyenkor megnyugszik, s az ember megérintheti, sőt ki is vághatja minden veszély nélkül. r * (Fordította: MIKOLA ANIKŰ) t* i TT ÖRKÉNY ISTVÁN: Jfýy tetkií$tn£réte4 ofotHr — Szlávik Mihállyal szeretnék beszélni. — Most nem tudom ide- hívni, de előre megmondom, hogy ha karambolról van szó, mi csak a jövő hó. napban tudjuk fogadni a kocsit. — Ö keresett engem. — Miért nem tetszik szólni, hogy ismerősök? Hát mi a baja annak a kocsinak? — Nincs szó karambolról. Most jöttem haza, és egy cédulára Szlávlk Mihály neve volt fölírva meg a telefonszám. — Akkor tessék húsz perc múlva fölhívnt. mert az egész lakatosmííhely ebédelni van. — Szlávik Mihállyal szeretnék beszélni. — Mindjárt szólok neki. — Itt Szlávik Mihály. — Maga hagyta meg nekem a telefonszámát? — Én voltam bátor, mert szerettem volna megkérdezni valamit. — Tessék. — Ugye ön fordította Truman Capote regényét? — A Más hangok, más szobák-at én fordítottam. Olvasta? — Olvastam, és nagyon tetszett nekem, de van egy észrevételem. Azt szeretném tudni, hoqy ebben a regényben miért beszélnek másképpen a négerek, mint a többi emberek? — Másképpen beszélnek? — Ügy beszélnek, mint a külföldiek. Csak szeretnék tisztán látni, azért kíváncsiskodom. — Rémlik valami. Nézze, kérem, én három évvel ezelőtt fordítottam ezt a könyvet, egy kicsit kiment már a fejemből a dolog, de emlékszem például egy néger cselédlányra, akinek vágás van a nyakán. Őrá gondol? — Őrá is. — Hát akkor nyugodjék meg, kérem. Arra ugyanis egészen tisztán emlékszem, hogy ez a lány az eredeti szövegben is törve beszél angolul. — Mi az, hogy törve? — Törve az törve. Vagy nem? — Nem egészen. Törve beszélünk eqy idegen nyelvet. amelyet nem jól ismerünk. Viszont az anyanyelvét is törve beszélheti vala. ki. ha például műveletlen, vagy iskolázatlan, vagy kor. látóit. De ez két különböző dolog. — Hoqy beszél például az a néger lány? — Oqy beszél, mint egy külföldi, aki nem jól tud angolul. Nos hát, én ezen akadtam fönn, és ezért bátorkodtam telefonálni. Hiszen a négerek ott élnek Amerikában, mindenki angolul beszél körülöttük, tehát az anyanyelvűk is angol. —* Találkoztam én már néhány cigánnyal is, aki itt él Magyarországon, és mégis legalább olyan törve beszél magyarul, mint egy külföldi. — Ez így nagyon szépen hangzik, de nem bizonyít semmit. A cigányoknak ugyanis van saját nyelvük, a négereknek viszont nincs. — Ebben, belátom, magú. nak igaza van. Nem is tudom. mit mondjak. Szeretném. fia elhinné, hogy nagyon pontos fordító vagyok, egeszen a bogarasságig. Azt is bátran elhiheti, hogy az a lány az eredeti szövegben is hibásan beszél angolul. Ráadásul, a lektorok szóról szóra ellenőrzik a fordítást ... — A lektorok is tévedhetnek. Tessék megnézni Hook Finnt! Ha nem tévedek, Karinthy fordította. Mindenesetre. a Huckleberry Finnben úgy beszél a néger, mint egy primitív és írástudatlan ember, nem pedig úgy, mint egy külföldi, akt hibásan beszél angolul. Vagy ez fordítói szempontból mel. lékes? — Ez nem mellékes, de Huckleberry Finn-t nem én fordítottam. Ráadásul, ez egy száz évvel ezelőtti regény. — Bocsásson meg, de ez csak az én igazamat bizonyítja. Száz év elmúltával a néqerek inkább jobban tudhatnak angolul, mint rosszabbul. — Azt hiszem, ebben megint magának van igaza. — Remélem, nem bántottam meg? — Szó sincs róla. Amit mondott, nagyon is elgondolkoztató. Sajnos, nem tudok angolul, nem nézhettem utána az eredetinek, pediq eqy kicsit meqütötték a szememet ezek a dialógusok. Csak azért hívtam föl telefonon, mert szeretek mindent tisztán látni. — Nagyon jól tette, hogy fölhívott. — Most be kell fejeznem a beszélgetést, mert a garázsmester kopoq az üveqen. Máskülönben nagyon jó volt a fordítás. — A viszonthallásra. — Minden jót. PERUI INDIAN LEGENDÁK
