Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-07 / 5. szám, péntek
Az utóbbi időben nem kis feladat teljesítése várt az ország telefonközpontjainak dolgozóira. Gondoljunk csak a közelmúltban lezajlott választásokra, amikor a posták dolgozóinak éjjel-nappal fokozott figyelemmel kellett dolgozniuk. A felvételünkön látható Sóvári Júlia és Timko Zsuzsa a Kráľovský Chlmec-i (Királyhelmec/ posta telefonközpontjában dolgoznak. A munkahelyükkel elégedettek, arra törekszenek, hogy hiba nélkül, a felek teljes megelégedésére dolgozzanak. Szöveg és kép: T ót hp ál A Cosi fan tutte a Szlovák Nemzeti Színházban O- és újévi jegyzetek Alig tíz hónap eltetével ismét Mozart-művel találkozhatunk a Szlovák Nemzeti Színház színpadán. A Figaro házasságának bemutatóját követően a Cosi fan tutte vígoperát vitték színre. Mozart az utolsó vígoperáját szinte a saját akarata ellenére írta, II. József császár megrendelésére. Lorenz da Ponte librettója banális ötletet dolgoz fel, amely személycserére épül. Ponté ennek ellenére az igénytelen, konvenciós ötletből is elfogadható szövegkönyvet írt, amely aránylag magas vígjátéki szinten mozog. A finoman, elmésen ironizáló librettó alapgondolata: bebizonyítani, hogy a nők tulajdonkép pen kivétel nélkül „egyformák“ — csapodárok és hűtlenek. Ebből a megállapításból ered az opera címe is, amely lefordítva annyit jelent: Mind egyforma. A librettóhoz Mozart bizonyos belső ellentmondás ellenére is vonzó, értékes zenét komponált. így az ő hozzájáru lásával Ponté librettója még szellemesebb, ízlésesebb és finom iróniával teltebb lett, s az alapjában véve banális tu- caitötlet a két szerző jóvoltából halhatatlanná vált. A Cosi fan tutte színrevitele a Szlovák Nemzeti Színházban Zdenék Košler, a bratislavai opera főkamagya kezdeménye zésének eredménye, akit jól ismer a zenekedvelő közvélemény is. főleg a hangverseny- pódiumokon nyújtott kiváló karmesteri teljesítménye révén. A szlovák nemzeti színházbeli első bemutatkozásában bizonyos pedagógiai nevelő okoknál fogva választotta éppen ezt a Mo- zart-operát. Helyesen ítélte meg. hogy a Mozart-reperloár az ifjú, kezdő operaénekesek számára a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy bemutassák tehetségüket, felkészültségüket. Éppen a fiatal, még nem teljesen érett és gyakorlatlan énekesek szereplése miatt húzni kellett a partitúrából néhány igényes számot, amelyeket őszintén sajnálunk, ám az adott helyzetben ez indokolható. Ez a bemutató így vált az újonnan szerződtetett szoprántrió — Hajóssy Magda (Fiordiligi), Ružena Štúrová (Dorabella) és Sidónia Naňáková (Despina | — számára a ,,nagy alkalommá“, akik az alig idősebb férfihármassal — František Livora (Fer- rando). Szűcs Róbert (Gugliel- mo) és Jozef Spaček (Don Al- fonzo) — igazolhatták, hogy képesek igényes feladatok megoldására. A felsorolt szólistáknál látható volt, hogy nem akartak csalódást okozni. Ám nem maradtak csak az igyekezetnél; n felelősség nyomasztó terhe mellett is a gyönyörű hanganyag, a szolid technikai felkészültség és az egészséges muzikalitás révén meggyőztek bennünket, hogy képesek az igényesebb professzionális mérce elérésére is. A figyelemre méltó és némely esetben szinte hibátlan énekesteljesítmény elérésében Zdenék Košleré a legnagyobb érdem, aki az első próbáktól kezdve határtalan türelemmel foglalkozott a művészekkel. A karmester érdeme a szólisták kultivált, kötetlen és mozarti stílusú éneklése, akik a Cosi fan tutte-val parádés énekesszínészi hangversennyel lepték meg a közönséget. Az együttes kiváló művészi szereplése ellenére is találkozhattunk néhány technikai és kifejezési hiányossággal az igényesebb áriákban, ezeket azonban az intonációs bizonytalanság és a túlzott énekes-óvatosság leküzdésével kiküszöbölhetik. Ezek a hiányosságok nem csökkentik az előadás magas énekes színvonalát, melyek során különösen Hajóssy Magda és Szűcs Róbert tűnt ki. Rajtuk kívül Sidónia Naňáková, Jozef Spaček és Ružetia Sturová bravúros színészi teljesítményével keltett figyelmet. Az ifjú énekesek ígéretteljes teljesítményén kívül a Cosi fan tutte legerősebb oldala mégis a zenekar felkészültsége volt. A karmester munkája itt nyilvánult meg legnagyobb mértékben. Košler karmester vitathatatlan érdeme, hogy a bratislavai opera zenekara, amely az esetek többségében szinte langyos, felületes teljesítményt nyújtott, az új bemutatóra való felkészülés során egy készségesen reagáló, a bonyolult Mozart-partitúra legfinomabb kifejezési nüanszainak tolmácsolására képes együttessé vált. A karmester és az énekesek mellett a Cosi fan tutte figyelemre méltó magas színvonalához Karol férnek prágai vendégrendező is nagy mértékben hozzájárult. Munkáját arra összpontosította, hogy az előadás megmaradjon az ironizálás, a vígopera és a szórakoztató műfaj síkján. Szándékának érvényesítésekor nem túlzott feleslegesen. nem használt banalitásokat és olcsó megoldásokat, pedig az opera cselekménye bizony alkalmat adna erre. Talán jobban tiszteletben tarthatta volna Mozart zenéjének jelleg- zete l ';geit, amelyek alkalmazásával az előadás még stílusosabb lehetett volna. Az opera díszleteit Pavol Gábor tervezte. Az alaprajz és a színek összhangja nagyszerű alapot nyújtott, de zavaró hatást keltettek a giccses részletek (azok a szörnyű rajzolt csokrok!). A kosztümök Oľga Filipl prágai tervezőnő munkáját dicsérik, vonzók és az operához méltóan stílusosak. ürömmel állapíthatjuk meg, hogy a Figaro házassága és a Pillangókisasszony után a Cosi fan tutte szintén nagy sikerű bemutató volt. Ez a siker ismét bizonyítja a Szlovák Nemzeti Színház operaegyüttese új vezetőségének pozitív befolyását. Az új vezetőség érdeme, hogy utat nyitott a legifjabb énekeskorosztály előtt is a siker felé, amely a kínálkozó alkalmat nem fecsérelte el, hanem lelkes, figyelemre méltó teljesítményével ki is használta azt. Bízunk benne, hogy a legutóbbi operabemutató színvonala méltó folytatást nyer az opera remélhetőleg nem soká elkészülő épületében is, ahol az együttes már belátható időn bellii felújíthatja tevékeffységét. A. G. Csodavárás Prágában elbeszélgettem egy ifjú brigádossal, aki az ünnepek előtt a postásoknak segített a csomagok kézbesítésénél. A brigádos diák volt, közepesen hosszú hajat viselt és — amint megjegyezte — azért nem hord hosszabbat, mert szülei megtiltották. Ama diákok közé tartozott, akik megbecsülik a szüleiket és éppen ez a megbecsülés késztette arra is, hogy az ünnepek előtti iskolai szünidő alatt brigádmunkát vállaljon és szerezzen magának annyi zsebpénzt, hogy ne kelljen vékonypénzű szüleitől kérni, ha történetesen moziba vagy színházba akar menni. És bár szülei szívesen adták neki azt a pár koronát, ha kért, ö restellt kérni, egyrészt, mert volt egy húga, akinek ugyancsak kellett néhanapján a pénz, másrészt, hogy, felnőtt fiúnak érezte magát, hisz az idén már érettségire készül. — Mennyit keres brigádmunkájával? — kérdeztem tőle. — Naponta negyven koronát kapója a postától, azonkívül borravalót. — Borravalót? ... ismételtein kissé csodálkozva — és menynyire rúg az naponta? — Attól függ — nevetett a diák — általában eléri a napi keresetemet, de ha minden jöl megy, az is előfordul, hogy több. Tegnap például hatvanki- lenc korona volt. — Bizonyára a villanegyedben járt — találgattam. — Tévedni tetszik — válaszolta — a külvárosban jártunk, ahol munkások és kisfi- zetéses hivatalnokok meg szerény nyugdíjasok laknak. Itt Vršovicén például, ezekben a megbízható, öreg házakban igen megbízható lakók laknak. Ezek az ünnepek előtt már készenlétben tartják a postás számára a háromkoronást. Kevesebbet! nem adnak. Volt olyan esetem is, amikor egy töpörödött őszhajú nénike nyolc koronát nyomott a kezembe, amikor a csomagot átadtam ne. ki. Én mélyen meg voltam hatva ettől a nagylelkűségtől, legszívesebben kezet csókoltam volna neki vagy visszaadtam volna áldott kezébe a pénzt, sőt még meg is toldottain volna a napi borravalómmal, mert ha alaposan meggondolom, én nem is vagyok rászorulva ... de nem mertem megtenni, féltem, hogy megbántom. Vagy nyolcvan esztendős lehetett, galambősz haja fénylett, és úgy mosolygott, mint aki örömet akar nekem, a fiatalnak szerezni. Mit tehettem, visszamosolyogtam, boldog ünnepeket és újévet kívántam és sietve elköszöntem, mert a torkom összeszorult és a meghatottság majdnem köny- nvekre fakasztott. És több hasonló lakásban jártam, ahol az öregek példás szeretettel fogadták. — Viszont az új negyedben, folytatta, ahol a fiatal házasok laknak, ott még annyi fáradtságot sem vettek maguknak, hogy a zsebükben kutassanak. Ök egyszerűen nem adtak, és kész. Nem jutott eszükbe, el voltak foglalva önmagukkal éö minden dicséretet, amivel a választások Idején elhalmozták őket, jól az emlékezetükbe vésték, különösen azt, hogy ők a jövő. Mert ha ők jelentik a jövőt — nevetett a brigádos — akkor egy autó legalább jár nekik, mert autó nélkül nem lehet áttekinteni a jövőt, azért kutya kötelességük, hogy takarékoskodjanak és egy kocsira gyűjtsenek. E takarékossághoz én is e^-két koronával hozzájárultam. — Nos, ilyen volt a brigádmunka. Nekem tetszett, szórakoztatott, bár fáradságos is volt, mert néha a harmadik emeletre is fel kellett mászni olyan házban, ahol felvonó nem volt. Mégis tetszett. Én azt hiszem, postásnak lenni igen érdekes foglalkozás. Különösen érdekes az ünnepek előtt. Ilyenkor az emberek tele vannak csodavárással, éppen ezért vidámak és jók tudnak lenni. Bennem a brigádmunkával kapcsolatban az maradt meg, hogy az emberek amikor meglátták, hogy postás vagyok, mosolyogva tágra nyitották előttem otthonuk ajtaját. A postaláda E napokban, újév előtt minduntalan figyelem a postaládámat. Hő vágyam, hogy megteljen az ország minden részéről érkező jókívánságokkal. Sőt az ellen sem vagyok, ha néhány lap és levél külföldről is érkezne ... Az a fontos, hogy minél több legyen. Azt szeretném, ha mindenki, aki olvasott tőlem valamit, és emlékszik rá, egy jókívánsággal vagy néhány jó szóval jelentkezne, amire most igen nagy szükségem van. Mert hiába járok én fölemelt fővel és úgy nézek ki, mintha az eget vagy a csillagokat kutatnám, az igazság az, hogy nagyon szerény és alázatos ember vagyok, és sze- retetre éppúgy vágyom, mint az utcaseprő. Ebből a szere- tetből persze az embernek sosem elég, nekem se. Keveslem a jókívánságokat, a leveleket, a képeslapokat. Ügy érzem, kevesebbet kaptam, mint ameny- nyit szétküldtem. Ez a gondolat mélyen elszomorít, mert rájövök, hogy hamis, hiúságtól és gőgtől bűzlik. Hogy ettől a kínos, rossz érzéstől szabaduljak, elhatározom, hogy még tíz lapot írok. Útközben nevekre gondolok, ám hirtelen egy gondolat, mint a villámfény elnyeli a neveket, és eszembe jut, hogy lényegében összes jókívánságaimat Vietnamnak kéne elküldenem, annak az országnak, amely a Góliáttal való kegyetlen harcban a legsúlyosabb szenvedéseket vállalja, de nem torpan meg, egyetlen pillanatra sem jut eszébe, hogy szabadságát feladja. Arra gondolok, szabadság, és arra, hogy minden együttérzésem a vietnami szabadságharcosoké. Beszélgetés egy idős hölggyel Az ünnepek alatt találkoztam egy hölggyel, aki tavaly Amerikaiján járt. Látogatóban volt a fivérénél. Első kérdésem természetesen az volt, hogy érezte ott magát? — Nagyon jól — felelte határozottan — hisz fivérem, aki meghívott, mindenről gondoskodott és én semmiben sem szenvedtem hiányt. Mindennek ellenére úgy éreztem, hogy nem maradnék ott. Ennek az érzésnek az igazi okára nem tudtam rájönni. Azzal magyaráztam, talán azért, mert Bratis- lavát nagyon szeretem. Nos valószínű, hogv az érzés kialakításához ez is hozzájárult, de az igazi ok csak most derült ki. Az ünnepek előtt ugyanis a fivéremtől levelet kaptam, amelyben megírja, hogy betegeskedett, két hónapig a kórházban feküdt. Amikor elhagyta a kórházat és a cégéhez ment... nagy meglepetésére azt közölték ott vele, hogy állását már másvalaki töltötte be. Persze a hír borzasztóan hatott rá, hisz több mint két évtizede dolgozott lelkiismeretesen a cégnek, és most ez a a fizettség: egyszerűen kidobják. Segítségért fordult hát a szakszervezethez, amelynek hosszú évek óta tagja. A szak- szervezet nagy harcok árán elérte a cégnél azt, hogy visz- szafogadja, de csak éjjeli műszakra. Nos, képzeljék — folytatta a hölgy, — micsoda humánum az: most, hogy betegeskedik és szervezete legyen* gült, az éjjeli műszakot kel! vállalnia. Nem is tudom mi lesz vele — csuklott el a hangja. Új esztendő: 1972 Most, ebben a pillanatban írtam le először a hetvenkettes esztendőt. Ez idén szilveszter helyett újév első napján jártam a ligetben, ahol tisztelegtem Petőfi szobra előtt. Hideg volt, azt hiszem ezen a télen ez volt az első fagy, de ugyanakkor igen szép idő volt, a napsugarak áttörtek a fagyon és melengették az ember tes* tét-leikét. így a napsugaraktól kísérve és melengetve érkeztem meg a Petőfi-szoborhoz, Sajnos abban a pillanatban ahogy ránéztem, harag, felháborodás kerített hatalmába, va. laki sárral fröccsentette be a szobor mentéjét, ezenkívül az orrát is megsértették. A tettesek friss lábnyomai ott vannak még a szobor körüli ápolt kis kertben. Látni, hogy többen vol. tak és hogy gazságukat nemrég követték el. Keserűség fojtogat. Arra gondolok, micsoda nagy szellem ez a Petőfi, ha ezeket a tisztátalan lelkeket ma is — több mint 120 évvel a halála után — nyugtalanítja, és nem múlik el egy esztendő sem, hogy ezek a gyalázatosak valamilyen merényletet ki ne agyaijanak a költő ellen, aki a világ minden népének, minden becsületes emberének csak jót akart. Oly szenvedélyesen akarta és kívánta a jót, hogy már akkor voltak ellenségei, amikor még élt. Túlélte őket, és biztos túléli ezeket is, akik az éj leple alatt, a sötétben követik el visszataszítóan sötét tetteiket. Tavaly a ligetben letörték a Rigele-szobor fejét, most a Petőfi-szoborra vetették magukat, ezért üdvös volna, ha biztonsági szerveink minél előbb lelepleznék e vandálokat, akik a védtelen szobrok megcsonkítása után, védtelen embereket is megtámadhatnak. SZABÖ BÉLA AZ ISKOLÁBÓL (Molnár János felvétele)
