Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
SÖMORNÉPt HIDAK SORSA Kenyér szalonna tiszta ing s vodka a kofferekben Száguldanak a vonatok cipelik egy nép sorsát Osztrava Kassa Prága Moszt megindulnak a földek s rnint megbolygatott hangyaboly futkos nyüzsög az ország Száguldanak a csupa füst vonatok dünnyögö buszok ki tudja mennyi gondot örömet könnyet visznek mennek hosszú sorokban a férfiak a lányok akik a jövendőben mint a halálban hisznek Mert hinni kell a gyárak isszák a vért az izmot mint csecsemő az édes bőtejű anyamellet az érc a vas a kő a szén mint sárkányfejü szörnyek követelik a teljes embert s a vasfegyelmet s ők csak mennek mert menni kell mert tudják hogy nem játék az élet súlyos gondjait nehéz testükre öltik s minden csöpp piros vérüket acélba vasba szénbe homokba kőbe falba malterbe ércbe töltik Otthon a dundi asszonyok frissen sütött cipóval gömbölyű hassal ízes illatos vacsorával köszöntik a megtértet s ezernyi gonddal bajjal mi gondjuk sincs a szénnel a jövővel a gyárral Csak azt tudják hogy félnek ha éjfélt üt az óra s ha forrón zúg a vérük nincsen ki meglohassza s nincs aki rendbe szedné a kertet a kerítést bár dől a ház s maholnap összeomlik a pajta Kenyér szalonna tiszta ing vodka a kofferekben s újabb hét újabb hónap cipeli mind a gondját magyar szlovák cseh ukrán a nyelvek bábelében mint felbolygatott hangyaboly futkos nyüzsög az ország míg fel nem épül teljesen s gyümölcsöt nem ád végül rendet lehel a falba az acélba a kőbe kezdik hát minden hajnalon elölről rendületlen forró tűzpiros vérüket töltik a jövendőbe VEGOL A mélynyomású égen szelídgalamb-gépek rohannak eszeveszett gőggel az éjszakának A puskaporos földön tollászkodik az élet s mint arcul csapott ringyók bőgnek a bamba házak Viharban alkonyatban megyünk az éjszakába csizmánk a ferde hóban szétázik mint a bánat Ha már a bájvirágok mind elhullatták szirmuk ha már a gyöngyszerelmek többé nem érdekelnek Ha már végleg magad vagy mert felesküdött minden ellened s már csak kérni tudod a szerelmet Ha már fortyog a húsod a forró katlanokban mert kell a hús a rendnek mert kell a hús rendnek Imi a döngölt földű kiskonyhák hűvösében egy még a módja élni sorsunk kiénekelni A vonalak a képek az iszonyú magányok hisztériáját fénynek sötétnek alávetni S lenni egy sárga holnap alapkövének ténynek hogy emberi fajunkat a mindenség próbálja elviselni GYÖKEREK (Fülöp Imre felvétele) Dicsértessék a nép, verseink záloga, ki épít, fúr, farag, fegyvert gyárt, gödröt ás, ludat tép, vadra les, asszonyt termékenyít, fiút, leányt nevel, s akit az alkotás istenné lényegit, mert minden kis virág, minden szál rozmaring, folyó, rét, illatok az ő nevét hiszik, s őt várják fenn az ég terén - a hódítót - a messzi csillagok. Az embert, aki a barlangok mélyeit, őserdők vadszagát, törzsek törvényeit, osztályok, bősz urak, jobbágyok igazát hozta a századok mélyéről és a hit megtartó erejét, a hőst, a bajnokot mindenekfelett valót éneklem én, s a népet, akiről a századok során zengett már annyi dal, annyi hősköltemény. Dicsértessék a nép, a dombok, hajlatok parasztjai, az ács keze, a kőműves szerszámai, s az ész, a fényes értelem, ami a tény felé taszítja a míves gondolatot, a cél, a megvalósulás útjára terelvén, hogy valóság legyen, s hogy már e föld színén ne csak a szenny, a bűn uralkodjék, hanem a fény, az értelem. Mert volt itt bűn elég, századok ormain lapult az ősi vad, trónolt a büszkeség, s pusztult a nép, a föld fia: szlovák, magyar, román, cseh, szerb, orosz, hitte az istenét, s káromkodott, mert az isten az égbe 'van, nem jön le, nem segít, hiába áldozik, hiába szentmiséz, isten az égbe 'van, s itt lenn a föld fia pusztul, elkárhozik. Urak és nemzetek gőgös csapatjai vonultak végig itt, hulltak törvényeik, s harcolt a nép, bukott, győzött, sírt, öldökölt, szolgálta az urak gőgös törvényeit. Század múlt, ezredév - jobbágyok építő ivadékainak szólnak az új csaták, s a vitéz hadnagyok, polgárok, vórurak hol vannak? Sírjaik fölött a szél dudál. De mi élünk, vagyunk, talpára állt e nép, mindegy: szlovák, magyar, román, cseh, szerb, orosz, élünk és alkotunk, írunk s emlékezünk, nem feledjük a múlt sebeit, a gonosz törvényt, a hősöket, árvák és özvegyek könnyeit, bősz csaták őrült halottait, élünk s emlékezünk, bambán, álmatlanul kísértenek gonosz, kegyetlen ólmaink. Állunk halottaink sírjánál s esküszünk: elvtársaink, a cél emléketekbe 'van, élünk és esküszünk: a véretek színét nem feledjük, szívünk vérének színe van, vörös szín, proletár. Tudjuk, hogy él ma még, uszít a gyűlölet, rombol a múlt, a bűn, elvtársak: esküszünk, a véretek színét megvédjük, harcotok elvéhez hűk leszünk. Mindegy: szlovák, magyar, román, cseh, szerb, orosz, német, dán, indián, néger. Testvéreink mindannyian, az új, a gyógyuló világ, mint tésztát a kovász, eggyéforrasztja mind. Nagy célok századát éljük ma, s nagy bűnök viharai zúgnak, zengetik az eget, gyilkosok, háborúk söpörnek, mint a vak, vijjogó vadmadár, az álmaink felett. Atom, rák, rádium, rakéta, űrhajó, az ember szárnyakat kapott és láncokat, építi a jövőt, száguld a csillagok felé, s játszik a vész őrült, világokat rombolni tettre kész, bolond játékival, pusztítva önmagát - infarktus, vérbajok rémével - , de mi már tanultunk, harcolunk, élünk s emlékezünk: irrtnek a századok. Tudjuk, hogy a jövő útja: testvériség, a jövendő világ szomszéd testvéreit, a népek, nemzetek hadát úgy fonja át, miként a partokat folyók felett a híd. Mindegy: szlovák, magyar, román, cseh, szerb, orosz, német, dán, indián, néger vagy francia, valamennyi az új, a megbékült hadak, az osztályok nélkül való világ fia. Dicsértessék a nép, verseink záloga, ki épít, fúr, farag, fegyvert gyárt, gödröt ás, ludat tép, vadra les, asszonyt termékenyít, istenné lényegit, mert minden kis virág, minden szál rozmaring, folyó, rét, illatok az ő nevét hiszik, s őt várják fenn az ág terén - a hódítót a messzi csillagok. Dicsértessék a nép, a dombok, hajlatok parasztjai, az ács keze, a kőműves szerszámai s az ész, a fényes értelem, ami a fény felé taszítja a míves gondolatot, a cél, a megvalósulás útjára terelvén, hogy valóság legyen, s hogy már e föld színén ne csak szenny, a bűn uralkodjék, hanem a fény s az értelem. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen újságolvasó, aki a közelmúltban két magyar nyelvű lapban két — részben helyesbítésre szoruló — hírt is talált. Az egyik értésünkre adta, hogy „Csehszlovákia nagyobb mértékben vesz részt Magyarország beruházási terveinek megvalósításában, főként a magyar vasutak államosításában, az ózdi kohóművek korszerűsítésében stb.“. A másik — a Budapest—Vác—Szob—Štúrovo közötti villamosított vonalszakasz átadásakor — tudomásunkra hozta, hogy „a Nyugati pályaudvar utasait — és az avató különvonat vendégeit — magyar és csehszlovák nyelvű feliratok, nemzeti zászlók fogadták .. A két hír alapjában véve kellemes érzést keltett bennem: lám. milyen szép dolog a szocialista államok között kialakult munkamegosztás, menynyire fontos a jószomszédi viszony és az együttműködés .. Örömömbe azonban — talán akaratlanul — ürmöt is vegyített a két újság: az egyik azzal a tévedéssel, hogy Csehszlovákia részvételét emlegette a magyar vasutak államosításában; a másik azzal a tévedéssel, hogy csehszlovák nyelvű feliratokra hivatkozott, noha ilyesmiknek a készítése aligha lehetséges. Stiláris kifogásom is támadt: az első híradás szövege változatosabb lett volna, ha a benne kétszer is előforduló korszerűsítés helyett valahol pl. a modernizálás szót használják. Eszembe jutott az a sokat emlegetett gyakorlat, hogy „akár kézzel, akár írógéppel írott szöveget kapunk, mielőtt nyomdába küldenénk, gépíróink a szerkesztőség hivatalos papírjára átmásolják .. Másolás közben tehát bekövetkezhetett az „elírás“. De ha eleve hivatalos papírra diktálták? Azt nem nézte át senki? Vagy a „nyomda ördöge“ kijátszotta az éberséget? Tény, hogy a magyar vasutak államosítása külső segítség nélkül történt: megkezdődött még a feudálka- pitalista rendszerben. 1867. évi XIII. te. alapján; befejeződött az 1947— 48-as szocialista fordulat idején. Ebből következik, hogy Csehszlovákia nem a magyar vasutak államosításából, hanem a villamosításából vállalt részt. Tény az is, hogy mikor evekkel ezelőtt a „Helyesen, szépen magyarul"1 című kis nyelvművelő könyvben azt olvastam; egy csehszlovákiai úttörővel levelezni akaró magyar gyermek csehszlovák nyelvkönyvet keresett valamelyik budapesti könyvesboltban — az esetet mondvacsinált példának tartottam. Most kénytelen-kelletlen elismerem: Hernádi Sándor az életből leshette el a nyelvművelő könyvében megörökített jelenetet, mert hasonló melléfogással én is találkoztam — a sajtóban. Egy újság írta a — nem csehszlovák segítséggel államosított, hanem közös erővel villamosított — Budapest—Vác—Szob— Štúrovo közötti vonalszakasz átadásakor, hogy az ünneplőket „magyar és csehszlovák nyelvű feliratok ... fo^- gadták“. Eszerint még mindig vannak olyanok, akik valamely állam nevét és az ott használatos nyelvet azonosítják. Igaz, hogy a tapasztalat sokszor ezt a felfogást támasztja alá: például Magyarországon magyarul. Lengyel- országban lengyelül, Németországban németül, Romániában románul értik meg általában egymást az emberek. De tekintetbe kell venni: az államok egy részét nem úgy hívják, ahogy a határaik között beszélt nyelvet. Elég arra utalni, hogy pl. Jugoszláviában nem jugoszlávul váltanak szót az emberek, hanem szerb, horvát, szlovén stb nyelven. Svájcban sincs svájci nyelv, de a németül, franciául, olaszul tudók mindig akadálytalanul érvényesülhettek. A Szovjetunióban sem vezettek be semmiféle szovjet nyelvet, csak lakosainak nyelve: az orosz, ukrán, tatár stb. használatos. Illő azt is tudni, hogy hazánkban sincs egységes csehszlovák nyelv, csak cseh és szlovák, bár a kettő közötti rokonság természetes és letagadhatatlan. Nyilvánvaló tehát, hogy azok a „csehszlovák nyelvű felíratok“, amelyeket szóvá tettem, közelről nézve szintén csehnek vagy szlováknak bizonyultak volna — ha az egyébként tárgyilagos riporter figyelmesebb lett volna. DOBAY BÉLA vasárnapi \ €R TGK€INK mm
