Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-11 / 35. szám, péntek

Új családi házban Szemtől szemben ülünk egy­mással. Itt, Rastice /Nagyma- gyár) község egyik emeletes családi házának ebédlöszobájá- hun. Körülöttünk fényes min­den. Az asztal lapja, a könyv­szekrény üvegje, a müanyagbo- rítású padló, a tv készülék kép­ernyője, a széles ablak. A ház gazdája, Horváth / á n o s beszédes ember. Amíg hallga­tom tekintetemmel valósággal leltározok: negyvenéves lehet, a haja fekete, arca ovális, sze­me gesztenyebarna, orra ren­des. Azután kérdezgetek. — Kitanult darus? — Néhány éve. Azelőtt ko­csikísérő voltam. — Hét gyermeke van? — Igen. — Milyen könyvet olvasott utoljára? Egyszerre kettőt is kivesz a könyvszekrényből. — Ezeket! Török Gyula A zöldköves gyürú című regé­nyét. Csak olyan sárga fedelű, az Olcsó Könyvtár kiadása. És ezt a másikat, Leonyid Leonov Orosz erdő című könyvét. Nézegetem a könyveket. Az­tán tovább kérdezősködöm. — Miért nem lett zenész? — Csak! — De hegedülni tud? Kigombolja nyakán az inget. Nekidől az asztalnak. Nagyot lélegzik. IValósággal kifakad. — Nincs hegedűm! És talán már nem Is tudok hegedülni. Apám, Horváth Gáspár híres prímás volt. Tíz gyermeket ne­velt és engem is megtanított hegedülni. Kotlára is tanítta tolt. Egyszer azonban történt valami. Még legényke korom­ban, amikor házról házra jár­tunk búcsúi hegedülni... Húz­tuk a nótát az egyik ház ajtaja előtt. A nyári konyhából meg kijött egy zokogó asszony. Hoz­ta a pénzt, és sirt: Hagyják már abba a muzsikálást, az ajtó mögött fekszik holtan az uram! Tudja, én azóta nem vettem he­gedűt a kezembe. Ügy gondol­tam, ha igazi nagy művész nem lehetek, akkor muzsikus cigány soha nem lesz belőlem. — Nem is lett. — Nem. Én darus vagyok! Felesége feketét hoz. Elénk teszi az asztalra. Megáll az aj- tóban, mert figyeli, hogy férje u gyermekekről beszél. — Pista, a legnagyobb fiam is munkás. Kitanult villanysze­relő. Már nős. Zsuzsi hentes­üzletben dolgozik, jános festő, és mázoló lesz, most harmad­éves tanonc. Géza kilencedikes, órás lesz, vagy olyan motorsze­relő, aki tekercsel. Mariska nyolcadikos, talán fodrásznö lesz, talán varrónő.. Zoliból ki tudja mi lesz, most jár az ötö dik osztályba. Viola még csak negyedikes, de jól tanul. Ed dig legjobban az összes közül. Horváthné közelebb jön. Okos szóval mindjárt elevenjébe vág az ügynek, ami miatt tulajdon képpen eljöttem. — Nekem fáj a legjobban, ez a dolor/. Tudja, én lánykorom ban a Décsy grófnál szolgáltam, megszoktam a munkái már ak­kor. Nem bántam amikor fér­jem a katonaságtól egyenesen Karvinábá ment bányásznak, mert tudja, nekünk már 1952- ben egyszoba konyhás lakásunk volt. Tíz évvel ezelőtt meg tíz­szer tízméteres házunk, kétszo- ba konyhás. De építeni akar tunk. Szép házat, nagy házat, ahol elférünk mind a hét gyer­mekkel. Elmentem a férjem mellé dolgozni. Vasal hujlítgat- lam. Megdolgoztam a pénzért. És most a többiek magyaráz­nak, mutogatnak, hogy íme, az újság is megírta: kik kapták a nagy állami támogatást, kik nek volt könnyű emeletes hál zat építeni! Férje elém rakja a fizetési cédulákat. Mutatja, bizonyítja, hogy mennyit keres. A vállalat­tól kölcsönt vett a házépítés­hez. Igaz, szívesen adták, mert jó munkájáért többször is kitün­tették, de a kölcsönt vissza kell fizetni. Részletekben törleszt. Magyarázza, hogy a házépí­tésnél milyen soícat segítettek a testvérei. Gyakran még az ebédre való húst is magukkal hozták, pedig dolgozni jöttek. Gép nélkül, kézzel keverték a betont. Ő pedig megtanult he­geszteni is, csakhogy az erkély és a lépcsőhöz vaskorlátját sa­ját maga elkészíthesse. Amikor magyarázatát be feje zi azzal,.hogy a házépítés kia­dásai miatt tíz évig nem vásá rolhatott új nagykabátot magá­nak, de az idén már erre is ju­tott pénze, valósággal fáradt a magyarázkodástól. Hallgat és kérdően néz reám. Nem értem tekintetét, ezért ismét csak kér­dezek: — Szóval, ezt akarta elmon­dani? — Kitalálta. Csak ezt. Azután már nem bánja, hogy végignézem a ház mind a hat szobáját, benyitok a kamrába is, kinyílom a szekrények ajtaját, végigtapogatom a rekamié dísz­párnáik, a ház előtti parkocs- kában a virágágyások kovácsolt vasból készített szegélyeit. És mindent alaposan megnézek. HAJDÜ ANDRÁS EREDMÉNYEK,TERVEK Könözsi felvétele Napirendben: a beruházások... A napokban illést tartott a Tre bišovi Jnb plénuma. Az újonnan megválasztott képviselők az első munkaíilésen megvitatták az idei gazdasági tervet és a költségve tést. Veres Sándor mérnök, a jnb alelnöke beszámolójában rámutatott azokra a feladatokra, amelyeket ebben az évben kell megoldani a járás területén. A költségvetés az előző évhez vi­szonyítva. 11 százalékkal növeke­dett, 329 millió koronát tesz ki, s ebből a nemzeti bizottságok sa ját bevétel rímén 76 f>2fj (100 kora nát biztosítanak. Jozef Mendel mérnök, a j ti b elnöke beszédében kérte a kerületi és központi szervek kép­viselőit; biztosítsák a Čierna nad Tisou i átrakóállomás és a vajáni Hőerőmű számára az építési ka­pacitást, hogy a kitűzött felada tokát teljesíthessék. A járásban ebben az évben két 18 tantermes iskola építését kezdik meg, még pedig Parchovanyban és Zemplín­ske Hradistén. Fontos probléma — melyről több képviselő is be­szelt —, a járás lakosságának egészséges ivóvízzel való ellátása. A hnb plénuma felhívta a köz ponti szervek figyelmét e kérdés mielőbbi megoldására. HOROSZ ARPAD sötét helyiségben suttogás hal­latszott, valaki sóhajtozott, sőt előfordult az Is, hogy sírt a takaró alatt. Mindenki várta a reggelt, hogy elhesegessék sö­tét gondolataikat. 1972. II. 11. p óla először úgy gondolta, ® hogy hazajön. De napról napra jobban félt, attól tartott, hogy megbüntetik. A táborban borzalmas hírek keringtek ar­ról, milyen szigorú büntetés vár a hazatérőkre. Ezeket a híre­ket szándékosan terjesztették, nehogy haza térjenek az emig­ránsok. Három hét után letelt a kö­telező karantén és megnyíltak az „ideiglenes börtön“ kapui. Az emigránsok szétszéledtek. Béla járta a várost, munkát ke­resett. Három napig bolyongott, tie nem talált semmit. Sokszor megtörtént, hogy tört német beszéde hallatára már a válla­lati portás közölte vele, hogy idegeneket nem vesznek fel. Béla Kanadába vagy Ausztráliá­ba is utazhatott volna, de nem akart olyan messzire menni. Tudta, hogy egyszer még haza fog térni. Megmaradt pénzén Hamburgba utazott. Kevés pén­ze maradt, több napon keresz­tül csak kiflin és limonádén élt. Pincékben aludt. Az utcákat rótta, jóllakott, kipihent hamburgiakkal talál­kozott, a gazdag kirakatok színpompáson csillogtak, és ő halálos fáradtan és éhesen cél­talanul bolyongott a városban. Az egyik kirakat előtt hirte­len gyengeség fogta el, szeme előtt elsötétült a világ. Az éh­ségtől összeesett. Két napig élesztgették a vö­röskereszt állomásán. Amikor úgy — ahogy összeszedte ma­gát, kölcsön kapott 10 márkát és újból elindult munkát keres­ni. Hosszas keresgélés után a Dem.ik vállalatnál kapott mun­kát. Igaz, a legrosszabb mun­kát kapta, de ennek is örült. 650 márkát keresett, a felét kosztra költölte, 100-at fizetett a munkásszálláson, ahol 12 külföldi munkással lakott, és a maradékot hazaküldte felesé­gének meg három gyermeké­nek. A karácsonyestét egyedül töl­tötte. Fejét tenyerébe hajtotta és az otthoniakra gondolt. Ez volt élete legszomorúbb estéje. A z új ével szerencsésen kezdte. Gépkocsivezető­ként helyezkedett el az egyik vállalatnál, a kikötőből árut szállított Stuttgartba és Nürn­bergije. Már többet, 900 márkát keresett, de még mindig lené­zett külföldiként kezelték. Né­met kollégái ugyanazért a mun­káért 1400 márkát kaptak. Va­sárnap estétől szombatig fuva­rozott. Megtanulta milyen a nyugati munkastílus. A teher­gépkocsik érkezését és távozá­sát olyan pontosan betervezték, mint az autóbuszokét. A válla­lat teljes mértékben kihasznál­ta gépkocsijait. Októberben bitleset érte, for­ró szurkot szállított és az egyik 100 literes tartály tartalma lá­bára ömlött. Másodfokú égési sebeket szenvedett. Két hónapig volt beteg. Ha orvoshoz akart menni, taxii kellett bérelnie. Ennivalót sem vásárolhatott. Munkatársai szalámit és kenye­ret hordtak neki a városból. Egy garázsban feküdt. Ez volt a lakása, a betegszobája. A gyógykezelés költségének felét a vállalat fizette, felét ő maga. Amikor fizetése felől ér­deklődött, főnöke így válaszolt. — Ne haragudj, de miért akarsz te fizetést, ha nem dolgozol. Béla bólintott. Megtanulta, hogy itt senki sem ad semmit, in­gyen. A táborban meg kellett dolgoznia az ebédért. Amikor Hamburgban összeesett, a vö­röskereszttől 10 márka köl­csönt kapott, melyet az első fizetésből le is vontak. Most a főnöke kis könyöradományt juttatott neki, hogy legyen mi­ből élnie. Minden megtakarított márkát hazaküldött, családjának. Be­tegsége alatt azonban semmit sem tudott hazaküldeni, még karácsonyra sem. Az ünnepeket újból egyedül töltötte. A garázsban. Itt dön­tött, hogy hazatér. Megértette, hogy az otthonát nem cserélhe­ti fel személygépkocsiért vagy másért. Azzal fenyegették, hogy otthon börtönbe zárják. — Nem bánom — vonta meg vállát, ha öt évre is bezárnak, akkor is hazamegyek ... Valóban hazatért. Felesége és gyerekei a sliaČi repülőté­ren várták. Amikor felesége nevén szólította, és gyerekei örömükben nyakába ugrottak, nem bírta visszatartani köny- nyeit. M a Izsák Béla újból társa dalműnk hasznos tagja. Zvolenban autóbuszsofőrként dolgozik. Arra törekszik, hogy jó munkájával hozza helyre té­vedését. Amikor megkérdeztem, mit hozott magával, egy söröspo­hárra mutatva ezt mondta: „Csak ezt a poharat és keserű emlékeket“. DUŠAN KLEIMAN SOKAN úgy hiszik, hogy egy földműves gazdaság életében a nyári hónapok, a gabona beta­karítása, vagy képletesen mond­va a kenyércsata okozza a leg­több gondot. Pedig annak sike­res menete, befejezése inkább csak a jó szervezésen múlik, hiszen már valamennyi földmű­vesszövetkezetben és állami gazdaságban nagy teljesítmé­nyű, korszerű mezőgazdasági gépek végzik a legfárasztóbb munkát. Ilyenkor lélen azon­ban a földművesszövetkezetek szakembereinek talán még a harmincórás munkanap sem volna elég. Ugyanis az elmúlt esztendő gazdasági mérlegének elkészítésével szinte egyidőben kell hozzáfogni a következő év gazdálkodási terveinek apró részletekig való kidolgozásá­hoz. A növénytermesztés szak­emberei számára korántsem könnyű feladat ez, mert az idő­járással nem lehet szerződést kötni. Ráadásul ritka az olyan esztendő mint a tavalyi volt. A Svodovi (szódói) földmű­vesszövetkezet vezetői azonban már „hozzászoktak“ ehhez. A tavalyi tervek készítése idején mégis minden téren jóval na­gyobb eredményeket akartak elérni, mint a korábbi évek bármelyikében. Gabonából átla­gosan 39, kukoricából — má­jusi morzsoltban számolva — 45, cukorrépából 430 és napra­forgóból húsz mázsát terveztek hektáronként. Egyáltalán nem egyszerű dolog ilyen hozamo­kat tervezni. Sokkal komolyabb feladat azonban teljesíteni a tervet. Ezért érthető, hogy Tóth Árpád elvtárs, a szövet­kezet elnöke nem mindennapi örömmel számolt be a tavalyi munkáról az alig egy hete megtartott zárszámadáson. Ke­vés híján valamennyi mutatójá­ban sikerült teljesíteni, eseten­ként pedig túlteljesíteni a múlt esztendő termelési tervét. — BÁR MINDEN ÉV olyan lenne, mint a tavalyi volt — mondta az elnök. Gabonából, amely szövetkezeti növény­termesztésünk legfontosabb ré­szét képezi, negyvenhat és fél mázsa tisztított magot takarí­tottunk be. A takarmányfélék­ből is szép termést értünk el, így teljes egészében fedezni tudjuk az idei takarmányszük­ségletet. Ugyancsak minden te­kintetben jó munkát végeztek a tízhektáros kertészet dolgo­zói is. Kertészünk Hasznos Gyula munkacsoportjának si­került behozni a tavalyelőtti mintegy kétszázezer koronás lemaradást. Tizenöt ár terüle­ten üvegházunk van, amelyet elsősorban palántanevelésre használunk, de jól jövedelme­zett a szegfű termesztése is. Kereken százezer koronát ho­zott a szövetkezet „konyhájá­ra“. Melléküzemágunk, a ka­vicsbánya mindenek előtt a téli holtszezonban biztosít jó kere­seti lehetőséget az ott dolgo­zók számára, ezenkívül pedig félmillió koronát jövedelmezett a szövetkezetnek. Mindent egy­bevetve a 680 ezer koronára tervezett tiszta jövedelmet egy­millió 280 ezer koronára sike­rült teljesíteni. Persze azt is meg keil említenem, hogy ta­valy a hektáronkénti nagyobb műtrágya adagok és a nem várt jó termés miatt szükséges­sé vált többletmunka bérezése következtében túlléptük a ter­vezett kiadásokat is. — A szövetkezet állattenyész­tő csoportja hogyan zárta a ta­valyi évet? — , Mint a növénytermesztés­ben dolgozókról, róluk is csak dicsérőleg lehet ssólni. Az el­múlt évben ugyanis az állatte­nyésztésben nagy mértékben növekedett a munka termelé­kenysége. Ennek folytán az ál­latgondozók mintegy hatszáz­ezer koronával teljesítették túl az ágazat pénzügyi tervét. A serétshizlaldában a negyven- nyolc dekára tervezett átlagos napi súlygyarapodás helyett 49,2 dekát, a szarvasmarha-hiz­lalásban pedig nyolcvanhárom deka helyett százhármat értek el. Minden kocától 18,8 malacot választottak el átlagosan hat­hetes le>rban. Ha egyénileg ér­tékelnénk az állattenyésztésben dolgozók munkáját, elsősorban Lackó József és felesége, Ju­dita Viskoková, Judita Poliakov á, Alica Václa­vova és az egyik nemrégen nyugdíjba ment sertésgondo­zónk, Debnár bácsi érde­melne dicséretet, aki hosszú éveken át húsznál is több ma­lacot választott el minden gondjaira bízott kocától. MEGLEHETŐSEN kiöregedett már a szövetkezet tehénállomá­nya. Ezért tavaly huszonegy ál­latot szántak kiselejtezésre a közös vezetői. Az év végéig azonban harminchármat kellett felhizlalva a vágóhídra külde­ni, ami erős hatással volt a tejtermelésre. Mindössze 3186 liter tejet sikerült fejni tehe­nenként. A hústermelés ered­ményei azonban bőven kárpó­tolják a 114 literes lema­radást. A szövetkezet 576 hek­táros szántóföld területére ter­vezett 44 mázsa hús helyett több mint ötven vagonnal sike­rült értékesíteni. — öt esztendeje már libate- nyésztéssel is foglalkozunk —- folytatta az elnök. Alig ötszáz­zal kezdtük annak idején. Most felújítottuk az ugyancsak ki­öregedett állományt. Ezerötszáz libát vásároltunk, amit a jövő év végéig négyezerre szeret­nénk szaporítani. Biztatóak az eddigi eredmények és tapaszta­latok, hiszen évente átlagosan huszonnégy kislibát tudunk fel­nevelni minden lúdtól. Ezenkí­vül jó értéke van a lúdtollnak is. KEREKEN száz tagja van a levicei (lévai) járás egyik leg­kisebb, de mindig jól gazdál­kodó földművesszövetkezeté­nek. A nyári és az őszi csúcs­munkák idején azonban szíve­sen segítenek a nyugdíjasok is. Számszerűit negyvenhármán vannak. A tagság nagyobbik fele ugyan már az idősebb kor­osztályhoz tartozik, altól vi­szont még jó ideig nem kell tartani, hogy nem lesz aki át­vegye a nyugdíjba vonulók he­lyét. Tavaly hat fiatal kérte felvételét a szövetkezetbe. Csak úgy mint a régebben ott dolgozók, ők is megtalálták a számításukat. Átlagosan hu­szonhat-huszonnyolc ezer ko­ronát tesz ki a szövetkezetiek évi keresete. Most a sikeres évzárás után minden évközben megkeresett száz koronára tí­zet fizetett osztalékul a szövet­kezet. Azoknak sem lehet már kifogásolni valójuk, akik eddig a több szórakozási lehetőség miatt a várost, az ipari munka­helyeket részesítették előnyben a faluval, illetve a szövetkezet­tel szemben. Ugyanis hamaro­san felépül az efsz új kultúr- háza, ahol minden falusi fiatal igényeinek megfelelően tanul­hat, művelődhet, szórakozhat majd. Távolabbi komoly tervei is vannak a szövetkezetnek, amely rövidesen egyik részle­ge lesz az öt szomszédos efsz egyesülésével megalakuló 4600 hektáros nagygazdaságnak. A termelési ágazatok szakosításá­val a tavalyinál minden bi­zonnyal jóval szebb és nagyobb eredményekről számolhatnak majd be a következő zárszáma­dásokon. LALO KÁROLY A CSTA Asztronómiai Intézete ondrejovi laboratóriumában a napokban fejezik be a szovjet, NDK beli, lengyel, magyar és csehszlovák együttműködéssel készült lézer-radart, amivel a mesterséges holdak közötti tá­volságot mérik. (Nősek felv. — CSTK*)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents